"Mert az Úrnak része az ő népe, ... gondja volt reá, őrizte, mint a szeme fényét." (5Móz.32,10)

     Lehet, hogy egyedül vagyok vele, de most először gondolkodtam el, hogy mit is jelent a "szeme fénye" kifejezés. Eddig úgy véltem, hogy a látás képességét, de arra ott van a "szeme világa". Akkor ez valami más. Mitől fénylik az ember szeme? A könnytől, ami elfutja. A kiváltó ok lehet nagy öröm, büszkeség, vagy fájdalom. Mindenképpen mély érzelmi megrendülés. Az Úrnak szeme fénye az ő népe. Mint szülőnek a gyermek. Nincs olyan, hogy nem érdekli, nem törődik, nem foglalkozik vele. Minden jó és minden rossz is, amit népe tesz, szeme fényévé válik. Figyeljünk oda, hogy ma mivel "fényezzük" a mi Istenünk szemét. Ámen.

"Isten szabadított meg minket, és ő hívott el szent hívással, nem a mi cselekedeteink alapján, hanem saját végzése és kegyelme szerint, amelyet Krisztus Jézusban adott nekünk." (2Tim. 1,9)

     A kegyelmi kiválasztásnak nincs  emberi értelem szerinti logikája, vagy rendszere. Nincsenek teljesíthető feltételei, kötelező felvételi eljárása. Nem előzi meg előkészítő, válogató, rangsoroló. A kegyelmi kiválasztás VAN. A keresztyén ember pedig hálát ad Istennek, hogy ennek a kiválasztásnak részese lehet. Az eszes keresztyén ember pedig azon van, hogy minden lehetőségét, ajándékát kihasználja ennek a kiválasztásnak. Fél szívvel, fél szájjal, félelemmel kiválasztottnak tudni magam még mindig jobb, mint elvetni, tagadni, tudomást sem venni róla, de ha a mindenség áll nyitva előttünk, miért elégednénk meg az ajtófélfánál való ácsorgással? Adjuk oda magunkat egészen Istennek, hogy kegyelmét egészen élvezhessük. Ámen.

"Jézus... megtörte a kenyereket, majd átadta a tanítványoknak, hogy tegyék eléjük; és a két halat is elosztotta mindnyájuknak. Miután mind ettek..., jóllaktak." (Mk.6,41-42)

     Az ételszaporítás csodájának elsőre szembetűnő üzenete az, hogy Jézus megteheti, és meg is teszi azt, hogy többezer embert pár falat étellel jóltart.  Legyünk hát bizalommal iránta mindenkor mindennapi kenyerünk dolgában. Azonban a csoda úgy megy végbe, hogy a tanítványok Jézus kezéből véve az ételt osztani kezdik a sokaságnak úgy, hogy az nem fogy el. Ezzel pedig egy újabb bizalmi kapcsolat alapját teszi le Jézus: nem kell féltenünk tőle kapott ajándékainkat. A továbbbadott kegyelem nem tesz kegyvesztetté bennünket. A jószívű és jókedvű adakozó Isten végtelen mennyei tárházából adakozhat. Adjunk hát Isten iránti hálával minden rászorulónak eleget. Ámen.

"Kerüld az ostoba vitatkozásokat, a nemzetségtáblázatokkal kapcsolatos kérdéseket, a viszálykodásokat és a törvényeskedő harcokat, mert ezek haszontalanok és hiábavalók." (Tit. 3,9)

     Az egyik kedvenc gospel-énekben van a következő sor: "If I could I surely would", azaz "ha tehetném, biztosan megtenném". Bár ismerünk olyan embereket, akik rosszindulatúak és kötözködők, magunkat aligha szeretnénk ilyennek tudni. Nem célunk parttalan és fölösleges vitákba bonyolódni, energiánkat kilátástalan harcokra pazarolni. És mégis épp elégszer ébredünk rá, hogy már megint belebonyolódtunk valamibe. A keresztyén embernek is tudni kell távoltartani magát bizonyos dolgoktól. Ez pedig úgy a legegyszerűbb,  ha más dolgokhoz közel kerülünk: aki vigasztal, az nem fog ostoba vitába keveredni, aki meghallgatja felebarátját, az nem tesz fel fölösleges kérdéseket, akinek két keze foglalt a jótékonyságban, az nem ér rá viszálykodni és harcolni. A rosszat távoltartani legkönnyebben jócselekedetekkel lehet. Ámen.

