"Rejtekhelyem és pajzsom vagy, igédben reménykedem." (Zsolt. 119,114)

     Nem irigylésre  méltó állapot, amikor valaki menekül Istenhez. Elsőre arra gondolunk, vajon ki, vagy mi elől kell menekülnie? Komoly ellenség lehet, ha rejtekhelyre és pajzsra van szükség ellene. De legalább a zsoltárosnak van hová menekülnie. Hiszen annyi embernek nincs. És nem azért, mert Isten megtagadta tőlük a védelmet, hanem azért, mert képtelenek Istent védelmezőként elfogadni. Második gondolatként viszont már az jön elő, hogy mennyivel jobb, ha Istent otthonnak és erős várnak, igéjét pedig mindennapi eledelnek tudja az ember. Ha nem valahonnan menekül Isten oltalma alá, hanem az otthon biztonságában tudja magát Istennél. Ha azzal a bátorsággal nézhet szembe bárkivel, hogy "...kicsoda ellenünk?". Ha másképp nem megy, legalább a rejtekhely legyen otthonossá, majd otthonná mindannyiunknak. Ámen.

"Nem azért jöttem, hogy elítéljem a világot, hanem azért, hogy megmentsem." (Jn. 12,47)

     Ma is gyakran lehet látni, elsősorban autók hátulján az ősi keresztyén szimbólumot, a halat. Tudjuk, hogy  görögül mozaikszóként azt hirdeti: "Jézus Krisztus Isten Fia, Megváltó". Egyszerű és máig meghatározó hitvallása ez a keresztyénségnek. Benne van a név, a Heidelbergi Káté megtanít azt értelmezni, benne van a fiúságról való bizonyságtétel, és benne van a legfontosabb tulajdonsága a mi Urunknak. Hitünk szerint az utolsó időkben élünk. Felemelt fővel várjuk őt az égből ítélő bíránkul, mert tudjuk, hogy nem ellenünk jön zord ítélettel, hanem értünk, megtartó kegyelemmel. Amikor valakit nagyon várunk, türelmetlenül nézzük az órát, percenként kilesünk az ablakon. Egy-egy pillanatra fordítsuk ma is lelki szemeinket az ég felé, hogy vajon jön-e már? Ámen.

"Hasonló a mennyek országa ahhoz a gazdához, aki korán reggel kiment, hogy munkásokat fogadjon a szőlőjébe." (Mt.20,1)

     Föl sem tűnik  az egész történet olvasásakor, hogy a mennyeknek országát Jézus nem egy helyhez hasonlítja. Csak most, a bevezető mondatnál megállva gondolkodunk el azon, hogy lám, a mennyeknek országa nem a szőlőskerthez hasonlít. A mennyeknek országa nem egy önmagában létező hely, hanem Istentől elválaszthatatlan valóság. Ahogy meghatározhatatlan Isten jelenléte a mindenségben, úgy fölfoghatatlan a mennyek országának holléte. De ahogy Isten mindenütt jelenvaló, úgy vallhatjuk, hogy az ő országa itt is jelen van, vagy jelen lehet. Mindig, mindenhol, ahol mennyei Atyánk gazdálkodik, a földi szokások és elvárások ellenében is. Tegyük hasonlóvá ezt a napot a mennyei napok egyikével úgy, hogy egészen rábízzuk magunkat. Ámen.

„Kevéssel tetted (az embert) kisebbé Istennél, dicsőséggel és méltósággal koronáztad meg.” (Zsolt. 8,6)

 

Micsoda, kicsoda az ember? A kérdést minden korban megfogalmazták. A célja a kérdésnek az, hogy minden ember adjon választ rá, minden korban. Kicsoda is vagyok? Mert a személyes teremtettségem, a személyes titkom adhatja meg a megoldásokat azokra a kihívásokra, amelyekkel naponta szembesülök. Ha nem tudom, hogy ki vagyok, akkor sokkal nehezebb járni az egyenes úton. Sokféle vélekedés született az emberről, mint például: Vagyunk, de nem birtokoljuk magunkat (Plessner). Vagy ilyen is: Hogyan lehet, hogy az ember, miközben új világot épít, maga boldogtalan marad, mert önmagát nem sikerült megtalálnia. (Alexis Carel). Ágoston egyházatya gondolatai vezetnek közelebb az igazsághoz, aki így ír: Az ember valami kimondhatatlan szerző melódiája. Igen.

