"Az imádkozásban és a hálaadásban legyetek kitartóak és éberek." (Kol. 4,2)

Lelki öntörvényűségem felfogása szerint az imádságban az a szabály, hogy nincs szabály, hiszen az imádság legyen szabad és szárnyaló. Persze az már komolyan elgondolkodtató, hogy vajon Isten gyönyörködhet-e a csapongó, szétszórt emberi gondolatok, valamint az alázat nélküli szokványosan elmormolt és betanult szövegeken?

Nyilván eszembe jut gyermekkorom imádságtanulásának szép szabálya, amely így hangzott: ... a jó Istentől ne tagadj el semmit, ne hazudj neki, hanem vallj meg előtte őszintén mindent és tégy neki ígéretet arra, hogy megjavulsz! Még ma is hallom a lelkemből ezt az egyszerű és örök szabályt, de ma már hozzá teszem azt is, hogy az imádságban és a hálaadásban kitartónak és ébernek kell maradni. Az életünk hozhatja ennek próbáját is, akárcsak Jézus tanítványai számára, amikor nagycsütörtök estéjén ők az Olajfák hegyén a Főpapi imáját imádkozó Jézustól egy kőhajtásnyira elaludtak és már csak arra ébredtek fel, hogy erőszakkal elviszik mesterüket. A keresztyén lélek ébersége és kitartása ezért minden korban a mindennapok kihívása kell maradjon. 

Fogadjuk hát meg az apostoli bölcs tanácsot: Az imádkozásban és a hálaadásban legyünk kitartóak és éberek! ...hiszen ez a keresztyén lélek szép és nemes szolgálata. Ámen.

"Én veled leszek - így szól az Úr - és megszabadítalak." (Jer. 30,11)

Egyedül, magányosan, társ nélkül nehéz az élet bármely kihívása. A magányos és özvegy ember örökös problémája számunkra csupán akkor értékelődik fel, amikor szembesülünk azzal, hogy mennyire nehéz egyedül az árral szemben. Nem lehet megszokni a magányt, csupán csak kényszerből lehet elviselni azt, mondják a szakemberek és mégis azt lehet mondani teljes meggyőződéssel, hogy a magányból vezető kiút egyedül Isten felé vezet. Ugyanis az, aki megérti és szívére helyezi Isten bátorító Igéjét - "Én veled leszek" - az megtapasztalja azt, hogy nincs egyedül hiszen megérzi Isten  közelségét és jelenlétét. 

Számos emberi sors és élet emelkedett így vissza a magány mélységéből a kilátások és lehetőségek szintjére, hiszen megértették és megtapasztalták Általa a szabadulást, az újrakezdést. 

Biztasson ezért mindnyájunkat az Ő Igéje: Én veled leszek és megszabadítalak!  Ámen.

Jézus megkérdezte tanítványaitól: "Hát ti kinek mondotok engem?" (Mt. 16,15)

Ha láthatóak volnának a gondolataink, akkor az számos bajnak volna közvetlen okozója. Még így is sokszor csupán a magyar népi bölcsességünk segít abban, hogy feleslegesen ne beszéljünk illetve ne szóljunk, mert ha nem szól szánk, akkor nem is fáj fejünk!

Pedig Jézus éppen arra volt kíváncsi, hogy mit gondolnak felőle, azaz róla az ő tanítványai, hiszen érdeklődéssel figyel gondolataikra és őszinteségeikre is, amellyel azokat fel merik vállalni az ő jelenlétében. Ez a kérdés tehát az őszinteség és a bátorság Krisztusi tesztje. 

Te kinek is mondod Jézust? A barátodnak? A Mesterednek? Az Uradnak?...vagy csupán egynek a próféták közül?... vagy netalán éppen senkinek, hiszen semmi közöd hozzá?

Ezt a kérdést ezért egyen-egyenként kell megválaszolnunk! Ám boldog ember az, aki úgy tud szívből és őszintén válaszolni, mint Simon Péter: Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia! ...mert ezt a választ nem hús és vér, hanem az Isten Szentlelke fogalmazza meg szívünkben. Ámen.

"Magasztalunk, ó Isten, magasztalunk téged, mert közel van neved azokhoz, akik hirdetik csodáidat." (Zsolt. 75,2)

Minden ember alkalmas szolgálattevő Isten magasztalására. Bárki megtapasztalhatja az Ő csodáit azért, hogy bizonyságot tehessen Róla. A mi sajátos jelenünk pedig a XXI. század második évtizedének közepén viszont egyre inkább kihívás arra nézve, hogy a támadó, erőszakos emberi társadalom világában meg kell jelennie annak az Úr Istennek, akinek már a neve is a létet, a csodát és biztos jövőt jelenti.

A keresztyén egyház immár két évezrede szolgálja több-kevesebb hűséggel ezt az Urat és igyekszik megbízatásának megfelelően lelkiismeretesen és becsületesen helyt állni. Nem egyszerű azért soha a feladat, hiszen a bűnök fertőinek napi áradataiban csak az a tudat képes segíteni, hogy Ő maga közel van az övéihez és áldásával, oltalmával, valamint Igéjének bátorításával támogatja őket. 

