"Jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is." (Mt. 6,10) 

Néhány óra múlva a szokás hatalma alatt, de legtöbbször tiszta szívből, versikékkel, rigmusokkal vagy egyszerű szavakkal boldog új esztendőt kívánunk majd egymásnak. Az embert azonban megkísérti a vágy, hogy úgy várjon újra, hogy nem zárja le a régit. Az új fogalma, annak váradalma azonban feltételezi, hogy a réginek el kell múlni. Egyszer be kell zárni és el kell engedni az egyik ajtó kilincsét, hogy a másik ajtón lenyomhassam a kilincset és beléphessek rajta. Ha nem teszem, két ajtó között maradok. Ha nem tudom elfogadni és magam mögött hagyni azt, amit a múltban Isten reám mért, ha két kézzel vagy csak kisujjal is ragaszkodom a régihez, akkor nem tudom két kezemet kinyújtani és elvenni az újat, amit az Úr ajándékképpen akar átadni nekem. Isten boldog új esztendőt akar adni nekem és neked, hát engedjük el a régit, mondjuk legyen meg a te akaratod! Ezen túl pedig boldog örök életet akar adni nekem és neked, hát kérjük: jöjjön el a te országod! Ámen.

"Az est beálltával pedig vivének hozzá sok ördöngőst, és egy szóval kiűzé a tisztátalan lelkeket, és meggyógyít vala minden beteget." (Mt. 8,16) 

Az est után reggel következik, és micsoda reggel virradt azokra az emberekre! Aki volt már beteg, mert nem volt tiszta a lelke vagy testében lépett fel működési zavar vagy éppen most kell elviselje ezt az állapotot, az tudja, hogy milyen a beesteledés és a hajnalhasadás körforgása gyógyulás nélkül. Aki pedig már átélte a betegség sötét szorítása után a gyógyulást, az azt tudja, milyen érzés kerítette hatalmába azokat az embereket. Tudja? Igen, ha gyógyulását Jézus Krisztus hatalmának ajándékaként élte vagy éli meg. Miért más az, ha tudom, hogy Ő gyógyít meg? Mert, ha újra betegség látogat, már tudom, hol a gyógyulásom kulcsa! Mert tudom, hogy egy esztendő alkonyán is hozzá lehet menni nyavalyáimmal, mert Ő adhat boldog, örömteli, hitben gazdag új esztendőt. Mert tudom, hogy a végső beesteledés, a halál sötétsége után is elhozza számomra az öröklét véget nem érő világosságát! Legyenek hát ilyen hittel teli új reggeleink! Ámen.

"Ne legyetek esztelenek, hanem megértsétek, mi legyen az Úrnak akarata." (Ef. 5,17)

Esztelen kijelentésként hódít teret manapság is az az emberi vélemény, hogy Isten rá akarja erőltetni akaratát az emberre. A modern ember azonban nem engedhetnek ennek, hanem a világ szabadságát kell válassza. Azt akarja, hogy dönthessen. Közben mantraként hallja: Ne gondolkodjon, vegye meg, kihagyhatatlan lehetőség! Ne gondolkodjon, utazzon, élvezze a kényelmes nyaralást! Ne gondolkodjon, válasszon minket! Sorolhatnám még. Éppen Isten az, aki bár megtehetné, hogy ránk erőltesse akaratát, mégis azt kéri, hogy gondolkodjunk és értsük meg, miért jobb az Ő akarata! Íme a modern ember ős-lehetősége, hogy saját maga döntse el, kiszolgáltatja-e magát a változó világ, változó emberek szeszélyének, vagy rábízza magát a Krisztusra, az Ő szavára, ami tegnap és ma és örökké ugyanaz! Ámen.

"Azért szerelmes atyámfiai erősen álljatok, mozdíthatatlanul, buzgólkodván az Úrnak dolgában mindenkor, tudván, hogy a ti munkátok nem hiábavaló az Úrban." (1Kor. 15,58)

A feltámadás evangéliumának utolsó akkordjaként hangzik el ez az üzenet. Ha egy sírhant mellett hangzik, akkor arra buzdít, hogy nem a márványkövek hideg, masszív mozdíthatatlanságára van szükség, amelyek a halál hírnökeiként merednek bele a természet szépségébe, hanem a mi határozottan kitartó, életet hirdető szolgálatunkra. Ha egy egy esztendő sírja mellett szól hozzánk Isten, akkor felhívja figyelmünket, hogy továbbra se engedjünk a tomboló világ hurrikánjainak mindent szétdobáló erejének, hanem, mint a tenger vadul ostromló hullámainak ellenálló világítótornyok, Krisztus fényét hordozókként, legyünk útmutató fénycsóvák, békét hirdető gyertyalángok, közösséget megtartó tábortüzek, mert ez a szolgálat nem hiábavaló, hanem hiánypótló. Így legyen! Ámen.