Az lenne a fontos, hogy megtudjuk: mit mond Isten az emberről. A keresztyén tanítás egyik legfontosabb kérdése ez. Mert a választól függően beszélhetünk igazi felelősségről, igazi önértékelésről. Nos, azt mondja, hogy az ember Isten teremtménye, az Ő képére és hasonlatosságára. Isten gyermeke. Ő a kimondhatatlan szerző, aki dicsőséggel és méltósággal ruházott föl. Minden gyermekben, de minden emberben szemlélhetjük a teremtés titkát. Csodálatos dolgokat fedezünk föl, hogyha a Teremtőnek hálát tudunk adni az életért. Kicsoda vagyok? Találjuk meg személyes válaszainkat. Ámen.

"Megjelent  Isten üdvözítő kegyelme minden embernek." (Tit. 2,11)

Kisiskolás koromban érdekelt a fényképezés. Sokan emlékeznek a régi, egyszerű fényképezőgépekre, a széles fehér fekete filmre, na meg a drágább színes filmre. Kitüntetés volt, hogyha egy jó gépet kaptunk ajándékba. Tanáraink megtanítottak arra, hogy miként kell előhívni egy képet. Kiszámoltuk az anyagok mennyiségét, megmértük, összekevertük, majd a piros kamrában a titokzatos vegyszerbe betettük a papírokat, amelyekre előzőleg fénnyel rávetítettük a képet. És izgalommal vártuk, hogy végre megjelenjen. És megjelent. Azt a gyermeki izgalmat és lelkesedést nem lehet leírni.

A titokzatos, a rejtőzködő Isten egyszer csak megjelent a Jézus Krisztusban. Megjelent az angyal Máriának, és bejelentette az örömhírt.  Megjelent a betlehemi csillag, és voltak emberek, akik figyeltek erre. A pásztoroknak megjelentek az angyalok és ugyanarról az örömhírről énekeltek: született néktek ma a Megtartó, ki az Úr Krisztus a Dávid városában. Minden népnek. Minden embernek.

Hogy van az, hogy ez már nem izgalom, nem esemény? Hogy van az, hogy ez nem okoz lelkesedést? A nagy Isten megjelent a törékeny gyermekben. Talán másképp vártuk? Ez a megjelenés a minden. Hogyan viszonyulunk ehhez? Ámen.

"Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat, és kinyítja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem." (Jel. 3,20)

Áprily írta a megadott ige alapján az énekeskönyvünk 473. énekének szövegét. Azt a kifordított helyzetet hangsúlyozza, hogy a Megváltó segíteni akar, de mi nem akarunk megszabadulni. "Ó, Jézus, árva csendben az ajtón kívül állsz,/ Bejönnél már, de némán kulcsfordulásra vársz. / Mi mondjuk, hogy miénk vagy, te vagy a név, a jel: / Ó, szégyen, hogy te légy az, akinek várni kell." A mi Atyánk hosszútűrését az egész Szentírás hangsúlyozza. Jóél próféta mondja, hogy még most is így szól az Úr: Térjetek meg! Péter levelében is azt olvassuk, hogy nem késik el az ígérettel az Úr (visszajövetel), csak hosszan tűr érettünk, nem akarván, hogy némelyek elvesszenek, hanem hogy mindenki megtérésre jusson. (2Pét.3) Ha szeretteink kérnek valamit, akkor igyekszünk azt megadni nekik minél hamarabb. Ha a szerető mennyei Atya kér bennünket, mennyivel inkább kellene igyekeznünk?

A Megváltó kopogtat, és várja, hogy megnyissuk az ajtót. Akarsz-e szabadulást? Akarod-e az üdvösséget? Mert csak akkor jön közel, ha közel engedted, befogadtad. Ne zárkózz el az isteni hívás elől! Lehet, hogy nem lesz többet alkalmad. Ámen. 