Ezért hát támogasson ma is és bátorítson mindnyájunkat és védelmezzen meg minden bajtól a mi Magasztalandó Urunk! Ámen.

"Abból ismerjük a szeretetet, hogy ő az életét adta értünk." (1Jn. 3,16a)

Vagy egy határ, amelyet az emberi szív nap mint nap átjár és megsért... és ez pedig a szeretet határa. Ugyanis könnyen és felelőtlenül hol innen, hol onnan járja át és sérti meg számtalanszor pillanatok alatt. És igaz ez az állítás abban az értelemben is, mint a szerelmi igazság nagy törvénye, hogy meglátni és megszeretni csupán egy pillanat műve volt, feledni és nem szeretni pedig úgyszintén. De a szeretet érzése köztudott, hogy nem korhatáros érzés, hiszen gyermektől aggastyánig bárki bármikor érezheti. Az viszont nagyon nem mindegy, hogy milyen is az a szeretet, amit érzünk. Különösen az önző és öncélú szeretet a legnagyobb ellenségünk, de ebben újra és újra szembesülünk a szeretet legnagyobb hibájával. Az Úr Jézus azonban az Isteni szeretet példás maximumával szembesített mindnyájunkat, hogy ebben a megtapasztalásban érezhessük a tiszta és felemelő szeretet csodáját, az önfeláldozó szeretet mennyei jóságát. Ez pedig e szeretetnek olyan megnyilvánulási formája felénk, amely képes a kihűlt emberi szíveket megtölteni újra és újra ezzel a rendkívül fontos és nélkülözhetetlen érzéssel. Ma is kísérjen minket és töltsön el bennünket Jézus Krisztus odaadó szeretete. Ámen.

"Bízzatok benne mindenkor, ti, népek, öntsétek ki előtte szíveteket, Isten a mi oltalmunk! (Zsolt. 62,9) 

Időnként betelik a pohár. Lelkünk pohara. Naponként, cseppenként annyi rossz hull életünkbe, szívünkbe. Amikor megtelik túlcsordul. Ilyenkor ellenőrizhetetlenül löttyen másokra türelmetlenségünk, gorombaságunk, élcelődésünk, cinizmusuk, haragunk. Jó, ha észrevesszük, hogy ki kell önteni belőle minden nem oda valót. Kinek, hogyan? Mert lassan az egoizmus útját követve, oda jutunk, mint a bethesdai beteg: nincs emberem! Akinek van társa, barátja, aki felé bizalommal lehet, az adjon hálát érte, értékelje a lehetőséget, ragadja meg az alkalmat és öntse ki szívét. Így szűnhet meg a feszültség, a nyomás az életében, szívében. Mindnyájunknak ott van azonban a lehetőség, hogy kinyissuk szívünket Istenünk előtt, hogy megtisztítsa. Lehet, hogy embered nincs, de Istened van! Hát itt van ma is a nagy lehetőség, mint minden nap, hogy bizalommal elé állva, felismerve Benne az oltalmat, kiöntsük szívünket előtte. Ámen.

"A békesség Istene pedig, aki az örök szövetség vére által kihozta a halottak közül a mi Urunkat, a juhok nagy pásztorát, tegyen készségessé titeket minden jóra." (Zsid. 13,20-21a)

Általában van istene minden embernek. Az egyik engedékeny, néma,  nem tud szólni sem. A másik hamis ígéretekkel bolondítja imádóit. Aztán olyan is van, amelyik elkábít, és áldozatokat szed. Olyan, amelyik előírja, hogy naponta hány Miatyánkot kell elmondani. Olyan, amelyik gazdagsággal, örök fiatalsággal biztat. Olyan is, amelyik a hatékony fogyókúrát jó pénzért előírja. És még olyan is, aki sikeres emberré akar tenni. Milyen istened van?

Akit mi ismerünk, kijelentette magát. Ő Teremtő, Gondviselő, Örökkévaló, Szent, egyedüli, hatalmas, félelmetes, betölti a mindenséget, féltőn szerető, irgalmas Isten. Aki a Fiában kijelentette magát, aki boldog és hatalmas, a királyoknak Királya, és az uraknak Ura, akié egyedül a halhatatlanság, aki hozzáférhetetlen világosságban lakozik (1Tim. 6,16). A prófécia szépen szól: csodálatos, tanácsos, erős Isten, örökkévalóság Atyja, békesség Fejedelme (Ézs.). Őt ismerjük-e? A békesség Istenét?

A hamis istenek nem képesek arra, hogy a jóra motiváljanak. Aki megismeri az igaz Istent, az hajlandó lesz hálából mindig a jó utat választani. Mert hatalmas Ő, aki az élet és halál Ura. Legyen ma ilyen felismerésed: Én Uram, és én Istenem! Ámen. 