"Jól láthatja utaimat Isten, és számon tarthatja minden lépésemet." (Jób.31,4)

    "Jól látja utaimat Isten, és számon tartja minden lépésemet." Ezt a határozottságot, a mindenhatóság megnyilvánulásait  várja a keresztyén ember, hogy saját tétovaságát Isten erejével legyőzhesse. Miért használ feltételes módot éppen Jób, aki oly keményen tapasztalta meg Isten határozottságát a szenvedésben? Vagy éppen abban látja a Mindenható bizonytalanságát, hogy neki, az istenfélőnek szenvednie kell? Távol legyen! Isten valóban mindent lát, és számon tart, de kegyelme eltörli megannyi ballépésünket. Így lehet az embernek újjászületni számtalanszor. Akár ma is. Ámen.

"Egyetlen Istenünk az Atya, akitől van a mindenség, mi is őérte, és egyetlen Urunk Jézus Krisztus, aki által van a mindenség, mi is őáltala." (1Kor. 8,6)

      Nem tartozom a született rendtartók közé, hajlamos vagyok a dolgaimat össze-vissza hagyni. A számítógépen viszont kénytelen vagyok rendszerezni a tárolt adatokat, különben fölösleges kereséssel telne el rengeteg idő. Tartok tőle, hogy az emberek nagyobb része vagy szintén rendszertelenül, vagy rossz módszerrel tárolja életének dolgait. Ugyanis, ha minden a helyén lenne, akkor mindenki istenfélő keresztyén volna. Vagy rosszul címkézzük fel javainkat, érzelmeinket, életünk eseményeit, vagy rossz alkalmazással akarjuk "megnyitni" azokat, ezért nem "működnek". A számítógép világában szeretjük, ha van egy lehetőleg mindenre alkalmas program, ami helyettünk dolgozik. Akkor miért ne szeretnénk, hogy van egy Teremtőnk és Megváltónk, aki mindent üdvösségünkért rendez a világban? Tegyünk rendet fejünkben, lelkünkben, és adjunk hálát Istenünknek. Ámen.

"Most... szomorúak vagytok, de ismét meglátlak majd titeket, és örülni fog a szívetek, és örömötöket senki sem veheti el tőletek." (Jn.16,22)

      Folyamatosan szükségünk van célokra. Ugródeszkák kellenek a lelkünknek, amik segítenek átlendülni holtpontokon, megtorpanásokon, reménytelenségeken. Biztos célok kellenek, ahol az akadályok átugrása után talajt érhetünk. Minden szomorúságunk és keserűségünk abból fakad, hogy szem elől veszítjük ezeket a célokat, és azt hisszük, hogy nincs tovább. Pedig a megszomorodás is egy folytatás, egy következmény, amin éppen úgy túl lehet lépni, ahogy egy szempillantás alatt túl voltunk a kiváltó okon. Jézus perspektívát, előretekintést kínál oly biztos pontra, ahol a megérkezés nem azt jelenti, hogy "vége", hanem azt, hogy "el nem múló öröm". Ámen.

"A gyűlölség szerez versengést; minden vétket pedig elfedez a szeretet." (Péld. 10,12)

A gyűlölködésre mindig van ok, a szeretetre pedig mindig van lehetőség. Mindkettő velünk született adottság. Az lesz erősebb bennünk, amelyiket hagyjuk kifejlődni gondolatainkban és ezáltal cselekedeteinkben. Sokáig elfogadtam azt a gondolatot, hogy a versengés, a versenyszellem előre visz, ezért szükséges. A kérdés az, hogy milyen irányba visz. De érdemes körülnézni, hogy a versengés mit okozott a sportban, a gazdaságban, népi szinten vagy éppen mit okoz a családban, az egyházakban. Lettek elsők és legelsők, érdemesek és még érdemesebbek, gazdagok és még gazdagabbak és természetesen ez által vesztesek, lenézettek, szegények. A versengés viszálykodássá minősült, jó melegágya a gyűlölködésnek  és ezáltal mindennek, amit a rossz kategóriájába sorolunk! Itt tartunk, egyre sötétebb körülöttünk minden. Mit tehetünk? Akarhatjuk, kérhetjük és hagyhatjuk, hogy Isten kifejlessze bennünk a szeretet képességét, hogy eggyé és egyformán elsővé, érdemessé és gazdaggá legyünk. Isten a szeretet, a világosság és csak ez a világosság oszlathatja szét az egyre növekvő sötétséget! Ámen.