"Azokban a napokban kezdett Keresztelő János prédikálni Júdea pusztájában: Térjetek meg, mert elközelített a mennyek országa!" (Mt.3,1-2)

Keresztelő János pusztai, önsanyargató életet élt. Az evangéliumok beszámolnak a szolgálatáról, de minden nagyszerűsége mellett benne látjuk a prófétai sors kíméletlenségét. Jézus elmondta, hogy asszonytól nem született nagyobb, mint ő, és mégis a szerintünk leáldozó életét látjuk. A kegyelem viszont két ezer év után is megmutatkozik. Ma is tanulunk tőle. Nem áldozott le élete. Szolgálatát beteljesítette, rámutatott "Isten bárányára". Elmondta, hogy neki alább kell szállnia, hogy Krisztus növekedhessen. Börtön és mártírság az ő sorsa, de erősítést nyert Krisztustól, hogy minden rendben van szerinte: a vakok látnak, a siketek hallanak, és a szegényeknek az evangéliumot prédikálják. Egyszóval nem volt véletlen és értelmetlen az ő élete, az ő hivatása. Háttérből Isten akarata érvényesült.

Szeretném, hogyha az időhatározó a kegyelmi időben a jelen imperatívuszaként hangzana el. Ma nekünk szól. Így módosul... Ezekben a napokban...ezen a napon kezdett prédikálni a "sok Keresztelő János" a mi református templomainkban: Térjetek meg, mert elközelített a mennyek országa! Úgy látjuk-e őket, mint Isten szolgáit? Ne vessük meg azt, aki éppen szól. Isten által, és Istenből szól. A mi javunkra. Imádkozzunk a szolgálattevőkért, hogy adassék szó nekik. Ámen.

Pál írja: "Én megtanultam, hogy elégedett legyek azzal, amim van." (Fil. 4,11)

Néhanapján azon gondolkodom, hogy szomorú dolog, hogy a szép és jó dolgok már nem természetesek. Lásd, itt is arról van szó, hogy a megelégedettséget, mint érzést, mint állapotot meg kell tanulni. Merem azt mondani, hogy újra kell tanulni. Ahogy a lábtörés után újból tanulunk járni, úgy kell nekünk a habzsoló, elégedetlen életmódból visszaszokni valami természetes egyszerűségre.

Ha az edényt tele töltjük, akkor azt mondjuk, hogy elég. Ha téglát cipelünk, és elértük a kritikus súlyt, akkor is azt mondjuk, hogy elég. Vajon minden dolognál tudjuk a mértéket? Kérdezd meg magadtól, hogy elég-e neked a kegyelem? Elég-e a békesség? Ezekért lehet imádkozni. A baj akkor van, hogyha e földi élet adott körülményeivel vagyunk elégedetlenek.

Az elégedetlenség hálátlanság.  Egyfajta lázadás és számonkérés az Isten fele. Már megint nem elég, már megint nem adott többet... Próbálj bízni abban, hogy Isten jól tudja, hogy mire van éppen szükséged. Legyél hálás azért, amid van. Ámen.

"Jézus ... meglátott egy embert a vámszedő helyen ülni, akit Máténak hívtak, és így szólt hozzá: Kövess engem! Az felkelt, és követte őt." (Mt. 9,9)

Biztosan sokan dicsérték Mátét, mert "jól helyezkedett", mert "jó helyre ült". Talán még irigyelték is, hogy milyen szerencséje van. Hiszen a kívülállók szemében anyagi gondjai nem lehettek. Persze, mindezt titokban, hiszen mindenki tudta, hogy nem tisztességes így kiszolgálni a hatalmat. Bármennyit is "szerzett" magának, a lelkének kárára tette. Az ő esetében is igaz Jézusnak a mondása: Mi haszna az embernek, ha az egész világot megnyeri is, lelkében pedig kárt vall?

Jézus azért jött, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett. Úgy látta, hogy Máté ilyen "lejtőre" került, és mint jó pásztor, utána jött, és hívta őt. Ki tudja mi minden gyűlt össze Máté lelkében? Megérezte, hogy itt van a szabadulás lehetősége. Engedelmeskedett. Milyen gyönyörű egyszerűség: felkelt, és követte őt. Ki tudja, milyen lejtőre került életünk, és mi minden összegyűlt lelkünkben? Hív a pásztor. Te mit csinálsz? Ámen.