"Jézus Krisztus mondja: Aki énhozzám jön, azt én nem küldöm el." (Jn. 6,37b)

Alapjában véve Isten a befogadó, mi vagyunk a kirekesztők. Gondolkodjunk el, hogy hány embert küldtünk el ilyen gondolattal, hogy a szomszéd kútjában jobb a víz. Mert nem akartunk részt venni a másik problémájának megoldásában. Pedig lehet, hogy a Gondviselés nekünk szánta ezt a szép szolgálatot.

Kerítést építettünk valamikor ifjú lelkész koromban. A befektetés meghaladta pénzügyileg a gyülekezet erejét. Elmentem naivan személyesen a kiskirályhoz. Esős idő volt. Az esernyőt letettem a titkárságon, bár tudtam, hogy ebből baj lesz. Már akkor megfordulhattam volna, mert jelezték, hogy az esőernyőt legyek szíves hagyjam kint, mert vizes. Rövid volt a látogatás. A főnök jelezte, hogy ő kicsoda, aztán annyit mondott, hogyha ő üzletbe megy, akkor először megnézi, hogy van-e pénze. Semmit nem kaptam. Az ő vállalkozása pár év múlva teljesen megbénult. Nem miattam, hanem a saját lelke miatt. Később hasonló esetben jelezte a Fennvaló, hogy nem erővel, nem hatalommal, hanem az ő Lelkével kell előrelépni. És megértettem.

Van-e szebb dolog ennél a kétezer éves kijelentésnél? Hogy van egy hely, ahonnan nem rúgnak ki: ahová befogadnak, ahol nem aláznak meg. Ahol nem mondják, hogy hiába jöttél. Pedig elmondta magáról: nékem adatott minden hatalom mennyen és földön. Az alázat mutatja meg, hogy ki a hatalmas. A "világ hatalmasai" mennek, az én Uram  jönni fog! Éppen amikor hívják. Íme, az isteni alázat titka. Ámen.

"Ha elestem is, fölkelek, ha sötétségben lakom is, az Úr az én világosságom." (Mik. 7,8)

Első hallásra az akaratos gyermek hangja csendül ki ebből a mondatból. Az akaratos gyermeket, a harcost pedig a modernnek nevezett nevelési módszerekkel szelíd báránykává neveljük. Aztán később nem tudjuk, hogy hol rontottuk el. Ugyanis harcosnak, küzdőnek kellett volna nevelni (helyesebben igazgatni őt a szeretet nyelvén a meglévő ösztöneiben), mert neki harcolni kell saját magáért, családjáért, meg kell védenie őket. Ilyen tévedések folytán  születik meg a számító, a simulékony és a gyáva nemzedék. Ahogy régen mondták: a fűrészelést nem megtiltani kell a gyereknek, hanem meg kell szervezni. A hívő ember nagyon hasonlít az akaratos gyermekhez, persze pozitív értelemben. Ő meg van győződve hite igazsága felől. És hogyha ez egyezik a szeretet két parancsolatával, akkor neki van igaza.

Milyen szép dolog, hogy meg van győződve afelől, hogy lesz ereje felkelni az elbukás után. És milyen szép dolog hallani azt, hogy az Úrban szerzett világosságot semmi sem homályosíthatja el. Egyszerűen hitből él: nincs a világnak győzelme fölötte, nem számít a sötétség sem. Az Úr az ő világossága. Mondjon bárki, amit akar ... ez az ő meggyőződése, és ez  tulajdoníttatik őnéki igazságul. Itt értjük meg, hogy milyen relatív minden emberi konvenció. A tiszta hit és meggyőződés kérdése minden. Áldott legyen a relativitások fölött is uralkodó Úr! Ámen.

„Megszaporítom őket, és nem fogynak el, tiszteletet támasztok irántuk, és nem nézik le őket.” (Jer. 30,19b)

Kis népeknek nagy imádsága lehet ez. Isteni ígéret a fennmaradáshoz. A választott nép fiainak mondta Isten, hogy a kiválasztás nem a nép sokasága miatt történt, hanem Isten szeretetével magyarázható. Aztán az is az ő szeretetével érthető meg, hogy megáldhat és megszaporíthat egy népet. Ábrahámnak például semmi reménye nem volt, mégis minden reménytelenség ellenére reménykedett. Isten beváltotta ígéretét, és népek sokaságának atyjává tette. Az ő esetéből is megtanulható, hogy az igazi élet hitben való élet, és hogy semmi sem lehetetlen a hívőnek.

Bizony sokan vannak, akik várják az utódokat, és sokat könyörögnek lelkükben, hogy rájuk tekintsen Isten. Soha ne adjuk föl a reményt, és tanuljuk meg újra, hogy nála semmi sem lehetetlen.

Másfelől, mi népként emberi tényezőkkel, külső körülményekkel magyarázzuk a fogyatkozást. Mert „nincs helye a több gyereknek a vendégfogadó háznál”, ezért a kényelmesebb utat választják sokan. Aztán látható, hogy Isten áldása ma sem szűnt meg, viszont az ember nem engedi megszületni saját utódait. Ne vágjuk el a szép jövendő lehetőségét. Térjünk vissza Istenhez, hogy áldása megmaradjon! Ámen.