"Én alkotám a földet, és az embert rajta én teremtém, én terjesztém ki kezeimmel az egeket, és minden seregüket én állatám elő." (Ézs. 45,12)

Rohamosan változik világunk. Az emberi tudomány fejlődésének is vannak határai, melyeket átlépni nem tudnak. Nem akarják bevallani. A tudomány eredményeit pedig nem a jóra, a hasznosra, az emberiség javára használják, hanem önös érdekek elérésére. Nem érdekli a felelősöket. Globális felmelegedés, ökológiai katasztrófák, erdő irtások, a vizek szennyezése, hogy csak néhányat soroljak. Időszakonként Istennek szóban vagy cselekedetben tisztáznia kell a föld tulajdonjogát. Szól igéje által, megrengeti a földet, megváltoztatja az időjárást, jégesőt küld, szárazsággal látogat. Az ember meg rezignáltan sopánkodik. Jó lenne, ha belátnák, kié a föld, kié az ember. Jó lenne, ha konferenciák és csúcstalálkozók helyett imádkoznának. Egyre nagyobb a gond a természettel, egyre nagyobb a gond az emberiséggel. Erőszakhullám söpör végig a földön. De megnyugtató számomra, hogy a mi Urunk nem felejtkezik el rólunk. Mivel övé a föld, annak serege és az ember is, Ő azt tehet, amit akar! Kérjük hát buzgó könyörgésben a változást Tőle! Ámen.

"Figyeljetek reám, én népem, és reám hallgassatok, én nemzetem! mert tanítás megy ki tőlem, és törvényemet a népek megvilágosítására megalapítom." (Ézs. 51,4)

Akár dörgedelmes parancsként, akár szelíd kérésként halljuk meg visszhangozni az Úr szavait lelkünkben, érezzük, hogy csordultig van szeretettel irántunk. Népének, nemzetének tekint minket, kikért cselekedni akar! Kisebbségi sorsunk útvesztőiben, rogyadozó keresztyénségünk útkereséseiben, szétzilált családi életek mindennapjaiban megvilágosító eszközként akarja belehelyezni tanítását, törvényeit. Milyen jó lenne, ha ez ma egyszerre csak nagyszerű megoldásként ott lenne azok életében, akiknek felelős döntéseket kell hozni egy-egy nép, egy-egy keresztyén felekezet, egy-egy család életére nézve. Utópia ez? Egy ábránd, egy ködkép, ami megakadályoz abban, hogy a valóságot lássuk? A valóságot, ami azt mutatja, hogy a porba hull minden ami népi, nemzeti, keresztyéni síkon évszázadok, évezredek óta örökségként megmaradt nemzedékről nemzedékre! Nem egy vágyálom, hanem beteljesülő, érkező valóság, mert a valóságos és mindenható, de minket végtelen szeretettel átölelő Isten ígérete. Ne keseregjünk, hanem reménykedjünk, mert nem emberek, hanem a mi szerető Krisztusunk hozza el a népek világosságát! Ámen.

"Nem késik el az ígérettel az Úr, mint némelyek késedelemnek tartják; hanem hosszan tűr érettünk, nem akarván, hogy némelyek elvesszenek, hanem hogy mindenki megtérésre jusson." (2Pét. 3,9)

Felettébb balgatag dolog ma egyenlő esélyekről álmodni. Mindegy, hogy az élet melyik területéről beszélünk. Akár munkahely lehetőségről, közéleti szerepvállalásról, iskolai előmenetelről, kórházi ellátásról, a profán vagy szakrális vezetőválasztásokról beszélünk, majdnem mindig érvényesül a kettős mérce. Egyrészt, nem tudunk elszakadni a magamat jobbnak, különbnek, nagyobbnak tartom gondolkodástól, másrészt nem akarjuk kiadni a kezünkből a döntés hatalmának jogát. Mégis jó néha megtapasztalni annak igazságát, hogy "nem azé aki akarja, sem nem azé aki fut, hanem a könyörülő Istené"(Róm. 9,16) a döntés hatalma. Van azonban egy lehetőség, ami mindenkié, egyenlőképpen. Természetesen nem e világhoz tartozik és természetesen ebbe mi nem kontárkodhatunk bele. Mindenkinek egyenlő esély adatott, hogy megtérjen Istenhez és örök életet kapjon. Ebben egyetlen ember sem lehet vesztes, ha a kegyelmi időt kihasználja és nem él vissza az Úr türelmével. Ámen.

"Mert jó az Úr, örökkévaló az ő kegyelme, és nemzedékről nemzedékre való az ő hűsége!" (Zsolt. 100,5)

Már megint reggel van. Nem elég, hogy testünk nehezen veszi fel a versenyt a percek múlásával, lassan alkalmazkodik a reá váró feladatokhoz, de öntudatra ébredve, gondolataink is újratöltődnek feladatok, gondok, nyomorúságok felismerésével. Szétnézünk és látjuk a rosszat, a nehezet, az elviselhetetlent. Testünket viszonylag könnyű munkába állítani. Egy csésze finom kávé, egy kis reggeli falatozás és felveszi az élet ritmusát. De lelkünk? Hogyan  lehetséges, hogy felszabadultan, nyugodtan, bátran nézzünk szembe a mai nappal, a jövendővel. Lehetséges egyáltalán? Igen, mert ha Isten mindenütt ott van, akkor mindenütt van jóság. Mindenben van valami jó - ismételgetjük. Adja Isten, hogy ma ezzel a reménységgel induljunk a napi útra és kérjük Istent, hogy adja meg a jó felismerését! Ha hittel kéred megadja, mert kegyelme örökkévaló, és a mi nemzedékünkhöz is hűséges. Ámen.

