"Nagyon korán, amikor még sötét volt, felkelt, és félrevonult egy lakatlan helyre, és ott imádkozott." (Mk. 1,35)

Egy kis mosollyal arcunkon mai igénk kapcsán akár azt is kijelenthetjük, hogy aki korán kelt az aranyat lelt. Pontosabban a legértékesebbet találta meg életében. Az Istennel eltöltendő imádságos időre csak így szabad tekinteni és csak így szabad vélekedni. Félre vonulva, kivonulva a világból, pontosabban koncentrációnk érdekében megtalálva azt a helyet - a belső szobánkat - ahol egyedül csak Rá figyelünk és képesek vagyunk előtte teljes valónkat feltárni. 

Ez a képességünk, amely félrevonul az Isten érdekében még gyermekkorunkban meg van. Aztán a felnőtt korunkra sokunk életéből elvész, elmarad. Pedig kell nekünk az Istennel való félrevonulás áldásos csöndje és feltöltődése. Az Úr Jézus negyven napra vonult félre a pusztában, majd pedig számtalan esetben az Olajfák hegyére, hogy a mennyei Atyától erőt gyűjtsön és Neki hálát adjon. 

Meg kell találnunk ismét az istenkereső lárma helyett az Istent kereső csöndet azért, hogy meghitten imádkozhassunk Hozzá. Ámen.