„Az Úr mindenkinek megfizet a maga igazsága és hűsége szerint.” (1Sám. 26,23)

Az istenfélő Dávid tudta, hogy az Úr mindenért megfizet. De mindig lesz olyan ember, aki nem készül a „nagy elszámolásra”. Vagy azért, mert hitetlen, vagy pedig azért, mert felelőtlen. A számonkérés valóságán azonban egyik dolog sem változtat. Az elszámolás, a vizsga gondolata hozzá van kötve az élethez. A diák is tudja, hogy „az utolsó napokban” számon kérik a tudását. Nem csupán az iskolában van így, hiszen sokszor vizsgázunk naponta becsület, szeretet, barátság kérdésében. A Szentírás tanít arra, hogy éljünk istenfélő életet, vigyázzunk a lelkiismeret tisztaságára, és járjunk igazságban. Mert ahogy Pál tanít mindnyájunknak meg kell jelennünk a Krisztus ítélőszéke előtt.

A jó diákot nem az elbukás félelme vezeti a jóra, a szorgalomra, hanem tanítójának nagy szeretete. Motiváljon bennünket felelős életre Isten megbocsátó szeretete. Ne a számonkéréstől való szolgai félelem, hanem a szabadításért való hálaadás érzése vezesse életünket. Tudjunk megállni Krisztus igazságával akkor is, most is. Ámen.

"Az én Uram, az Úr letörli a könnyet minden arcról." (Ézs. 52,8b)

Babilon vizeinél a fogságban lévők keserves sírással keresték a vigasztalást és szabadulást. (Zsolt.137) A kegyes lelkek mindig felfele tekintettek, mert tudták, kitől jön el a szabadítás. Az egyik adventi énekünk megfogalmazza ezt a reménységet: Ez a fény, ha felragyog, napkelettől nyugatig, hervadó mezők fölött, angyalének hallatik, Szíveket vigasztaló, könnyeket szárítgató. (MRÉ. 180) Krisztusban szabadító érkezett, ez az alapja a vigasztalásnak.

Már az is milyen nagyszerű ajándék, hogy elsírhatjuk könnyeinket. Sokszor tapasztaltuk, hogy ezáltal is megnyugszunk. Ha pedig azt is tudjuk, hogy a mi mennyei Atyánk számon tartja könnyeinket, méginkább megvigasztalódunk. Van tanúja az életünknek. Nála keressed a vigasztalást és a szabadulást, meglásd, megnyugszik a te lelked. Ámen.

"Nem vagytok többé idegenek és jövevények, hanem polgártársai a szenteknek és háza népe Istennek." (Ef. 2,19)

"Adj egy biztos pontot, és kimozdítom a Földet a helyéből" - szólt a bölcs gondolat. Szerintem mindennel így van. A hit fölülírja a szabályokat. Nézőpont kérdése lesz minden ebben a világban. Ha van egy biztos pont. Éppúgy nézőpont kérdése a hovatartozás. Magyar vagyok...erdélyi magyar...két állampolgárságom van, ki tudja, mikor lesz hasznom ebből, de megvan. Azok a szerencsétlen menekültek pedig jól teszik, ha vigyáznak. Ők az idegenek és jövevények, nem én vagyok... Ezek a tények is gondolkodóba ejtenek. Régen azt mondta Isten, hogy vigyázz az ilyesmire, emlékezzél, hogy szolga (és jövevény) voltál Egyiptomban. Már nem vagy idegen. Szóval hová is tartozunk? Ehhez képest hogyan viselkedünk? Szolga voltál a saját bűneidben. 

Kell legyen egy biztos pont. Ez pedig az igazi hovatartozás hite. Isten megváltott népéhez tartozol. Innen nézve felelős vagy minden "megnemtért" emberért.  A szenteknek polgártársa vagy, Istennek házanépe, ha igazán hívő vagy. Plusz állampolgárság nélkül. Ez megvan, és ez elég az üdvösségre. Keress ma egy biztos pontot, és a menekültek és jövevények érdekében fogalmazz meg egy buzgó imádságot: Oltalmazd őket, Uram! Ámen.  

"Látták szemeid az én alaktalan testemet, és könyvedben ezek mind be voltak írva: a napok is, a melyeken formáltatni fognak; holott egy sem volt még meg közülük." (Zsolt. 139,16) A kolozsvári pályaudvaron vonatra várva, hogy hazautazzak, sokszor éltem át azt az érzést, amikor bedübörgött a gyorsvonat. Előbb csak egy kellemes morgás volt érzékelhető, majd egy egyre erősödő, ütemes kattogás hallatszott, míg végül egy minden egyéb hangot kizáró, még a szívdobogást is elnyomó, erőteljes hangerővel berobogott a gyors, hogy hazavigyen. Az identitását és helyét kereső embernek az életébe így robog be ma, Isten szava. Elmondja kik vagyunk és miért vagyunk. Isten tervének részei vagyunk. A nagy tervnek, melynek megvalósulásakor, olyan állapot köszönt majd reánk, melyet szem nem látott, fül nem hallott, sem emberi szív meg nem gondolt. Ennek a tervnek majdani élvezői, de jelenleg az isteni szándék megvalósulásának segítői vagyunk. Nem véletlenül, nem csoda folytán, nem másért, hanem ezért vagyunk a világon. Ámen.