"Az Úr pedig monda néki: Ki adott szájat az embernek? Avagy ki tesz némává vagy süketté, vagy látóvá vagy vakká? Nemde én, az Úr?" (2Móz. 4,11)

Teljesen természetesnek és normálisnak tartjuk, hogy a vak, süket, néma vagy egyéb testi rendellenességgel élő embertársunkat fogyatékosnak nevezzük. Sokan vannak akik nem látnak, nem hallanak vagy nem tudnak beszélni, de még többen, akik átvitt értelemben fogyatékosok. Mennyi baj, sőt tragédia történik, mert az embereknek nincs belátásuk, előrelátásuk, rálátásuk, szelektív a hallásuk, minden elmegy a fülük mellett vagy éppen képtelenek kibeszélni magukat. Az ünnep napjai eltelnek, mint a többi nap az életünkből, de jó tudni, hogy az Úr Krisztus szeretete és hatalma által velünk marad. Kérjük, hogy Ő tegyen minket látókká, hallókká, beszédre, kommunikációra képessé. Hadd lássunk úgy, mint a szántóvető, aki egy kevéske búzában már sárgálló búzamezőt lát, hadd halljunk úgy, mint a zeneszerző, aki a néma zongora mellett már mennyei dallamokat hall, hadd tudjunk úgy beszélni egymással, ahogy Krisztus Jézus az emberekkel. Ámen.

"Megjelent a mi üdvözítő Istenünk jósága és emberszeretete." (Tit 3,4)

Az apostol többször említi a karácsonyi csodát leveleiben. Itt is az Titushoz írt levél előző fejezetében. Üdvözítő kegyelem jelent meg a betlehemi gyermek Jézus által. Előszeretettel használja az angyalok "szókincsét": Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, a földön békesség és az emberekhez jóakarat. Az üdvözítő Isten jósággal, szeretettel fordul az emberhez. Nyilván, az apostolt nagyon érdekli, hogy miképpen viszonyulhat az embervilág ehhez a nagy csodához.

Megjelent, láthatóvá lett, nyilvánvalóan tapasztalható az isteni kegyelem. Milyenek voltunk, és mivé lehetünk ennek ismeretében. Dobjuk félre a hitetlenséget, a világi kívánságokat. Mértékletesen és szentül éljünk a jelenvaló világban (Tit 2,12). Ha engedetlenek, esztelenek, tévelygők, irígykedők, gyűlölködők voltunk, akkor ez a karácsonyi kiáradó kegyelem változtasson meg bennünket. Mert Isten akarata az, hogy e kegyelem által mind megigazuljunk, és az örökélet örökösei legyünk. Egyedül Istené a dicsőség. Ámen.

„A pásztorok pedig visszatértek, dicsőítve és magasztalva Istent mindazért, amit hallottak és láttak, úgy, ahogyan ő megüzente nekik.” (Lk. 2,20)

Tegnap este meglátogatott a naptámadat a magasságból. Gyermekeink sugárzó arccal figyelték a díszes templomot, meghatódva látták a nagy gyülekezetet, megilletődve mondták el verseiket. Aztán akinek be kellett öltözni, annak még nehezebb volt, mert ő hordozta az örömhírt. Mi lesz, ha nem tudja Mária vagy József szerepét? Vajon a gyermek hol van, biztonságban van?  Mi lesz, ha bátortalan pásztorként vagy bojtárként meg se tud szólalni. Igen, ennyire komoly dolog a gyermeknek a szent karácsonyest.  Számunkra mennyire komoly? A csoda mindig megtörténik. Mi is így hozzuk magunkkal gyerekkorunk karácsonyait.

Van itt egy fontos szempont. A pásztorok részesültek a csodában, aztán Istent dicsőítve visszatértek. Vissza a nyáj mellé. Immár más emberekként. Már más volt az égbolt. Másképp érezték a kötelességet. A sötétségben is bátrabbak voltak. A kudarcok idején felfele tekintettek. Eszükbe jutott a mennyei látomás, eszükbe jutott, hogy nem kell félni, mert van Megváltója e bűnös világnak. Lassan az ő elbeszéléseik másokat is megváltoztattak. Isten szeretete így űzi ki a félelmet a világból. Általad is.  Áldott Karácsonyt mindenkinek! Ámen.

"Megjelent Isten üdvözítő kegyelme minden embernek." (Tit.2,11)

Ó, gyönyörűszép, titokzatos éj! Más, mint a többi. Benne van egész életünk. Évente emlékeztet a legfontosabb dologra: Ne féljetek! Hirdetek nektek nagy örömet, mely az egész népnek öröme lészen, mert született néktek ma a Megtartó, ki az Úr Krisztus a Dávid városában. A nagyhéten beszéltünk erről a gyülekezetben, hogy a keresztyénség Isten kijelentésével, aztán a jászolbölcső fölé hajoló édesanyával kezdődött. A gyermekben látta, hitte Isten ígéreteinek beteljesedését. Kicsit eszünkbe jut, hogy édesanyánk fölénk hajolt, énekelt nekünk, reménységgel indított útunkra. Jézusban beteljesült az ígéret. Bennünk beteljesült-e a reménység?