„Se szegénységet, se gazdagságot ne adj nekem! Adj annyi eledelt, amennyi szükséges!”  (Péld. 30,8)

 

          Egyszer olvastam, hogy az Úr imádságának a mindennapi kenyérre vonatkozó kifejezése nem mennyiség-, hanem mértékhatározó.  Naponta, ami szükséges. Ahogy naponta az Úr kezéből élt a pusztában vándorló nép, úgy kell megtanulni és gyakorolni a mindennapi bizalmat mindannyiunknak. A Heidelbergi Káté (26 k.) így fogalmaz: a mi Atyánk... mind testi, mind lelki szükségeimre gondot visel ... meg is akarja adni nekünk, mint mennyei Atya, és meg is tudja adni, mint Mindenható Isten.

          Ott ahol a mennyiség kérdéssé válik, ott kérdésessé válik az Istenbe vetett bizalom. Vajon holnap is meg tudja adni? Vajon a jövőben is meg tudja adni? Ezért kedves a Példabeszédek könyvének bejegyzése: Se szegénységet, se gazdagságot ne adj! Hiszen kimondva, vagy hallgatólagosan ez utóbbi a vágya az embernek, a gazdagság. Csakhogy Isten tudja, hogy a gazdagság kevéllyé és büszkévé tesz, és hajlamos leszek elhinni, hogy ez az én érdemem.

          Legyen bizalmad minden nap, hogy Isten megadja neked, amire szükséged van. Ámen.

"Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen." (Ézs. 53,5)

Nagy ára van a békességnek. Krisztusnak kellett érte szenvednie és meghalnia, hogy feltámadásával érvényre juttassa Isten üdvözítő tervét. Mégis az emberiség nem méltányolja kellőképpen ezt az isteni békességet. A miértek pedig csupán felszínes és értelmetlen magyarázatok. A bűn és bűnhődés kérdése pedig sokak szerint maradjon csak a klasszikus irodalom könyvbe zárt ügye. Pedig a mai embernek is el kell jutnia addig, hogy képes legyen az Isten iránti hálára, ugyanis van miért hálásnak lenni.

Miközben a világ változásai újra és újra megrendítik a békesség falait bennünk, aközben meg kell értenünk, hogy Isten békessége igyekszik megtartani emberi méltóságaink háborgásait. Az Úr szenvedő szolgája előkészítette számunkra mindazt, ami orvosolja és ellensúlyozza a bűn büntetését, mert Isten kegyelme és szeretete feloldja a megvetendőséget és hitünk örömében belső békét teremt bennünk. Ámen.

"Az én juhaim hallgatnak az én hangomra, és én ismerem őket, ők pedig követnek engem. Én örök életet adok nekik." (Jn. 10,27-28)

Valamikor az ezredforduló környékén egy vallásórát követően egy ismeretlen kisfiú állott meg előttem a távozó gyermekhad közül: Papbácsi nem adsz nekünk olyan Jézusos meg báránykás képet? ...mert tudod, én gyűjtöm őket... Hirtelen zavaromban csak annyit tudtam mondani, hogy most nem, de a következő alkalommal igen. Azonnal tudtam, hogy egy kis katolikus fiúcskáról van szó, de komolyan vettem ígéretemet és a keresztyén könyvesboltból beszereztem néhány kártyalap nagyságú képet. A következő vallásóra után a kisfiú ismét elém állt: Na, most kapok? Mondom igen, de szeretném ha válaszolnál egy kérdésemre: Mit jelent neked ez a kép? Erre ő: Hát azt, hogy Jézus szereti a bárányait, mint én mondta a kisfiú. Mosolyogva adtam neki képet. Erre ő távozóban diadalmasan: Ugye mondtam én mamámnak, hogy a reformátusok is szeretik Jézust meg a bárányhúst...

Jó érzés a mosolyogtató gondolat után megérezni, hogy Jézus és az ő bárányai mennyire összetartoznak. Mennyire követik őt, és hogy ezért a jutalom az örök élet. Azt se feledjük, hogy a bárány a szelídségnek és azzal együtt Jézusnak is jelképe, az értünk életét áldozó Úr jelképe. Hát kövessük őt bátran és szelíden, mert azt sohasem bánjuk meg. Ámen.