"Kicsoda az, a ki féli az Urat? Megmutatja annak az utat, amelyet válasszon." (Zsolt. 25,12)

Mivel egyáltalán nem idegen a Biblia gondolatvilágától a katonaság képe, ezért lehetett, hogy ma reggel az eligazítás aktusa jutott eszembe. Felsorakozás, csoportbeosztás, szolgálatvégzés. Tőlünk sem idegenek ezek a fogalmak, hiszen a mindennapi életet sokszor hívjuk katonaságnak, magunkat pedig Krisztus vitézeinek ismerjük. Ma reggel is felsorakoztunk a mi Urunk előtt, aki megtartja a csoportbeosztást. A kérdés, melyet feltesz, költői... ő tudja a választ. Nagyon nem mindegy, hogy ő milyennek lát, hiszen ettől függ, hogy megmutatja vagy nem a helyes irányt számunkra. Tudjuk, hogy számtalanszor kerülünk olyan döntés elé, amikor magunktól nem vagyunk képesek a jó irányt választani. Ezért vigyázzunk ma és mindenkor, hogy istenfélő életet éljünk. Ámen.

"Ó, Isten gazdagságának, bölcsességének és ismeretének mélysége! Mily megfoghatatlanok az ő ítéletei, és mily kikutathatatlanok az ő útjai!" (Róm. 11,33) 

Ha egy költemény sorai lennének ezek a mondatok, megtehetnénk, hogy külső rácsodálkozással megállapítsuk, mily nagyszerűen énekli meg a költő Isten munkáit. Az ige azonban, arra késztet, hogy szánjunk időt egy kis önvizsgálatra. Tudok-e ma így dicséretet zengeni? Isten, megmagyarázhatatlan döntései során, néha olyan nagyszerű dolgokban részesít, amelyek örömmel, boldogsággal telítik meg életünket. Vannak azonban hirtelen érkező, szomorúságra és keserűségre okot adó történései földi létünknek, amelyeket szintén az Úr akaratából kell megtapasztalnunk. Mindkét esetben képes vagyok az Isten dicséretre? Mert hisszük, hogy minden, amit Istenünk tesz velünk, értünk van. Segítsen minket az Úr, hogy egyre inkább képessé váljunk Istenünk dicséretét zengeni, minden életkörülmény között. Ámen.

"Ha pedig vak vezeti a vakot, mind a ketten a verembe esnek." (Mt. 15,14)

A mindenhezértés korában igen időszerű, akár naponta újraolvasni ezt az igét. Kényszerhelyzetekben vagy elbizakodottságból, mindnyájan képesek vagyunk beleesni abba a hibába, hogy olyan döntésekben okoskodjunk, olyan élethelyzetekben mutassunk utat, amelyeket mi magunk sem látunk át. Természetesen hiszem, hogy minden esetben lehet jó döntést hozni, minden élethelyzetben meg lehet látni a helyes irányt, csak meg kell találni azt az embert, akinek Isten a látást adta. Van, hogy téged választ ki, van hogy rám bízza, van, hogy imádságban kell segítséget kérni a látó ember felismeréséhez. Hiszem, hogy nem veremből verembe esve akarjuk élni az életünket, hanem azt akarjuk, hogy családjaink, gyülekezeteink, Anyaszentegyházunk, Isten látást adó és szeretve vezető jósága által töltsék be hivatásukat. Ámen.

"Menj, az Úr legyen veled!" (1Sám. 17,37b) 

Ha nem is pontosan ebben a formában, de ez az ige részévé vált a magyar ember életének. Manapság ritkábban halljuk és ritkábban is használjuk. Azon túl, hogy egy elengedési rituálé formulája, ami könnyebbé teszi az elválást két ember között, igazából egyszerű szavakból font csodálatos hitvallása is a keresztyén embernek. Megvallom szeretetemet Isten iránt azzal, hogy olyan Úrnak nevezem, aki mindenütt hatni tudó és mindenütt jelen való erejével vigyázni tud az emberre és megvallom szeretetemet a másik ember iránt, mert távollétében is biztonságban akarom tudni, mert fontos nekem. Ne hagyjuk elveszni, kihalni e hitvallást mindennapi életünkből, hanem ezzel az igével engedjük útjukra az útra indulókat. Ámen.

"A vámszedő pedig távol állva, még szemét sem akarta az égre emelni, hanem a mellét verve így szólt: Istenem, légy irgalmas nekem, bűnösnek!" (Lk. 18,13) 

A magára valamit adó ember reggel rendbe teszi  külsejét mielőtt kilép a házból. A keresztyén ember a lelkével is törődve, elmondja az imádságát, elolvassa az Igét. Jó lenne azonban eltanulnunk és gyakorolnunk a vámszedő cselekedetét. Miért? Mert akkor a helyünkről indulnánk a napi teendőink elvégzésére és talán másképpen fogadnánk mindazt, ami ránk vár egy napon át. A bűnös ember büntetést érdemel. Hát így viseljük terheinket. Ami jóba pedig részesülünk, el nem feledhetjük, hogy nem érdemeljük, hát köszönjük meg Urunknak. Ámen.