"És azoknak a királyoknak idejében támaszt az egek Istene birodalmat, mely soha örökké meg nem romol, és ez a birodalom más népre nem száll át, hanem szétzúzza és elrontja mindazokat a birodalmakat, maga pedig megáll örökké." (Dán. 2,44) 

Egy minden értelemben instabil időszakban szól hozzánk Isten szava. Tesz egy ígéretet, egy ajánlatot számunkra ma, amikor egyéni-, családi-, népvándorlások zavarják meg nyugalmát mindenkinek. Vagyunk, akik ragaszkodunk a helyhez ahová születnünk kellett, vagyunk lokálpatrióták, akik értékrendjébe nem fér bele az otthon elhagyása, bár nem tudjuk mit hoz a holnap. Vannak, akik érthető vagy érthetetlen, elfogadható vagy elfogadhatatlan okok miatt olyan helyet, országot, birodalmat választanak, ahol jobbnak gondolják, remélik az életet. Mindenki maga dönt saját élete felől. Ha emberi gondolkodás szerint kell jellemeznem az Isten ajánlatát, akkor az ő ígérete egy stabil, biztonságos, erős és hosszan fennálló birodalom "állampolgárságát" kínálja. A menny-országot.  Mikor válik valóra? Még nem tudni, de időhöz kötött az ígéret, azaz meglesz, valóra válik. Addig? Marad a "papírmunka". A nekünk adott szent iratokban olvassuk és tartsuk be a feltételeket a belépéshez! Mindenki maga dönt, hogy benyújtja-e a kérelmét a belépéshez.  Ámen.

"Én pedig éneklem a te hatalmadat, és reggelenként zengem a te kegyelmességedet; mert váram voltál és menedékem az én nyomorúságom napján." (Zsolt. 59,17)

Mindnyájan láttunk már lovat felszerszámozva és tudjuk, hogy amennyiben szükséges, szemellenzőt is tesznek a lovakra, ami arra szolgál, hogy csak az utat lássa és semmi külső, út menti látvány meg ne zavarja, el ne vonja figyelmét. Ez a kép ránk emberekre fordítva használandó. Sajnos mi igen sokszor szemellenzőt viselünk és nem látunk mást csakis kizárólag a nehéz, keserves, göröngyös életutat. Pedig, ha levetnénk a hitetlenkedés, kicsinyhitűség, reménytelenség, csalódások szemellenzőit - ki melyiket viseli -, akkor látnánk, hogy Istenünk kegyelmének, szabadításának, megőrző hatalmának látványa, élménye, gazdagítja, szegélyezi utunkat. Ha megtesszük, aki megteszi, azon eluralkodik az az érzés, amit így öntünk szavakba: olyan jó kedvem van, hogy dalra, énekre fakadok. Adja Isten, hogy ne csak nézzünk, hanem lássunk és énekre fakadva dicsérjük életünk Urát! Ámen.

"Ó Uram, ne légy távol, erősségem, siess segítségemre!" (Zsolt. 22,20)

Nem lehet jó érzés eltávolodni, elszakadni a jó Istentől. Sokszor foglalkoztatott engem az a gondolat, hogy mit érez, pontosabban, mit érezhet az, aki keresztyén vallásos nevelésben részesült, megismerte és elfogadta Isten gondviselő jóságát, majd pedig valamilyen külső vagy belső oknál fogva ettől az érzéstől mégis eltávolodott?

Biztos vagyok abban, hogy minimum lelkiismeret furdalást, belső kényszert és vágyat még akkor is, ha ennek látszólag soha többé nem engedett teret életében. Ám az, aki szorosan összekötötte életét Isten éltető kegyelmével az nagyon sokszor imádkozik mai igénk kéréseivel, mert tudja, hogy Isten meghallgatja az ő őszinte és személyes imádságát. Ámen.

"Tartsatok tehát bűnbánatot, és térjetek meg, hogy eltöröltessenek a ti bűneitek, hogy eljöjjön az Úrtól a felüdülés ideje." (Ap.Csel. 3,19-20)

Nem kell együtt élni a bűnnel, mint egy gyógyíthatatlan betegséggel, hanem komoly bűnbánatot tartva az ember lelkileg tiszta lappal indulhat. Jutalma igénk szerint az Úrtól jövő felüdülés. Egy amerikai őshonos indián törzs azt tartotta, hogy ha baj, bánat, gyász, betegség vagy nagy szomorúság érte a törzs tagjait, akkor az azért történt, mert felgyorsult az emberi test. Ezért olyankor leültek és megvárták, amíg a beteg és lelassult lelkük beérte testüket. 