Minden embernek megjelent. Volt egy "mennyei karácsony". Angyalok hirdették Isten dicsőségét. Aztán lett "földi karácsony". Pásztorok adták hírűl a nagy csodát. Ma el kell mondani, hogy nem azért van ünnep, mert az útjainkat elektromos díszekkel világították, nem azért, mert ünnepi vásárok vannak, nem azért, mert üzleteink a tökéletes karácsonyt ígérik. Mindez azért lehetséges, mert Isten kijelentette magát. Van a világnak megtartója. Van szabadítás. Ezért van ünnep, és ezért adjunk hálát mindannyian. Hála neked Istenünk, kimondhatatlan ajándékodért! Ámen.

"Isten szava hozzánk" - Igemagyarázatok minden reggel a Losungen alapján. Hála Istennek van gyülekezetünk, és nemcsak virtuálisan. Imában egyek vagyunk. Áldott Karácsonyt és Boldog Új évet kíván a honlap munkaközössége: Simon Attila, Képíró Gyula, Szatmári Elemér és Bancea Gábor. Egyedül Istené a dicsőség!

"(A fiú) még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta. elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta őt." (Lk.15,20b)

Az adventben az eljövetelre, a beteljesedésre várunk. Kinek-kinek megvannak a saját váradalmai. A világ békességet, jólétet, boldogságot vár. Teszünk is ennek érdekében. Ha már más nem maradt, akkor imádkozunk, mert van reménységünk, hogy az igazi szabadítás Istennél van. Ez rendben van, ebben az elfoglaltságban nem szabad megrestülni.

Nem csak az embernek vannak váradalmai, nem csak az embernek van adventje, hanem a mennyei Atyának is. Várja a tékozló fiak visszatérését. Már attól a perctől kezdve, hogy a szeretet "elengedte" szeretett fiát. Attól a perctől remélte, hogy visszatér. Honnan estünk ki? Hová keveredtünk? Mire adtuk magunkat? Jó lenne visszanézni, hogy honnan estünk ki, és elindulni visszafele, Isten fele, mert így vár bennünket. Az ige csodálatosan tükrözi az Atya féltő szeretetét. Nem kellett csengetni, zörgetni az ajtón. Már messziről észrevette, mert mindig is figyelte. Aztán nagy szeretettel elébe ment, visszafogadta. És örülnek az angyalok is az égben. Valaki hazatalált. Találjunk haza mindannyian! Ámen.

"Fogadjátok be egymást, ahogyan Krisztus is befogadott titeket Isten dicsőségére." (Róm. 15,7)

Volt egy megvalósult álom. Nem voltak rendszerbeli szabályok. Mindent a szeretet diktált. A barátaid akkor jöttek, amikor akartak, előjegyzés nélkül. Alkalomadtán rájöttek, hogy éppen munkában vagy, és akkor az a legjobb dolog, ha kisegítenek. Mindenki tette a dolgát, aztán étel is került az asztalra, és amikor elbúcsúztál tőlük, rájöttél, hogy ez így van rendjén. A Gondviselés gondoskodott arról, hogy nehogy azt képzeld, hogy egymagadban boldog az élet. Áldozat az idő, az odafigyelés, de áldott dolog a közös öröm és boldogság. Manapság már előjegyzési naplóba írjuk nem csupán az ismerősök, barátok érkezését, hanem azt is megmondjuk testvéreinknek, és kedves szüleinknek, hogy mikor alkalmas. Az óránkat figyeljük, a dolgaink idegesítenek. Na, már megint zavarnak, mit képzelnek, ilyenkor jönni... ilyen és hasonló dolgok jutnak eszünkbe. Nem normális, emberek! Akkor alkalmas, amikor érkeznek, és örüljünk annak, hogy jönnek. Mert lesz idő, amikor nem lesz kivel megosztani életünk titkait, örömeit, bánatait.

Vajon alkalmas volt az idő a Megváltó érkezéséhez? Nem hiszem. Az is kiderült, hogy nem neki volt szüksége arra, hogy befogadjuk, hanem nekünk volt erre nagy szükségünk. De, annyira "diplomatikusan" intézett mindent, hogy mindenki elhigyje: éppen jó, hogy megjött! Milyen jó, hogy befogadott. Csak utánozzuk őt! Ámen.

"Ha a falatodat megosztod az éhezővel, és jól tartod a nincstelent, akkor fölragyog a sötétben világosságod." (Ézs. 58,10)

Az elmúlt hetekben, az úgynevezett fekete pénteken megdöbbentő jeleneteket láttam a civilizált Amerika áruházairól. Tömegek özönlötték el az üzleteket, romboltak, veszekedtek, verekedtek, sőt, egymás karjaiból tépték ki a dobozokat. Állati ösztönök... Egy széphírre érdemes nemzet, akiknek mindennap megfordul kezükben az a bizonyos papírpénz, amelyre büszkén ráírták: Istenben hiszünk, bízunk (In God we trust), így viselkedik. Már ez is egy aberráció, hogy miközben simogatod a zöld valutát, aközben ebben dicséred az Istent. A pénz isten - na, az igen!