"Mert amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj. A jó ember jó kincséből hoz elő jót, a gonosz ember gonosz kincséből hoz elő gonoszt." (Mt. 12,34-35)

Gyermekkoromban hallott felnőtt bölcsességként tanultam meg a Szilágyságban a következő mondást:  Azért beszél a száj, mert csordultig van telve a szív. Jóból jó folyik, rosszból pedig rossz. Így van ez és sosem másként!

Nos... a Krisztusi igazság a hétköznapok egyszerűségéhez idomult a régiek életében, mint egy használt bölcsesség. Tudták és értették a lényegét és alkalmazták emberismeretként. Tisztában voltak azzal, hogy ki az őszinte és komoly ember, ki a szelíd-tapintatos és ki a hazug-lébecoló, komolytalan, megbízhatatlan, nyelvelő. E szerint alakították emberi kapcsolataikat, viszonyaikat és barátságaikat. 

Ma más világ van. Nehezebb eligazodni benne. Különösen az emberismeret kapcsán nehezebb dolgunk van, de az Úr Jézus ma is segít. Megtanít arra minket, hogy felismerjük és megkülönböztessük a jót a rossztól. Mert ez a mindennapok alkalmazott keresztyénségének kulcsa: meg tudod és meg is akarod-e különböztetni a jót a rossztól? Hallgass a szíved krisztusi hangjára és ő segít neked! Ámen.

"A mi Istenünk az Úr! Ő vigyázott ránk végig az úton, amelyet megtettünk. (Józs. 24,17)

A megérkezés öröme hálára buzdítja a megérkezőt, hiszen elérte úticélját, avagy hazaérkezett. Vége a bolyongásnak és a bizonytalan keresésnek. Ideje a hálaadásnak. Ebben a lelki rendben látva az élet történéseit természetes ösztöne az embernek a visszatekintés. Talán nem is véletlen éppen azért az, hogy mai napi igénk egy iskolai tanév végén rendeltettek számunkra. Ugyanis diák és tanár, szülő és nagyszülő ebben az igei perspektívában láthatja meg mindennek alapját: A mi Istenünk az Úr!

Egy dologban mindenki biztos lehet: Isten valóban vigyázott ránk! Megérkezésünk ezt bizonyítja és ugyanakkor azt is, hogy rá bízhatjuk magunkat teljes biztonsággal. Legyen hát a mai nap bennünk egy újabb nap az iránta való hála lelkületével és a tapasztalat belső többletével. Ámen.

"Bizony az Úr ajándéka a gyermek." (Zsolt. 127,3a)

Egy jó szülő tudja ezt és úgy értékeli gyermekét, azaz "mennyei" ajándékát. Szereti és ragaszkodik hozzá. Értelmet és célt jelent mindennapjai számára miközben ő maga is szülői minőségre nemesedik. Gyermekei által érti és érzi meg igazán a felelősség és a szeretet valódi mélységeit, örömeit, csodáit. 

Az emberiség számára egy égi gyermek lett a legnagyobb ajándék. Ő Betlehemben látta meg a napvilágot és azóta is ez bizonyítja, hogy a gyermek égi áldás és Istennek ajándéka. Jó volna ezt a rövid üzenetet jól látható módon  odaírni azokra a kórházi inkubátorokra, ahol évente több csecsemőt is ott hagynak az anyák. Ám úgyszintén jó volna az, ha az árvaházak, vagy gyermekgondozó intézmények még inkább ezt a gondolatot felkarolva hangsúlyoznák, mint a nagy igazságot, a szülők felé. Ebben az értelemben pedig komoly és határozott bibliai szemlélettel foglalni törvénybe a világ minden táján, hogy az abortusz helytelen döntés és szembeszegülés Isten jóságával. 

Adja Isten, hogy számunkra ez a kérdés mindig világos és egyértelmű legyen: éspedig hogy a gyermek Isten ajándéka! Ámen.