A mi mennyei jó Atyánk is azt javasolja: pihenjen meg a mi testünk a bűntől,  pihenjünk, azaz tartsunk bűnbánatot és térjünk meg azért, hogy eljöhessen számunkra Tőle a lelki felüdülés ideje. Ámen.

"Ez a nép csak szájával közeledik hozzám, és ajkával dicsőít engem, de szíve távol van tőlem." (Ézs. 29,13)

A látszólagosság palástja igen könnyű viselet. Ezzel pedig nem csak az a baj, hogy nem takar, hanem az is, hogy a hordása szégyen! Ezt a régi népi mondást még gyermekként tanultam és mindmáig nem feledtem, mert sokszor tapasztaltam, hogy mennyire igaz. Azóta pontosan tudom, hogy Isten mindig átlát rajtunk és bele lát lelkünk szitáiba, hiába rejtegetjük önmagunkban a mi valós érzelmeinket. Őt nem csaphatjuk be és Őt nem vezethetjük félre még látszólag sem. 

Sokat jelent tehát az őszinteségünk Istenünk számára a mi ajkainkról. Meg kell tanulnunk azt, hogy a hazugság álarca olyan hibás viselet, amit le kell vetnünk és fel kell vállalnunk valós énjeinket, azaz önmagunkat. Ámen.

"Teljes bizonysággal reménykedjetek abban a kegyelemben, amelyet Jézus Krisztus megjelenésekor kaptok." (1Pét. 1,13)

Bátorítva biztat ez az ige, avagy biztatva bátorít? Talán nem is ez a lényeges, hiszen mindkét aspektusa egyaránt fontos és lényeges. Viszont a lélek utolsó hajszálba kapaszkodásának lehetőségét is kellően megvillantva érzékelheti általa bárki: a kegyelem isteni ajándéka elérhető és biztos.

Minden napunk közelebb és közelebb hozza hozzánk azt a napot. Mi még emberi léptékkel: napokkal, órákkal, percekkel, avagy esztendőkkel mérjük az idő múlását önmagunk felett. De az idő múlása is csupán csak a változás tényét erősíti bennünk. Pedig az örökkévalóság Urának üzenete számunkra a Krisztus üzenete. Ebben az üzenetben található az ő válasza minden emberire és mulandóra: kegyelem! Mint ahogy ezt Pál apostol hangsúlyozza: ..."elég néked az én kegyelmem"... Legyünk hálásak ezért Neki! Ámen.

"Aki hegyeket formál, és szeleket teremt, ... tudtára adja szándékát az embernek." (Ám. 4,13)

Egyértelműen fejezi ki a próféta azt, hogy szinte minden Isten kommunikációs eszközeként szolgálhat az ő szándékának kifejezésére. Az emberi bölcsességnek pedig nem pusztán önmaga tudományának világa felé kell csupán hatnia, hanem állandó receptivitással kell értelmeznie a megnyilvánuló isteni szándékot. Nincs könnyű dolgunk, valljuk ezt nap, mint nap, szinte mindennel kapcsolatosan, de Isten szándékainak kutatásában még sincs okunk igazán panaszra. Mert amíg a világ dolgai feladatként tornyosulnak előttünk, addig Isten dolgai és az ő szándékai egyértelműen olvashatóak ki még a természet csodálatos megnyilvánulásaiból is. A mosolygó, üdvözítő mennyei arc ránk ragyog, és az apró szellők hangján is a mi Istenünk szeretetéről biztosít minket. Gondoljunk arra, hogy Isten üzen számunkra, mindig és mindenhol és ez az üzenet pedig akár így is hangozhat: "Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy!" (Ézs. 43,1) Ámen.

"Aki szűken vet, szűken is arat, és aki bőven vet, az bőven is arat."(2Kor. 9,6)

Sokadik emberi generáció számára válik csupán talánnyá az, hogy mit is jelent a klasszikus értelemben vett vetés és aratás, miközben más felől pedig egyre több embertársunk találja meg újra és újra helyét, nyugalmát a természet csendjében. A gyermekek érdeklődéssel hallgatják azt, hogy még pár évtizeddel ez előtt is a gazdák kézzel szórták a búzamagvakat földjeikre és kaszával aratták  le azt, amíg a lányok, asszonyok pedig kézzel szedték a "markokat" össze és kötötték össze a búzakévéket és rakták kalangyába. Ha ez a régi vetéskép képzeletünkben megjelenik akkor értjük meg igazán mennyire igaz Pál apostol mesteri tanítása. Bár az is igaz, hogy ebben az igében nem kifejezetten a vetés és aratáson van a hangsúly, hanem sokkal inkább a szűk és bő emberi tettek és tulajdonságok áldásain. Ha az ember megérti azt, hogy mit is jelent a lelki értelemben vett bőség vetése egész emberi életén, akkor annak minden bősége áldásként árasztja el a teljes életet. Ámen.

