"Uram, taníts minket imádkozni!" (Lk. 11,1)

Ha valaki  megkérdezett a zsoltárok üzenetéről, mindig elmondtam, hogy túl kevésszer olvassuk azokat, és ezért nem értjük. Mert aki rendszeresen olvas zsoltárt, megtanulja azt, hogy a hívő ember mit tesz élete minden pillanatában. Imádkozik. Kér, könyörög, perel, érvel, rácsodálkozik, panaszkodik, majd hálát ad, örül, majd dicsőít. Istennel van, és így haza érkezik. Olvasva, meghallgatva, énekelve születik meg majd a személyes zsoltár, a személyes imádság. De nagy szükség van erre, hiszen napokig, hetekig, talán évekig azon kapjuk magunkat, hogy némák vagyunk a lelkünkben. Imádságaink betanult szövegek, de a szív nincs bennük. Csodálkozunk, hogy hallgat a menny. Százszor rosszabb annál, mintha a családban néma csend van férj és feleség között. Erőforrás, amolyan lelki kalória és vitamin, ami nélkül nincs igazi élet. Ezért olyan fontos, hogy valaki tanítson imádkozni. Kicsit meglepő, hogy az Úr ma is azt mondja, amit édesanyánk tanított még akkor, amikor még beszélni sem tudtunk: Mi Atyánk! Akkor élő valóság volt, legyen újra valóság! Mit felejtettünk el? Ámen.