"Az utolsó napokban... nép a népre kardot nem emel, hadakozást többé nem tanul." (Ézs. 2,2.4b) 

Nem egyszer tapasztaltam már életemben azt a megnyugtató érzést, amikor egy nehéz helyzetben egy hozzám közel álló ember bátorított: meglátod elmúlnak ezek a nehéz napok. A körülmények ettől nem változtak, a harcban, küzdelemben részt kellett venni, de hittem, hogy jobbra változik minden és ez elég volt. Ha Isten közel áll az emberhez, akkor szavai, ígéretei még inkább ezt a jóleső, bátorító, megnyugtató érzést, hitet erősítik. Ma még a körülmények arról tanúskodnak, hogy várni kell azokra a napokra, amikor az igazi békesség megvalósul. Ma még a kegyetlenségek, veszteségek, sebek, fájdalmak napjait éli át az ember, de éppen ma, a nyugalom napján, Isten szavai erőt öntenek belénk és mindazokba,  akik közelednek hozzá. Keressük a Vele való bensőséges kapcsolatot, engedjük közel magunkhoz, hogy hitünk erősödése által könnyebben hordozzuk el napjaink hadakozásait. Eljönnek a békesség napjai! Ámen.

"Ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek, mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes." (Róm. 12,2)

Öndefiniáló kijelentésünk ez: Én ilyen vagyok!...és nem változom! 

Buta kijelentés, hiszen az egész életünk változás. Maga az élet változás. Ám egyedül Istenünk kivétel. Ő most és mindörökké ugyanaz. 

De ha már mi emberek változunk, akkor nagyon nem mindegy, hogy milyen értelemben és milyen irányban. Hiszen van a természetes változás, amely testünk állapotában - növekedés, fejlődés, öregedés-  elkerülhetetlen és van a lelki változás, amelyben a felelősségünk egyéni. Pál apostol változása azonban sokatmondóan jelzi, hogy van olyan változás, amely az Isten akarata szerinti, hiszen az olyan, ami jó és ami neki tetsző és tökéletes. Nemhiába Saulusból ő maga Paulus lett. Ő ugyanis nem a világhoz igazodott - változott-, hanem Krisztus szerint újult meg értelmében. Így tehát egy új értékrend lépett érvénybe az ő életében, olyan amely a legértékesebb: Krisztus értékrendje. Ez az értékrend a tulajdonképpeni keresztyéni változás, élet  ami ma is követhető, ajánlott és javasolt. Erre a változásra az Úr Isten ad erőt. Kérni kell Őt és kitartóan bízni Benne. Ámen.

"Jézus erre ismét ezt mondta (a tanítványainak):  Békesség nektek! Ahogyan engem elküldött az Atya, én is elküldelek titeket." (Jn. 20,21)

Az emberi küldetéstudat egyidős az ember eszmei ébredésével. Akár távol, akár közel az időben az ember felfedezhette azt, hogy nem csak pusztán dolga, hanem azon felül küldetése is van ezen a világon. Tulajdonképpen ez a tudat hatotta át és nemesítette meg lelkét, gondolkodását, hivatástudatát, mindenkori motivációját. 

Jézus Krisztusunk megjelenése, üdvtörténete átformálta a küldetéstudat addigi ismert formáját. Olyan belső tartalmat adott, amely minden Őt követő számára elérhetően szép és komoly mennyei küldetéssel jár. Őt hirdetni, Isten dicsőségéről tanúskodni, az ő békéjét és megbocsátását hordozni és eljuttatni a világban az övéihez igazi csodás küldetés. Hiszen ez a küldetésünk teljes életünkre szól és mindig ugyanazokat az emberi kvalitásokat mozgósítja bennünk: a hitet, a bizalmat, a reményt, a szeretetet...

Ha Krisztus békessége van bennünk, akkor ez a küldetés teljes életünkre szóló intenzitással él bennünk és ösztönöz e szolgálatban. Segítsen és áldjon meg ebben a mi Urunk Istenünk mindnyájunkat. Ámen.

"Ne bánkódjatok, mert az Úr előtt való örvendezés a ti menedéketek!" (Neh. 8,10b)

      Erdély-szerte találunk erődtemplomokat, ahová a fenyegető ellenség elől behúzódott gyülekezet próbálta védeni magát és javait több-kevesebb sikerrel. Világszerte láthatunk várakat, erődítményeket, melyek hosszú évszázadokon át szolgálták az ott lakók biztonságát. Vannak romok is szép számmal, melyek hirdetik minden földi menedék mulandóságát. A mi időnkben bunkerekben bíznak azok, akiknek nincs más menedékük. Nekünk pedig az Istenben való örvendezés a menedék. Aki Istennek örül, az nem épít rejtekhelyet, védőbástyát magának. Minden földi védelem ellen van azt elpusztító fegyver. Isten oltalmát semmi el nem pusztíthatja. Kövek, vas, beton halmozása helyett építsük magunkat lelki várrá, a hit derűjében bevehetetlen erőddé Isten dicsőségére! Ámen.

