“Aki tehát tudna jót tenni, de nem teszi: bűne az annak.” (Jak. 4,17)

     Hogy értsük, milyen magas rendű a Biblia erkölcsi tanítása,  leírok egy régi fiktív esti mesét: 

"Kedves gyerekek! Sztálin elvtárs, mint minden jó munkásember, korán reggel felkelt, és kiment a fürdőszobába. Elővette a borotváját, szépen megfente, majd borotválkozni kezdett, közben pedig vidáman dúdolt. Arra ment egy kisgyerek. A nyitott ablakon át meglátta Sztálin elvtársat, és jó hangosan odaköszönt neki: Erőt, egészséget Sztálin elvtárs! Sztálin elvtárs rámosolygott és visszaköszönt, majd folytatta a borotválkozást. Látjátok gyerekek, milyen jó ember Sztálin elvtárs? Egyetlen mozdulattal elvághatta volna a kisgyerek torkát, de nem tette! Na jó éjszakát..." Tartok tőle, hogy még mindig annak kell örülnünk, ha nem a lehető legrosszabbat teszik mások, és tesszük mi magunk is. "De ne így legyen köztetek..." Ámen.

"Neked, Uram, igazad van, nekünk pedig szégyenkeznünk kell még ma is." (Dán. 9,7)

     Azt kérdezte egyszer valaki, hogy vajon miért van az, hogy az emberek szégyenérzet nélkül követik el bűneiket, de azután szégyellnek  bocsánatot kérni? Úgy tűnik, hogy a szégyen a nyilvánossághoz kötődik, kell legalább még egy valaki, hogy előjöjjön belőlünk. Istennel való kapcsolatunkban napi szinten jelentkezhet a szégyenérzet, hiszen minden nap vétkezünk. Ha elmarad, az nem azt jelenti, hogy mindent jól csináltunk, hanem csak azt, hogy nem hallottuk meg a lelkiismeretünk hangját. Ha ráadásul Istennel vitatkozunk, vagy számonkérjük, az csak azt mutatja, hogy mennyire nem vagyunk tisztában az igazsággal. A szégyen nem egy boldogító érzés, de a felszabadult örömhöz vezető első lépés. Ne szégyelljünk hát szégyenkezni Isten előtt. Ámen.

"Aznap, amikor beesteledett, a hét első napján, ott, ahol összegyűltek a tanítványok, bár... az ajtók zárva voltak, eljött Jézus, megállt középen, és így szólt hozzájuk: Békesség nektek!" (Jn.20,19)

      A tanítványok zárt ajtók mögött gyülekeztek. Hogy ki miatt zárkóztak be, azt csak sejthetjük. Bár ekkor még nem tudunk tényleges üldözésükről, a félelem nyilvánvalóan bennük van. Más kérdés, hogy mit érnek a zárt ajtók az ellenséges indulattal szemben? A bezárkózás elsősorban jelképes: kívül hagyni mindent és mindenkit, aki és ami nem a szűk csoporthoz tartozik. Emberi számítás szerint Jézus is kívül van. Talán kopoghatna, vagy szólíthatná őket. Ő azonban egyszer csak megjelenik középen. Sem akarva, sem akaratlanul nem zárhatták ki maguk közül a tanítványok. Sem akkor, sem soha máskor. Áldott lehetőség ez, amivel élnünk kell és lehet, hogy békességünk legyen. Ámen.

"Krisztus Jézus... megtörte a halál erejét, és az evangélium által világosságra hozta az elmúlhatatlan életet." (2Tim.1,10)

     Az Ószövetség a megholtakat a Seolba helyezi. Pontosabban az ószövetségi ember képzelte a halott állapotot színtelennek, fénytelennek, örömtelennek, hidegnek (a melegtelen kifejezőbb lenne, de nem használjuk...), Isten nélkülinek. Jézus feltámadása kétszeres örömhír az embernek: a halál feletti győzelmet és az örökéletet hirdeti. Az első a félelmet űzi el: Luther a 95 tétel magyarázatában írja, hogy a halálfélelem nagyobb büntetés, mint maga a halál. A második mintha egy függönyt húzna félre a holtak birodalmában: akik addig sötétségben voltak, hirtelen világosságra kerülnek. Hiszen Jézeus nem teremti, "csupán" látni engedi az embernek az örökéletet. Adjon Isten örömteli látást nekünk. Ámen.

"Ámde Krisztus feltámadt a halottak közül, mint az elhunytak zsengéje." (1Kor.15,20)

     Vegyük észre, hogy ez a feltámadásról szóló bizonyságtétel válasz. A mi szempontunkból nézve nem az a fő kérdés, hogy Pál apostol egykor mire válaszolt vele, hanem az, hogy számunkra mi mindenre jelenthet választ Krisztus feltámadása. Bűnös vagyok, ámde Krisztus feltámadt a halottak közül... Gyenge vagyok, ámde Krisztus feltámadt... Beteg vagyok, egyedül vagyok, semmim nincsen... ámde Krisztus feltámadt a halottak közül. Ő a zsenge, az első, az előljáró. Egy olyan úton ment el, amit mindannyiunknak végig kell járnunk, ami félelmetes és fájdalmas. De már nem ismeretlen és kifürkészhetetlen. Áldott legyen, aki a feltámadás reménységével ajándékozott meg minket! Ámen.

Istentől áldott Húsvét ünnepet kíván:

Bancea Gábor

Képíró Gyula

Simon Attila

Szatmári Elemér

"Szent Atyám, tartsd meg őket a te nevedben, a kiket nékem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi!" (Jn. 17,11b)

Minden remény elveszett szombat reggelre. Már a szenvedő Krisztus sincs. A kereszt üres, a katonák hazamentek sorshúzáson nyert ruháikkal, a zsidó főtanács lezárt egy kényelmetlen ügyet, a sokaság szétoszlott. A tanítványok közül sokan, ha sajnálkozva is, de napirendre tértek dolgaikat tekintve. Ennyi volt, elvégeztetett. Lecsendesedett a Krisztus-rajongás. Csak egy néhány ember maradt együtt, majdnem egy tucat tanítvány, néhány asszony. Nem sok, de nem is kevés, hisz ők a kovászok, akik megkelesztették a keresztyénség nagy tésztáját. Na, nem maguktól maradtak együtt, nem a saját erejük által tartottak ki, nem az ő érdemük... Krisztus, mindenek előtt, már gondoskodott róluk. Kérte az Atyát, és meghallgattatott imádsága. Olyan jó tudni, hogy ma is szüntelen könyörgésével közben jár értünk. Családi, gyülekezeti hitbeli egységünk áldás és ajándék, Krisztusért, a Lélek által, az Atya akarata. Köszönjük meg neki, hogy megtart az Ő nevében és egyesít, összetart, mert minket is használni akar az Ő tervében. Ámen.