Ézsaiás látta ezt a maga idejében. A kegyesség leple alatt, a vallásosság arroganciájával "tisztességes" életet éltek azok, akik "számítottak". Akik úgyis üdvözülnek. De, mégsem. Egyetlen valuta a mennybe az alázatos hit. Nincs más. Ez a hit pedig attól érdekes, hogy kevesebb én van benne, és több te. A szeretet arról szól, hogy a nagyobb zsemle mindig a másiké. Ez a szeretet kockázata. De mindig megtérül a "befektetés" azoknak, akik hitből cselekednek. Addig amíg nem vagyunk képesek feláldozni önmagunkat, amíg nem vagyunk képesek Istenért meglátni, segíteni az éhezőt, addig sötétségben vagyunk. Urunk, ragyogtasd ránk arcod világosságát! Ámen.

"Örüljetek az Úrban mindenkor! Ismét mondom: örüljetek. Az Úr közel!" (Fil. 4,4.5)

 

Mindenkinek szól az örömüzenet. Szólt az első advent végén a betlehemi mezők fölött. Az angyalok nagy örömet hirdettek, mely az egész népnek  (omnes gentes) öröme lesz. Az üzenet pedig arról szólt, hogy megszületett a Megtartó, a megváltó, az Úr Krisztus, a David városában. Ez minden örömnek a forrása. Mit érne bármi is, hogyha nincs üdvösség és örök élet? Az emberi örömök ebben gyökereznek, és semmi másban. Még akkor is, hogyha azt gondoljuk, hogy bármi is örömet okozhat nekünk ezen kívűl. Vizsgáljuk meg, hogy azok az örömök minden körülmény között megmaradnak-e?

Az újszövetség népe a második advent népe, aki az Úr ígéreteire tekintve, várja az ő visszajövetelét. Pál szerint az a normális állapota az embernek, hogyha annak örül, hogy van megváltója ennek a világnak. Örüljetek! Kétszer is kihangsúlyozza. Nem késik el az ígérettel az Úr, csak hosszan tűr érettünk, hogy sokan megtérésre jussanak. (2Pét3) Annyira hitték az Úr szavait, hogy minden percben várták az ő dicsőséges megjelenését. Az első advent beteljesedése örömre és hálaadásra tanította őket. Arra tanította, hogy ezúttal is beteljesíti ígéretét az Úr.  Örüljetek most is, mert az Úr közel! Ámen.

"Ahol megnövekedett a bűn, ott még bőségesebben kiáradt a kegyelem." (Róm. 5,20)

Nagy tűzvész pusztított a módos földbirtokos portáján. Égett a hatalmas kastélyház a forró nyári délutánban, pedig az egész falu apraja-nagyja jobbágyként csatárláncban adták kézről kézre a vedreket vízzel. Abban a korban még nem volt rohamkocsis tűzoltóság. Négy-öt erős karú férfi húzta a kutakból a vizet szélsebesen és elképesztő szorgalommal, gyorsan jártak a vedrek kézről kézre, ám a nyári kánikulában az emberek nem bírtak a természet nagy erejével. A tűz legyőzte őket és az egész kastély a hozzá tartozó major valamennyi épületével a lángok martalékává lett. A kegyetlen földbirtokos önkívületben ordítozott átkozta az Istent és a "lusta" parasztokat, saját jobbágyait, akik lassan majd összecsuklottak a fáradtságtól. Iszonyatos volt a dráma, de a legnagyobb baj mégis az volt, hogy a hatalmas tűz már a parasztok házait, a teljes falut fenyegette, miközben az egész lakosság kimerült.

A templom harangja órák óta félre verve végveszélyt jelzett... Ekkor valami történt. Hirtelen a semmiből felhők jöttek és hatalmas eső zúdult a tájra lefojtva a tüzet. Az emberek álltak az esőben és nézték, ahogy az Isten csodálatos ereje legyőzi az őket fenyegető veszélyt. Ekkor egy idős jobbágy a haját tépő gonosz földbirtokos felé fordulva megszólalt: Itt már nagyon sok volt a bűn, kellett hozzá az égből kiáradó bőséges kegyelem!  Áradjon valamennyiünk életére a kegyelem hozva Krisztus szeretetét. Ámen.

"Ha engedelmesen hallgatsz az Úrnak, a te Istenednek szavára ... , áldott leszel jártodban-keltedben!" (5Móz 28,1.6)

Egyértelmű útmutatás mai igénk:  Ha áldott akarsz lenni, akkor engedelmesen kell hallgatnod az Úrnak, a te Istenednek szavára. Nincs más spekuláció vagy bonyolult eszme futtatás, csupán ez az út létezik az áldáshoz. Ez pedig érthető módon a hit általi szolgálat útja és ebben bárki számára megtalálható aki ezt választja önmaga számára.

Talán az advent némiképp felerősíti bennünk a lelki hallást. Talán a szívünk is hajlik már az Isten iránti engedelmességre. Járhatsz-kelhetsz bárhol a világban, mert áldásra mindig szükséged lesz!

Az utat tehát ismered és tudod, kövesd hát kedves testvérem! Ámen.