"Hű az, aki elhív erre titeket, és ő meg is cselekszi azt." (Thessz. 5,24)

Van akinek hűségéhez nem is férhet kétség, ugyanis az megkérdőjelezhetetlen. Ő nem más, mint a mi mennyei jó Atyánk. Ez a tudat pedig különleges tartást és megfelelő biztonságot ad emberi mellkasainkba akkor, amikor végre eljutunk addig, hogy összeszedve bátorságunkat könyörögni kezdjünk hozzá szívből. Mert érzi, és tudja azt az ember, amikor mindent felülíró kérés fogan meg szívünkben a mennyei jó Atyánk iránt. Jó és áldott érzés tudni, és érezni azt, hogy Ő hű arra, hogy akiket elhívott, megszólított, magáénak tud, azok számára meg is cselekszi mindazt, amit ígéretei által és hitük biztos fogódzóiként számukra felajánlott, és ugyanakkor mindörökre biztosít. Ámen.

„Áldom az Urat a gyülekezetben.” (Zsolt. 26,12)

Szinte úgy hangzik ez a kijelentés, mintha egy kérdésre adott válasz lenne. Na, és Ön mivel foglalkozik? Én? Áldom az Urat a gyülekezetben. Milyen gyönyörű foglalkozás. Milyen szép lenne, ha így válaszolhatnánk mindannyian. Eszünkbe jut a 133. zsoltár: íme, mily jó és mily gyönyörűséges, amikor együtt lakoznak a testvérek ... csak oda küld áldást az Úr és életet örökké! Úgy tűnik „összebeszéltek”, hogy ilyen véleményen vannak (mosoly). Ez az ige természetesen fölveti a magányos-, illetve közösségi vallásgyakorlat kérdését. Nemrég hallottam a csúnya „privatizált vallásos ember” fogalmat. Csúnya képet vágtam hozzá.

A közösségi gyakorlat melletti legfontosabb érv az, hogy aki tényleg szereti az Istent, szereti embertársait is. Ha megtalálta Őt, akkor keresni fogja azok társaságát, akik szintén rátaláltak. A testvérek közössége az egyik legnagyobb áldás a mai világban. A reformátoraink hangsúlyozták, hogy akiknek Isten az Atyjuk, azok keresni fogják az Anyaszentegyházat, mert ő a lelki édesanyjuk. Aztán ha a fadarabot kivesszük a tűzből, egymagában csak senyvedni fog. Égni, melegíteni, világítani, hasznossá válni csak a közösségben lehet. Legyen hát ez a mi gyönyörű „foglalatosságunk”: áldjuk az Urat a gyülekezetben! Ámen.

„Maga az Úr vonul majd előtted, ő maga lesz veled. Nem hagy cserben téged, és nem hagy el: ne félj hát, és ne rettegj!” (5Móz. 31,8)

A Lélek elragad bennünket, és képessé tesz arra, hogy nagyobb összefüggésben szemléljük az életet. Így nevel alázatra. A több mint három évezredes írás vajon mondhat-e nekünk, „modern” embereknek valamit? Az ember mindig bízott abban, hogy oktatással, fejlődéssel, neveléssel maga az ember is megváltoztatható. Csak részben sikerült. Hiszen alapvető élhetőségi szinten ugyanazok maradtunk: félünk előre menni, egyedül érezzük magunkat, csalódunk a másikban, félelem és néha rettegés gyötör. Emberek vagyunk. Ráadásul a civilizáció fejlődésével arányosan visszafejlődött bennünk az igazi „elemi ösztön”, az élet, az örökélet ösztöne. Milyen fejlődésről, ún. fenntartható fejlődésről beszélünk? Ilyen nem létezik. Ma is csak egyetlen igazi menedék létezik: az odafigyelés, az empátia, a gondviselés. Ezt másolja kopipészttel minden olyan irányzat, tudomány, amelyik üzletet csinált a problémából. Fizetünk azért, ami kéznél van. Ami ott van. A vonatok első kereke előtt van egy akadálymentesítő erős kar. A pillanat műve, hogy mielőtt a kerék akadályba ütközne, megoldja a problémát. Hatszoros biztatásunk van hétfőtől szombatig: előtted megy az Úr, nem vagy egyedül, veled van, nem fogsz csalódni benne, mert nem hagy el, nincs okod a félelemre és rettegésre. Uram, nyisd meg szemeinket, hogy lássuk ezt a nagy csodát! Ámen.