"Azokat választotta ki Isten, akik a világ szemében nem előkelők, sőt lenézettek és a semmiket, hogy semmikké tegye a valamiket." (1Kor. 1,28)

Értetlenkedő és méltatlankodó teremtménye Istennek az ember, ugyanis ha tehetné akkor Istenének minden döntését felülbírálná, megváltoztatná és végül kommentálná is. Ez végül is érthető, hiszen az emberi értékrendben beállt zavar, torzulás, azaz bűn, a jelenünkig egy teljesen felborított világszemléletet okozott. De Isten sem maradt tétlen... Jézus Krisztusban megoldást eszközölt mindnyájunk számára. 

Talán amit a leginkább kritizál az ember Isten döntésében, nos az Isten kiválasztása. Furcsának és abnormálisnak tetszik számunkra az, hogy a lenézetteket, a semmiket választja ki Isten. De történik mindez csak azért, mert Isten nem a világ szemével néz és lát. Ő maga meglátja a semmikben is a valódi értéket és a maga dicsőítésére kiválasztva őket szolgálatra hívja. Önértékelési zuhanó pillanatainkban mi magunk is érezzük és suttogjuk:...semmi vagyok! Nos Isten az ilyen semmiket hívja állandóan, hogy valamikké tegye őket. Biztassa szívedet a mai napon is e gondolat. Ámen.

"...szereteted az életnél is jobb." (Zsolt 63,4)

A Holdkutatás első látványos fotói meglepték az embereket. Különösen azok, amelyeken a Holdfelszínt sikerült lencsevégre kapni. Döbbenten láthatták a kíváncsi tudósok elsőkként azt, hogy a Hold felszínén óriási kráterek tátongnak, amelyeket feltehetőleg a világűr odazuhant meteoritjai okoztak. Egyikük tréfásan jegyezte meg: ...az is lehet hogy ezeket a krátereket az emberi nagy szavak okozták! 

A mai Ige is egy olyan kategóriát képvisel: nagy szavaknak tűnő, de annál igazabb tartalmat. Az ember kiteljesedett öröme abban a felismerésben válik teljessé, amikor megtapasztalja Isten csodálatos szeretetét. Ugyanis ezt a szeretetet az teszi különlegessé, hogy minőségében változtatja meg az emberi szívet, lelket és az egész emberi egyéniséget. Ebben a megváltoztatott valóságában a mai ember is vallhatja a zsoltárossal a fenti nagy igazságot: ...szereteted az életnél is jobb" Uram! Köszönöm! Ámen.

"Imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok." (Jak. 5,16a) 

Ha az imádkozás ugyanolyan természetes dolog lenne számunkra, mint a levegővétel, akkor nem lenne szükség arra, hogy Isten, szava által, újra és újra felszólítson, figyelmeztessen a könyörgésre. Elfelejtjük, belealszunk, automatikusan, mantraszerűen elhadarjuk. Megtörténik, hogy a magát nagyon szerető ember, még magáért sem imádkozik. Most azonban az Úr egymás felé fordít minket, egy fokkal feljebb állít keresztyénségünk égig érő lajtorjáján. Egy halvány emlékkép, múltam egy töredéke, ahogy arra ébredek anyai nagyszüleim házában, hogy a reggeli munkakezdés előtt nagyapám és nagymamám név szerint imádkoznak családtagjaikért. Szükséges volt és ma is szükséges, mert mindenkinek van valamilyen nyavalyája, senkinek sem teljesen kerek az élete. "Minden egész eltörött" - mondja Ady, hát kérni kell az Alkotót, hogy tegye éppé életünket. Ámen.

"Ne legyetek pénzsóvárak, érjétek be azzal, amitek van, mert ő mondta: "Nem maradok el tőled, sem el nem hagylak téged." (Zsid. 13,5) 