"Legyetek tehát ti is türelemmel, és erősítsétek meg a szíveteket, mert az Úr eljövetele közel van." (Jak. 5,8)

Otthon a szülői házban tanultam, hogy lelki erény a türelem és aki azt bírja, az egy igazi komoly ember. Talán ezért is érzem magam annyiszor komolytalannak. Gyermekkorom tele volt ilyen "komolytalan" etűdökkel. Felnőttként pedig számtalanszor folytattam ezt a komolytalan gyermekkort. Ezzel a komolytalanságommal pedig azóta is folyamatosan küzdök. Nem, vagy csak nehezen tudok várni. Pedig a türelem csodálatos képesség. Önmagunk legyőzésének képessége...

Szívünket kell megerősítenünk - tanítja a türelem tananyagának ismertetése közben Jakab apostol. Mi pedig érezzük, hogy igaza van. A gyenge szív a gyenge jellem okozója. Ez miatt türelmetlen az ember és nem képes tisztességgel várni az Úr közeledtében. Vannak tehát restanciáink, de imádságban mindent meg lehet beszélni a mennyei jó Atyával. Hallgassa meg tehát Ő maga kéréseinket. Ámen.

"Lelkemet adom belétek, életre keltek, és letelepítelek benneteket a saját földeteken. Akkor majd megtudjátok, hogy én, az Úr meg is teszem, amit megmondtam." (Ez 37,14)

Lassan harminc esztendeje, hogy egy ifjúsági bibliaórán került felolvasásra előttem Ezékiel próféta könyvének 37-ik fejezete. Szájtátva, révülten ültem a padban és mivel vizuális típus vagyok ezért gondolataimban moziztam. A magyarázó lelkipásztor meg is jegyezte kedves tréfaként társaim előtt, hogy netalán sült galambra, avagy pedig a Szentlélekre várok-e? Teljesen elragadott ott és akkor a képzeletem és én magam is a képzelt völgyben álltam, látva a megszáradt tetemeket, emberi csonthegyeket. Hallottam a kérdést: "Embernek fia! vajon megélednek-é ezek a tetemek?" és hozzá az Isteni parancsot: " Prófétálj e tetemek felől... én bocsátok belétek lelket, hogy megéledjetek..."

Évtizedek óta érzem a szolgálati felelősséget a lelketlen emberi társadalomban. Mert ma másként lelketlen ez az emberi világ. Azonban kétségtelen a jelenben az is, hogy ma abban kell Isten küldetésének magaslatán lenni, hogy az Ő lelke eljusson sok kiszáradt életet imitáló emberi testbe, számos leépült élőhalott emberi mivoltba. Ma tehát erre kell összpontosítani: Isten lelke eljusson az emberi szívekbe, életekbe azért, hogy azok Isten szerinti életre keljenek. Ámen.

"Amit pedig szóltok vagy tesztek, mind az Úr Jézus nevében tegyétek, hálát adva az Atya Istennek Őáltala." (Kol 3,17)

A tudatos szólás és cselekvés keresztyéni meghatározásaként fogható fel mai igénk. Jézus nevében ezért nem szólhatunk és nem cselekedhetünk felelőtlenül. Nem mondhatunk ki bármit csak azért mert saját szabadságunk, pontosabban szabadosságunk erre csőre töltött torkunkban, avagy nem ment fel az sem, hogy felháborodottságunk közepette tetteink valamiféle levezetést vagy pedig vezeklés követelnek tőlünk indulataink miatt. Pedig a jelen felgyorsult életritmusában az embereknek egyre kevesebb idejük marad önkontrolra és egyáltalán gondolkozni avagy dönteni szólásaik és tetteik előtt. Azonban egyet soha nem szabad elfeledni: Jézus neve garancia mindig és mindenhol a keresztyéni felelősségteljes cselekvésre és beszédre egyaránt, hiszen Általa az Isten iránti hála jelenítődhet meg belőlünk. 

Ne feledjük tehát: Jézus nevében járunk, szólunk és cselekedhetünk! Tartsuk ezt életünk küldetésének! Ámen.

" Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az Úr azt nézi, ami a szívben van." (1Sám. 16,7c)

Elvakít ez a világ. Csalárd módon az ember szemeinek rabságában szédeleg és meg kellett szoknia azt, hogy számára látásközpontú ez a világ és annak felfedezése. Ettől kedve pedig a színek szépsége, az árnyalatok lenyűgöző varázslata valamint a látható alakok sejtelmessége avagy absztrakt kivehetősége megragadta őt. Az ember egyszerre néz szemeivel és a képzeletével, mert ebben a világban ennek köszönhetően a látás a legfontosabb érzékeléssé vált. Ne feledjük a bűneset történetében is ott található:  "És látá az asszony, hogy jó az a fa eledelre s hogy kedves a szemnek..." és megnyilatkozának mindkettőjöknek szemei..." (1Móz. 3,6-7).

De létezik egy másik látás, érzékelés is! Isten pedig erre szeretne megtanítani. Ez pedig a felülről való látás, amely nem egy úgynevezett periférikus látás és nem is egy elvont látás. Ez maga a legtisztább látás: a pontos és helyes látás. Valami olyan, amire Saint-Exupéry kis hercege is tanít: Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges az a szemnek láthatatlan. Nos erre a látásra kell lelki szemeinket megtisztítani, mert közben tudnunk kell: Isten így lát bennünket! Szíveinkbe tekint. Előle eltakarni, eltitkolni és eltagadni semmit sem lehet. Nem is szabad. E tudat tanulságával kell élnünk és szolgálnunk számára a továbbiakban. Ámen.