"Amit tehát láttunk és hallottunk, azt hirdetjük nektek is, hogy nektek is közösségetek legyen velünk." (1Jn. 1,3)

Jézus tanítványai látták Mesterüket szenvedni és meghalni a kereszten. Örökre lelkükbe vésődött a borzalmas látvány és megtapasztalása a szörnyűségnek, de látták és hallották a feltámadt Urat és megélték azt az örömet, amely földi kezdete az Isten dicsőségének. Azt követően a Szentlélek Isten erejével többé már nem hallgatták el azt, amit láttak és hallottak, amit megtapasztaltak Krisztusuk csodájából. 

Az istenélmény az emberi élet egyik legszebb és legcsodálatosabb története és tulajdonképpen az a szép benne, hogy minden egyéni sorsban benne rejlik, benne van és meg is jelenik. Áldott az az emberi élet, amely úgy fedezi fel önmaga számára, hogy annak örök hirdetőjévé válik, másokat is Istenhez vezet, így pedig az Isten közösségteremtő munkájában részt vesz és ettől lesz teljes az élete. 

Ma az a világ dívik, amikor még mindig mindenek feletti ereje tapasztalható az Isten közösségteremtő szavának, azaz Igéjének. Ebben bízva kell látnunk a jövőnket és alakítanunk azt. Ámen.

"Nézz nyitott szemmel erre a házra éjjel és nappal, arra a helyre, amelyről azt mondtad: Ott lesz az én nevem!" (1Kir. 8,29)

Természetes igényünk, hogy lakhelyünk, hajlékunk az Úr oltalma alatt álljon. A régiek tisztes szokása volt az, ha új lakóházba költöztek, hogy a lelkipásztor megszentelje és hálaimát mondjon az új hajlékukban. Ezt követően megjelent a mindennapok életterében is, mint a család kis templomában a házi áldás a falon. Ezzel együtt jámbor hitélet, szeretet és nyugalom, de természetesen úgy érezték, hogy ezzel Isten is beköltözött közéjük és vált a hely valóban családi hajlékká, otthonná.

A templomok is ugyanígy váltak a családok és az egész gyülekezet Istennel való találkozásának lelki hajlékává. A székelyföldi erődtemplomok pedig igazi oltalmakká is váltak az ellenség támadása idején... Valahogy a legtermészetesebb életérzéssé vált számunkra, hogy a templomunkban ott lakik a mi Urunk! Ott az Ő neve... ott az Ő Lelke. 

Bármi legyen, a legfontosabb, hogy érezzük közelségét, jelenlétét, oltalmát és kérjük mi is őt arra, hogy vigyázzon nyitott szemmel ránk, hajlékainkra és templomainkra. Ámen.

"Békesség, békesség közel és távol! Ezt mondja az Úr: Meggyógyítom őt!"(Ézs. 57,19)

"Nincs nyugalom, nincs nyugalom, - a szív,/Amíg ver, mindörökre nyugtalan./De mindörökké nyughatatlanul,/Istentől mégis Békessége van./Nyugalma nincs, de Békessége van./Békesség Istentől." Reményik Sándor (Békesség Istentől) templomainkban sokszor szavaltatott verse jutott azonnal eszembe olvasva első látásra mai napi Igénket. Talán nem véletlenül, ugyan is közhelyes fogalommá degradálta a politikum a béke fogalmát világ szerte, hiszen miközben állandóan szép és nemes célként emlegeti, addig teret enged a társadalmi feszültségeknek, a világ számos pontjain a fegyveres konfliktusoknak, a népirtásoknak, háborúknak és mindenféle békességet nélkülöző haragnak és gyűlöletnek. 

Isten azonban az emberiség betegségének tekinthető békétlenségeket gyógyítja bennünk. Krisztus feltámadását követően első szavaként a békességgel köszöntötte övéit: "Békesség néktek!" ez jusson eszünkbe nap mint nap. Ez a Krisztusi békesség pedig képes meggyógyítani fájó szíveinket, beteg érzéseinket, romlott emberi mivoltunkat. Gyógyuljunk hát ma is Krisztus békességével! Ámen.

"Ha valakinek közületek száz juha van, és elveszít közülük egyet, vajon nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a pusztában, és nem megy-e addig az elveszett után, amíg meg nem találja? És ha megtalálja, felveszi a vállára örömében." (Lk. 15,4-5)

Az egyéni sors alakulásában megtapasztalt Krisztusi áldozat a mai modern kor legfőbb hitéleti vonzereje. Amíg az ember nem érzi meg saját bőrén keresztül azt, hogy mit tett, mit tesz és hogyan szabadítja -avagy adja vissza- életét, sokszor egészségét, testi-lelki erejét Krisztus, addig képtelen ennek az idillikus bibliai nagy igazságnak megérteni felülmúlhatatlan magasztosságát. 