Kétféle szemléletmód, kétféle értékrend, ami meghatározza jelenünket és ezáltal szükségszerűen a jövőnket is.  Pénzben mérjük mindannak az értékét, amire szükségünk van az életünkben. Manapság is fontos szempont az emberek számára, hogy mennyibe kerül házuk, autójuk, mobiltelefonjuk, de még a cipőjük is. Sőt magát az embert is sokszor pénzben mérik, hiszen meg van az ára például a focistáknak is. Minél drágább valami vagy valaki, annál jobb. S mivel jobb, törekszünk, hogy a mienk legyen. Így a vágy, az óhaj, az epekedés, a sóvárgás iránya a pénz lesz, és megszerzése közben felemészti az ember az erejét, az egészségét, az idejét, a társas kapcsolatait. Sokaknak, hitük gyengesége miatt, nem szempont a megelégedés azzal és annyival, amit Isten ad. Szem elől tévesztik, hogy mellettük, velük van az az Úr, aki "szerelmesének álmában ad eleget". (Zsolt. 127,2) Ne legyünk, olyanok, mint a szemellenzős lovak, hanem vegyük észre ma is a mellettünk kitartó Urat, akire hallgatva, le tudjuk küzdeni pénzsóvárságunkat is. Ámen.

"Hívj segítségül engem a nyomorúság idején! Én megszabadítlak, és te dicsőítesz engem." (Zsolt. 50,15) 

Számomra nem az a kérdés, hogy kinek van nyomorúsága? Mindenki a maga keresztjét veszi fel minden reggel ébredéskor, ha egyáltalán el tudott aludni vele. Ha nekem nem is kérdés, de vannak, akik úgy látják, csak nekik vannak terheik, s másnak könnyű az élete. Azzal töltik az időt, hogy méregetik keresztjük súlyát, hosszát és hordozása időtartamát. Attól nem lesz könnyebb. Inkább az a kérdés, hogy elfogadom-e egyetlen és igaz "receptnek" Isten igéjét, ami nem egy lehetőséget, hanem a megoldást kínálja. Segítségül hívni, átélni a szabadítást, dicsőíteni. A három összetevőből kettő a mi feladatunk. Egyik sem maradhat el. Ámen.

"Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek." (Mt. 11,28) 

Ha fizikai valóságként képzelnénk el Jézus felhívásának megvalósítását, ha szó szerint akarnánk teljesíteni, akkor elég groteszk kép tárulna elénk. Egy ember, aki elindul fáradtan és terheit cipelve körbe-körbe a földgolyón, keresve Jézust. A lehetőség, amelyet felkínál Urunk, feltételez egy elindulási és egy megérkezési pontot. Elindulok valahonnan és megérkezek valahová. Testileg és lelkileg. Elindulok az otthonomból, ahol fáradtan és megterhelten élek, oda ahol az Ige szól. A szent helyre az Úr házába. Az életem fárasztó gondjaival, a reggel sürgés-forgásából elindulok a számítógépem mellé vagy a Bibliámhoz, ahol Istenem és Uram szava által, az Ő közelsége fogad. Az értelmezhetetlen kép ennyire egyszerű. Kilépni abból az állapotból, amelyben csak a terheket látom és a testi-lelki fáradtságot érzem és megérkezni abba az állapotba, ahol érzem, hogy Jézus szava által megnyugtat és megerősít. És ez csak e földi vonatkozás, de lesz mennyei megérkezés is, ami véglegesen lezárja majd e fárasztó és terhes földi lét időszakát. Ámen.

"Egy a ti tanítótok: a Krisztus." (Mt. 23,10b) 

Sokféle tudásra, ismeretre van szükségünk csak egyetlen nap folyamán is. Mindenkinek a saját munkaterületén el kel végeznie a naponkénti teendőit, meg kell küzdenie az újabb és újabb kihívásokkal. Mellette családfőnek kell lenni, édesanyának kell lenni, társnak, testvérnek, barátnak és felebarátnak kell lenni. Vezetni, tanácsolni, gyermeket nevelni, kapcsolatainkat ápolni sem egyszerű feladat. Szükségünk van tanítókra, akik felkészítenek ezekre a munkákra. Kínálat is van elég a mai világban. Életvezetési tanácsok, párterápia, családsegítés, csoportépítés és ki tudja mi minden kínálkozik. S ma reggel csendesen, de igazán, emlékeztet minket Isten szava arra, hogy egyetlen tanító is elég nekünk, aki mindenre nézve a legeslegjobb tanácsot, útmutatást, ismeretet tudja nyújtani. Használjuk ki ma is és mindenkor, hogy az Úr lábainál tanulhatunk. Ámen.