"Kicsoda bölcs és értelmes közöttetek? Mutassa meg a magatartásával, hogy mindent bölcs szelídséggel tesz!" (Jak. 3,13)

Sokszor botránkozom meg a világ butaságain és brutalitásain. Tükörként adja vissza számomra saját hibáim és bűneim retorzióit azért, hogy megértsem: kívánatos számomra Isten szelídsége és az Ő mennyei bölcsessége, tudván azt, hogy nap mint nap kérhetek belőle, bizalommal igényelhetem. 

Az adventi időszak ennek jegyében keresztyénként nem csupán türelemre sarkall, hanem ezen felül számom kéri tőlünk mindannyiunktól lelkünk égi jegyeit: a bölcsességet és a szelídséget! Ezekben pedig mindnyájunknak állandóan növekednünk kell és jó szívvel vágyakozni is ezek gyarapodására bennünk. Meg kell tudnunk mutatni az istentelen brutális világnak magatartásainkkal azt, hogy Krisztus követőiként Isten különleges és áldott népe vagyunk. Olyanok, akik méltók arra, hogy szeretetének és jóságának időtlen hírnökeiként joggal örököljük ezt a földet. Ámen.

"Az Úr angyala őrt áll az istenfélők mellett, és megmenti őket." (Zsolt. 34,8) 

Az információcsere internetsebességre kapcsolt és azóta megszámlálhatatlan témában zajlanak az eszme-cserék. Egyik ilyen téma az, hogy néhány ember irányítja és befolyásolja a világ működését. E téma kedvelői állítják, hogy az emberiség legnagyobb része nem látja át, hogy miként is működik a világ, hiszen emberek manipulálják a gazdaságot, az éghajlatot, a szaporulatot, a híreket. Teljesen igazuk van. Nagyon sokan nem látják át és nem érzékelik a világmindenség működésének mikéntjét. Elgondolkodtató, hogy azt mondják: majdnem belém jött a másik autó, majdnem elütöttek a gyalogátkelőn, majdnem leestem a létráról, majdnem kiszáradt minden, majdnem eladósodtam, majdnem... Milyen jó, hogy Isten kinyitja a szemünket, hogy géházikként lássuk a mellettünk és értünk őrt álló mennyei sereget. Áldott légy mindenség Ura, hogy angyalaid által megmentesz minket. Ámen.

"Gondot viselj magadról és a tudományról; maradj meg azokban; mert ezt cselekedvén, mind magadat megtartod, mind a te hallgatóidat."  (1Tim. 4,16)

 

Ha a reggeli szürkületben lehetőségünk nyílna arra, hogy betekintsünk az emberek otthonaiba, akkor az egymás iránti gondoskodás számtalan példáját láthatnánk. Gyermekeiket öltöztető, reggelit és tízórait készítő szülők, beteget gondozó emberek, egy simogatás, egy ölelés, sok: vigyázz magadra, szeretettel teljes figyelmeztetés. Ugyanígy megfigyelhetnénk magukra gondot viselő embereket. A magunkról és egymásról való gondoskodás természetes része mindennapjainknak. Olyan jó lenne, ha mindezek mellett a napkezdő elfoglaltságok között mindenütt ott látnánk az imádáságra kulcsolt kezeket és Ige fölé hajló szempárokat is. Akiknek az Isten tudományában való forgolódás napi szinten életformává vált, drága szolgálatként ajánlják ezt másoknak is. Tudjunk egyre többen, egyre inkább Isten munkatársai lenni abban a tervben, hogy mindenki megtérjen és az örök életre eljusson. Ámen.

"Az ember végzi a sorsvetést, de mindig az Úrtól való a döntés." (Péld.16,33)

     A sorsvetés hozzátartozott az ószövetségi ember életéhez, a jövendőmondással szemben nem volt tiltott, sőt szabályozva volt az alkalmazása. Ahhoz azonban, hogy választ kapjon az ember feltett kérdésére, jó viszonyban kellett lennie Istennel. Az apostolok Júdás helyére sorsvetéssel választották Mátyást társukká. Kevésbé hangsúlyosan, de a keresztyén egyházakban is jelen van a sorsvetés valamilyen formája. Református egyházunkban választások rendjén, szavazategyenlőség esetén alkalmazzuk. Szabad tehát nekünk ma is megkérdezni Istent szándéka felől. Az már mintegy zárójeles kérdés, hogy vajon nem volna-e kötelességünk is megkérdezni őt fontos döntések előtt? Nem csak akkor, amikor elbizonytalanodtunk, vagy nincs "jobb" megoldás, hanem minden esetben, amikor válaszút előtt állunk. Az eszes ember Istentől kér választ, hiszen tudja, hogy mindig tőle való a döntés. Minél kevesebbszer szeretnénk belefutni váratlan és nehéz helyzetekbe, annál többször forduljunk Istenhez. Bizonyára lesz ma is jó alkalom erre. Ámen.