Sajnos sokszor valóban a mélységeink és elveszettségeinkből visszahozatva tudjuk csupán elismerni: Krisztus, azaz az Isten nélkül talán már nem is lennénk az élők világában. 

De a szeretete által ragaszkodó Isten és a közösségbe vissza hozni tudó Úr Jézus Krisztus az ember áldott és nagyon szeretett barátjává tudott elő lépni. Régi énekeink között volt egy kedves és szeretett ének, amely találóan fejezi ki a fenti Ige gondolatát remélhetőleg sokan ismerjük is: "Pásztorunk a Jézus, hozzá tartozunk, hű ölébe rejtve, félni nincs okunk. Bárhová vezessen, csak kövessük Őt, járva pusztaságot, Harmatos mezőt."

Ma is ez az érzés vezessen bennünket miközben Krisztusunk vállán hordoztatva hálálkodunk a mi jó pásztorunknak. Ámen.

"Uram, Istenem, hozzád menekülök! Szabadìts meg üldözőimtől, ès ments meg engem!" (Zsolt.7,2)

     Mikor kell az embernek menekülni? Ki elől kell menekülni? Kivel, vagy mivel szabad ès kell szembeszállni? Sokfèle választ adtak már ezekre a kèrdèsekre, ès adnak ma is. Menekülőkkel van tele Európa, de aligha Istenhez menekülnek, akikről a napi sajtóban hallunk, vagy tőlünk nyugatra indulnak jobb kereset után. Aki Istenhez menekül, lelkèben keres oltalmat ès bèkèt, függetlenül testi állapotától. Legyünk ma is Isten közelèben, hogy ne kelljen messziről hozzá menekülnünk. Ámen.

"Kiáltott az elesett, az Úr meghallgatta, és minden bajából kiszabadította." (Zsolt. 34,7)

     Visszafelé nézve minden történet ilyen egyszerű. A megszabadult ember történetét nem is kell több szóval leírni. Nincs miért a bajt, a fájdalmakat, az álmatlan éjszakákat részletezni, mert azok már nyomokban sincsenek. A szabadulás emléke felülír minden mást. Ellenkező esetben a történet leírhatatlan. A meg nem szabadult ember folyamatosan a bajai, fájdalmai között él, és azok minden mást átrendeznek az életében. A panasznak nincs vége, a történet lezáratlan. Mindannyian tudjuk, hogy a gyógyuláshoz gyógyító, a szabaduláshoz szabadító kell. És mégis, mennyiszer és milyen sokáig tudjuk halogatni a segítségül hívást. Pedig azt is tudhatjuk, hogy a szabadulás nem feltétlenül egy pillanat alatt érkezik. Napok, hetek, hónapok telhetnek el, mint egy-egy súlyos betegségnél, ahol a gyógyulás folyamata lassú. Ne habozzunk hát azonnal segítséget kérni az Úrtól, ha baj van, hogy a mi történetünk is ilyen rövid lehessen. Ámen.

"Ó Isten, te vagy Istenem, hozzád vágyakozom! Utánad szomjazik a lelkem." (Zsolt. 63,2)

     Azt mondják, napi két liter folyadékra van szüksége a szervezetünknek ahhoz, hogy egészséges maradjon. Ha kevesebbel beérjük, attól nem leszünk szomjasak, de észrevétlenül káros folyamatokat indíthatunk el.  A Kárpát-medence bővelkedik nem csupán tiszta vizű, de mindenfajta gyógyhatású forrásokban is. Mi igazán tudjuk, mennyire jó és fontos a víz. De tudjuk-e, mennyire jó és fontos lelkünknek a mi Istenünk? Tisztában vagyunk-e a gyógyhatásával, a napi szükséges és elégséges ige, ima,  ének, beszélgetés mennyiségével? Elég akkor és annyit Istennel lenni lélekben, amikor és amennyit szomjazik a lelkem? Van "túladagolás" az élet vizéből? Mondhatja bármikor az ember, hogy most már elég? Pár percet a mából szánjunk a válaszokra. Ámen.

"Nem olyan-e az igém, mint a tűz - így szól az Úr -, vagy mint a sziklazúzó pöröly?" (Jer. 23,29)

     A tűznek több tulajdonságát ismerjük, leginkább azt, hogy világít és melegít. Mindkettőt szívesen használjuk Isten igéjével kapcsolatban. Itt azonban a tűznek egy másik tulajdonsága jelenik meg: amit csak tud, megemészt. Ha egymás mellé gondoljuk a tüzet és a sziklazúzó pörölyt, mint eszközöket, elgondolhatjuk, hogy használatuk után egészen új arcot nyer a táj. Gondoljunk Jeremiás elhívására, hogy milyen feladatot kap az Úrtól: "gyomlálj, irts, pusztíts, rombolj, építs és plántálj". Tövisek és sziklák közé hiába megy a magvető. A talajt elő kell készíteni. Áldott az Isten, hogy szívünkben igéje végzi el a munka nehezét is. Ámen.