„Zsoltárokkal, dicséretekkel, lelki énekekkel, hálaadással énekeljetek szívetekben Istennek.” (Kol. 3,16)

Ezer felhívásnak enged a mai ember. A reklám harcol az emberek szívéért, és nyerésre áll. Az árut csatolt áruként ajánlják: örök fiatalságot a parfümmel, mínusz tíz kilót a csodabogyó fogyasztásával, közben nincs idő a fájdalomra, legyél első, csapjál rá az ajánlatunkra. És, működik! Dől a pénz... Másnak. Közben öregszünk, nem fogytunk, fájdalom is van, és rájövünk, hogy lényeges dolgokról lemaradtunk. Hazudtak nekünk. De mi nem adjuk föl, megint próbálkozunk, biztosan tévedés volt. Arra gondolok, hogy miközben ilyen éberek vagyunk a médiaklikkre, miért van az, hogy a bibliai felhívást irreleváns dologként kezeljük? Oda degradáltuk, hogy valahol a kínálat-paletta alján helyezkedik el, pedig abban van a mi életünk. Úgy jártunk, mint a koldus, aki a városkapu előtt koldult egész életében. Az volt a kívánsága, hogy oda temessék el, és amikor a sírgödröt kiásták kincset találtak ott. Egész életében a kincs fölött ült, és nem tudott róla. Végig koldus maradt.

Mi van, ha egyszer valóban kipróbálod, hogy milyen áldás, ha hálaadással élsz, és éneket dúdolsz a lelkedben? Zsoltárt az Istennek, hogy élsz, hogy vagy, hogy megkegyelmezett ember vagy. Áldott légy Istenem, köszönöm neked... Ámen.

„Felkent engem az Úr..., hogy megvigasztaljak minden gyászolót.” (Ézs. 61,1-2)

Ma már tudható, hogy Ézsaiás könyve több szerző műve. Ez azonban nem változtat a lényegen. Gyakran nevezték az Ószövetség evangélistájának a fenti ige íróját. Ő az örömmondó. Hirtelen eszembe jutott, hogy milyen reménykeltő az, hogy nekünk nem csupán büntetésről, hanem kegyelemről is adatott beszélnünk.

A vigasztalás gondolata erőteljes Ézsaiás próféta könyvének 40. fejezetében is: "vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet, így szól Istenetek!" Van egy erőteljes együttérzés Isten részéről a bűnbeesett ember iránt. Gyűlölet, harag, háború, gyilkosság, betegség, halál... Talán csodálkozik is rajta, hogy miként lehet együtt élni ezekkel a szörnyűségekkel. Megindítóan szép a tékozló fiú példázatának jelenete, amikor az atya messziről észrevette, elébe futott, és átölelte a visszatért gyermeket. Mert szívében volt ez az együttérzés. Ma is együtt érez veled és velem. Ezért küldte a Messiást. Az Ő szolgálatához tartozik a gyászolók vigasztalása. Jézus azzal vigasztal, hogy ő a feltámadás és az élet. Mi pedig a tőle vett vigasztalással kell másokat megvigasztaljunk. Könnyű? Nehéz? Mindenre van erőnk a Krisztusban, aki megerősít. Urunk, növeljed a mi hitünket! Ámen.

„Megszabadított engem az Úr, pengessük hát a lantot az Úr házában!” (Ézs. 38,20)

A kommunizmus utolsó éveiben, 1986-tól a vártemplomi gyülekezetnél jelentős számú ifjúság gyülekezett péntekenként ún. éneklésre, bibliaórára. Az sem mellékes, hogy az akkori ifiből sokan a lelkipásztori hivatást választották. Persze, mindenki hozta magával a saját gyülekezetéből, amije volt. A példát, a hitet. Éreztük mi valahogy, hogy ennek van igazán értelme. Minden nemzedéknek megvannak a kitörési pontjai. Az akkori bibliakörös ifjúság jelen volt az iskolai rendezvényeken, az irodalmi táborokban, és tanulni is szerettünk. Bizony nem volt könnyű az akkori lelkésznek, mikor Karácsonyra készülődve kifejtettük, hogy nemcsak a „lantot” akarjuk pengetni, hanem lesz ott basszusgitár, szólógitár, lesz ott dobfelszerelés, és éppen Edda számmal akarunk ünnepelni. Lantot? Az Úr házában? Na, itt ütközött a klérus a virtussal. Meglett. És szép volt. Azóta is baj van a gitárral, az egyébbel, merthogy csak orgona van. Pedig a zsoltárosok mindenféle hangszert említenek, sőt a folyóvizek is tapsolnak, a hegyek is dicsőítik Istent. Ma már biztosan tudom, hogy a szabadulás örömének kifejezéséhez nem elég egy jól felszerelt zenekar sem, hogyha dicsőítése nem csendül együtt a teremtett világ örömével. De elég egy fuvola is, hogy kifejezze: Isten a Király! Énekeljetek az Úrnak új éneket, mindig.  Ámen.  