"Ő pedig a hajó hátulsó részében a fejaljon aluszik vala. És fölkelték őt és mondának néki: Mester, nem törődöl vele, hogy elveszünk?" (Mk. 4,38)

Néhány napja egy internetes megosztás alapján azon méláztam el, hogy valóban, gyermekkorunkban a Napot mindig a rajzlap sarkába rajzoltuk. Teljesen természetesnek tűnt, hogy oda tartozik, bármi is volt a kompozíció. Ma reggel pedig azon töprengek, hogy ha az embereknek le kellene rajzolni, hogy életük összeállításában hol van Krisztus, akkor hova helyeznék? Vajon hányan rajzolnának alvó Mestert, aki tőlük távol, rájuk nem figyelve helyezkedne el létük megfestésében? Az alvó Krisztus-kép nem csak azt a gondolatot ébresztheti, hogy nincs segítség, hanem azt is, hogy bármit tehetünk, mert nem látja, nem tudja. Kényelmes, kísértő gondolat, de helytelen, mert nem szunnyad el a te őriződ. (Zsolt. 121,3) Vigyázzunk, ha tomboló szélvihar forgatja fel az életünket, akkor ne Istent kísértő, számonkérő tanítványok legyünk, hanem lássuk magunk mellett a mindenek felett hatalommal bíró Urat. Ámen.

"Régente fundáltad a földet, s az egek is a te kezednek munkája." (Zsolt. 102,26)

A rácsodálkozás öröme és a megismerés utáni olthatatlan vágy szorosan kötődik hozzánk. Minden ember áhítattal tekint a természet csodáira. A Föld változatos, szemet gyönyörködtető adottságaira, az égi jelenségekre, az univerzum magasztos nagyságára. Bennünk van a szándék a megismerésére, felfedezésére. Kémleljük az eget, bejárjuk a földet és nem egyszer érezzük a hálát, hogy részünk lehet ezekben a csodákban. Vannak, akik meg akarják érteni a matematikai pontossággal összeállt és működő világot. Magyarázatot keresnek arra, hogy hogyan jött létre, és ma már az ilyen tudományos szemléletű emberek is elismerik, hogy a világ azért jött létre, hogy kialakulhasson benne az élet. A zsoltároshoz hasonlóan sokan vagyunk, akik axiómaként mondjuk: mindez az Isten műve, amit nekünk adott, hogy éljünk benne. Adjunk neki hálát és ma is csodálattal használjuk életterünket. Ámen.

"Betölti a földet az Úr ismerete, ahogyan a tengert víz borítja." (Ézs. 11,9b) 

A magas templomtornyokban lakó harangok Isten türelmes és szeretetteljes várakozását bongják. Hangjuk messzire hallatszik, eljut egy-egy település határáig, vagy még azon is túl. Az ódon fémek hanghullámai azonban nagyon sokszor elvesznek a földet behálózó, mindent betöltő, az ember dicsőségéről szóló vagy éppen Isten ellen ágáló hanghullámok között. A mi emberi hangunk, ami az Úr megismerésének létfontosságú hírét zengi, még kevesebb sikerrel terjed, akkor is, ha a legmodernebb és legnagyobb teljesítményű hangerősítő felszereléseket használjuk. Elkeserítő, hitet próbáló, reménytelenséget ébresztő. Lehet, hogy emberi síkon ezt így látjuk, de Isten szava az Ő szemszögéből mutatja a jövőt. Eljön a nap, amikor Istenünk megoldja ezt a problémát is, és nem lesz ami útját állja az ő ismeretének. Addig azonban éberen és kitartóan kell várnunk, és várakozásunk közben minden eszközzel az Úrról kell bizonyságot tennünk. Íme egy adventi feladat erre a hétre is. Ámen.

"Ti mindnyájan világosság fiai vagytok és nappal fiai." (1Thessz. 5,5a)

Valóban illik ránk ez a jellemzés. Sokat teszünk annak érdekében, hogy megfeleljünk e szerepkörnek. Átvilágítjuk a múltat, megvilágítjuk a jelen lehetőségeit, reflektorfénybe állítjuk a gyülekezeteket, templomainkat kívül és belül. A teremtéskor Isten is legelőször világossággal ragyogta be a mindenséget, mert sötétség lett a mélység színén. Világosság nélkül nincs élet-lehetőség, nincs harmónia, nincs megelégedettség, nincs békesség és boldogság. Ilyen tájt fénybe borulnak házak, fák, utcák, adventi koszorúk. Advent van, és olyan, de olyan jó lenne, ha a mesterséges és mesterkélt világosságon túl valósággá válna a mában is az ézsaiási prófécia: "A nép, a mely sötétségben ült, láta nagy világosságot..." (Mt. 4,16a). Ámen.

"Borulj le Istenednek, az Úrnak színe előtt. Azután örvendezz mindannak a jónak, amit Istened, az Úr ad neked és házad népének." (5Móz.26,10-11)

     Nem kedvez ez a mi korunk a ceremóniáknak. Az egyszerűsítés és a gyorsítás a szabott iránya civilizációnknak. Ruháinkat magunkra kapjuk (igen, még a nők is ahhoz képest, hogy régebben mennyi gombbal, csattal, fűzővel kellett megbirkózzanak), járműveinkkel odasietünk, tetszésünket egy gombnyomással kinyilvánítjuk. Alig hagyunk magunknak időt elmerengeni, rácsodálkozni, alaposan megvizsgálni, utolsó cseppig kiélvezni. Hát most tegyük meg, hogy pár percre félreteszünk mindent. Hunyjuk be szemünk, és képzeljük magunkat oda, ahol szívesen lennénk Isten színe előtt. Boruljunk le előtte, és vegyük sorra mindazt, amink van, ami történt velünk. Adjunk hálát mindenért, és örvendezzünk. Így legyen áldott, szép napunk. Ámen.

"Isten nem személyválogató." (Róm.2,11)

     Tartok tőle, hogy leggyakrabban ebbe az igébe futunk bele, amikor a felebarát fogalmával szembesülünk. Mert igazán el tudnánk mi fogadni bárkit felebarátnak, ha nem lenne pont olyan, amilyen. Az emberek pedig olyanok. Ráadásul ez Istent láthatóan nem zavarja. Valljuk be, nem szép tőle, hogy az embereket nem a mi kedvünkre teremtette. Nem, szó nincs itt semmiféle önzésről vagy nagyképűségről. Egyszerűen tudjuk, hogy milyennek kell az embernek lenni, ott van megírva a Bibliában. És nem olyanok! Én is látom, meg te is, ugye? Tessék? Hogy én nem olyan vagyok, amilyennek lennem kellene? Hogy érted ezt? Nem vagyok én rosszabb másoknál! Nálad meg pláne, már elnézést... Mit mondasz? Hogy ezt meg kellene beszüljük egymással és Istennel? Hát jó, beszéljük... Ámen.  

"Tudom a te dolgaidat. Íme, nyitott ajtót adtam eléd, amelyet senki sem zárhat be, mert bár kevés erőd van, mégis megtartottad az én igémet, és nem tagadtad meg az én nevemet." (Jel.3,8)

     Tudja az Úr a mi dolgainkat. Lát bennünket most azon a ponton, ahol éppen vagyunk. Ezt a pontot mi is látjuk. Az Úr mutat egy következő pontot, ami egyben utolsó pontja lehet annak a pályának, amit végigjárunk. Nem tudhatjuk, hogy milyen út vezet odáig, illetve sejthetjük, hogy keskeny és göröngyös. Nem tudjuk, hogy milyen messze van az az ajtó, csak valami furcsa reménység él bennünk, hogy elég messze ahhoz, hogy még évekig kelljen botorkálnunk ahhoz, hogy odaérjünk. Az ajtó nyitva áll, és ezen senki és semmi már nem változtathat. A cél előttünk van, de még ezer dolog közbejöhet, hogy elvonja figyelmünket. Kevés erőnk mellé bizony makacs kitartásra lesz szükség ma is, hogy meg ne tagadjuk Isten nevét. Ámen.

"Meg is szabadít engem az Úr minden gonosztól, és bevisz az ő mennyei országába." (2Tim.4,18a) 

     Az ige fényében első látásra egy cselekvő Úr mutatkozik, aki megszabadít és bevisz, és ott van az apostol, aki tudomásul veszi Isten munkáját. Nem csodálkozunk ezen a felálláson, hiszen Pál apostolról van szó, aki igazán megtapasztalta, milyen az, amikor Isten akarata nyilvánvalóvá válik. Azt is látjuk, mihelyt már az árnyalatokra is odafigyelünk az igében, hogy az Úr nem az apostol helyett, hanem az apostolért cselekszik. Pál nem tétlen "elszenvedője" Isten szabadításának, hanem nagyon is aktív munkása az evangéliumnak (ahogy aktív volt már akkor is, amikor Jézusnak kellett őt megszólítani, és pálfordulásra kényszeríteni). A hívő ember Isten cselekvő szolgálatában kéri és várja a segítő ingyen kegyelmet mindannak megoldására, amit emberi erővel és akarattal véghez vinni nem tudunk. Találjon hát bennünket ma is Üdvözítőnk Isten országának szántóföldjén  szorgoskodva. Ámen.

"Csak Istennél csendesül el lelkem, tőle kapok segítséget." (Zsolt.62,2)

     Két kép villant be az ige olvastával. Egyik: kicsi gyermek megy az utcán, édesanyja fogja a kezét. A másik: idős néni ugyanott, felnőtt gyermeke támogatja. A szereplők lehetnek ugyanazok, pár évtized különbséggel.  Ki segít kit a két képben? Természetesen Isten segíti gyermekeit fiatalon és idősen is. Lehet látni nyilván olyat is, hogy a gyermek kitépi kezét, mert önálló akar lenni. És nyilván láthatunk sok-sok magányosan botorkáló idős embert. Nem az istentelenség jele a magányosság, ahogy az önállóságra való törekvés sem, csak intő jel számunkra, hogy idejében feltegyük a kérdést: megéri elszakadni, önállóvá lenni, csendességet és segítséget nem Istennél keresni? Miért ne fogadnánk el a felkínált lehetőséget? Istennél a megnyugvás és a segítség. Éljünk vele. Ámen.