"Én ültettem, Apollós öntözött, de Isten adta a növekedést. Úgyhogy az sem számít, aki ültet, az sem, aki öntöz, hanem csak Isten, aki a növekedést adja.” (1Kor .3,6-7)

Hajlamosak vagyunk arra, hogy dicsekedjünk egyéni megvalósításainkkal. Emberek nagy százaléka ünnepelteti önmagát. A sikeres ember című lemez már egy ideje fenn van: Lám, én mit tettem! Lám, mit köszönhettek nekem... stb. Létezik hálátlan élet, ahol mindent csak önmagának tulajdonít az ember. De létezik a másik véglet, ahol rosszul értelmezik ezt az igét. A kvietizmus ebből táplálkozott. Karba tett kézzel ülünk, mert nem kell csinálni semmit. Az Úr elvégzi helyettünk. A helyes értelmezéshez több szempontot is figyelembe kell venni. Mondhatnánk úgy ezt az igét, hogy az ültetőt és az öntözőt is az Úr adja. Ezek szerint ha te ültetsz, vagy öntözöl, akkor ezt az Úrnak köszönheted. Ő munkálja benned az akarást és munkálást. Aztán megcsendül az ismert zsoltár (127.) is: Ha az Úr nem építi a házat, hiába dolgoznak azon annak építői. Végül az egy nagyszerű dolog, hogy téged és engem Isten alkalmasakká tesz arra, hogy az építéshez, növekedéshez alkotó módon hozzájáruljunk. Mert meghagyta nekünk a teremtés, az alkotás képességét és örömét. Mi tesszük Isten által, és Isten teszi általunk. Egyidőben. Ez a csoda. Ámen.

"Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki nagy irgalmából újjá szült minket Jézus Krisztusnak a halottak közül való feltámadása által élő reménységre." (1Pét. 1,3)

A húsvét fölragyogtatta Istennek hatalmát. A húsvét választóvonal, és viszonyítási pont. A szomorú ábrázat, nehéz szív, mind húsvét előtti képek. A szív gerjedezése,  az öröm, a lelkesedés húsvét utáni állapotot jeleznek az emmausi tanítványok életében. Nekünk arra kell figyelnünk, hogy húsvét után is nehogy húsvét előtti állapotban találtassunk.

A hitvallásunk világosan beszél az élő reménységről, amikor arra keresi a választ, hogy mit jelent számunkra a Krisztus feltámadása. Az ő feltámadásával a halált meggyőzte, hogy részeseivé tegyen az ő halálával szerzett igazságnak. Az ő ereje minket is új életre támaszt. Az ő feltámadása, a mi feltámadásunk biztos záloga. (H.K. 45) Ez az élő reménység legyen meg bennünk húsvét után. Ámen.

"Csendesedjetek el, és tudjátok meg, hogy én vagyok az Isten!" (Zsolt. 46,11a)

      Az istenkeresés valóban ilyen egyszerű, és egyben mégsem. Az elcsendesedés önmagában nem vezet el Istenhez, bár nagyon úgy néz ki, hogy ellenkező oldalon a csend hiánya sok embert eltávolít Istentől. Az űrkutató, aki a távoli galaxisokból érkező jeleket figyeli, aligha találja meg Istent. A börtöncellában bosszút forraló elítélt aligha találja meg Istent. Istenkereső csendben lehet őt megtalálni. Kinek több, kinek kevesebb idő kell. Nem mindegy, hogy a keresésre honnan indulunk: kétség, fájdalom, gyász, vagy egyéb milyen messze vitt el tőle. Egy biztos: ha keressük, megtaláljuk. Hiszen itt van velünk a csendben. Ámen.

"Mert amilyen bőséggel részünk van Krisztus szenvedéseiben, olyan bőséges Krisztus által a mi vigasztalásunk is." (2Kor.1,5)

     A szenvedő embernek szüksége van vigasztalásra.  Nélküle ugyanis szenvedése, mint fal veszi körül, ami nem enged mást láttatni és éreztetni, csak a szenvedést. A vigasztalás ablakot, ajtót nyit a falon. Megmutatja, hogy van más is a szenvedésen kívül, és ki lehet lépni a szenvedésből. Ma reggeli igénk minden református temetésen elhangzik, az előfohász része. Üzenete szerint minden szenvedésre van vigasztalás Krisztus által. Nincs tehát reménytelen, vagy végtelen, vagy elviselhetetlen szenvedés. Fel nem használt, meg nem keresett, vagy rosszul értelmezett vigasztalás áll minden lezáratlan szenvedés mellett. Azért ha szenvedünk, keressük meg az azt feloldó, lelkünket felszabadító vigasztalást. Ámen.