"A fiú tiszteli atyját... Ha én atya vagyok, miért nem tisztelnek? - mondja a Seregek Ura." (Mal. 1,6)

Malakiás korában még értették a képet, amelyet a próféta használt. A családfő tisztelete szinte általánosan jellemző volt. Biztosan voltak kivételek. Elég ha Éli fiaira gondolunk, vagy Jézus példázatára a tékozló fiúról. Ma már ez a kép annyira nem egyértelmű. Vajon ez lehet az oka annak, hogy az Isten tiszteletének gyakorlata is alábbhagyott? Nem gondolom. Sőt az Istentől való eltávolodás, az Isten szavának figyelmen kívül hagyása szüli a tisztelet, megbecsülés, szeretet fogalmak kiüresedését az emberek gondolkodásában. Megváltoztak a családon, gyülekezeten belüli emberi kapcsolatok, mert megváltozott a mennyei Atyához való kapcsolata a mai modern-keresztyén embernek. Azért jó, hogy mi ma reggel is figyelünk a mi Atyánk szavára. Legyen így ezután is, hogy életünket igaz istentiszteletként élhessük. Ámen.

"Azért tehát törekedjünk azokra, a mik a békességre és az egymás épülésére valók." (Róm. 14,19)

A törekvés egy sokkal intenzívebb, erőteljesebb és állhatatosabb cselekvéssorozat az igyekezetnél. Amikor egy célt kitűzünk magunk elé, amikor egy vágy hatalmába kerít, képesek vagyunk nem egyszerűen csak igyekezni azt elérni, hanem törjük magunkat, a szó testi és lelki értelmében egyaránt. Remélem ezen  reggelen van időnk kicsit elmélázni azon, és számba venni, hogy mire is törekedtünk a napokban. Legtöbbször a cél, a vágy az előbbre jutás, az elsőbbség megszerzése, a több megszerzése... Csakhogy, ha ezek földi értékrendhez, értékekhez kapcsolódnak, akkor velejárójuk a háborúság, versengés, irigység, harag és sorolhatnám. Jó nekünk megállni ma és elgondolkodni, hogy mire is kell nekünk törekedni, hogy tetteink nyomán békesség teremjen és a felebarátinkkal való kapcsolataink ne összeomoljanak, hanem épüljenek és erősödjenek. Ámen.

"János így válaszolt nekik: Akinek két ruhája van, adjon annak, akinek nincs. és akinek van ennivalója, adjon annak, akinek nincs." (Lk.3,11)

     Olvassuk el újra az igét: ezeket a szavakat Keresztelő János mondja. Százból százan mondanák, hogy Jézus tanítása, pedig csak az előszobájában vagyunk a jézusi iskolának. Innen lehet továbblépni, megismerni és befogadni az evangéliumot. Amíg nem jutunk el oda, hogy nem fontos a második öltözet ruha, és nem fontos a holnapra tartalékolt élelem, nincs értelme Jézust keresnünk. Amíg nem látjuk meg a rászorulókat, addig Jézust sem látjuk meg. Sem tartalék ruhával, sem tele tarisznyával nem lehet oda állni Jézus elé. Ő két hallal is jóllakat akárhány embert, mi viszont a világ minden kincsével sem lakunk jól, ha őhelyette földi kincseket próbálunk gyűjteni. Nyíljon meg a szemünk, hogy meglássuk, ma kinek adhatunk jó szívvel. Ámen.

"Jézus így kiáltott: Ha valaki szomjazik, jöjjön énhozzám, és igyék!" (Jn. 7,37)

      Ennyi? Ilyen egyszerű? Ilyen olcsó? Felettébb gyanús... Különben is, miért kiabál? Jó víznek nem kell kiabálás... De az is nyilvánvaló, hogy a Mohamed vize sokkal frissebb, a Buddháé meg patinásabb. Először alaposan körülnézünk, azután eldöntjük, akarunk-e inni egyáltalán. Mert még kiderülhet, hogy következményei lesznek az ivásnak. Valahol ott van az apróbetűs rész. Inkább aludjunk rá egyet, aztán majd holnap eldöntjük, kell az a víz, vagy sem... Van itt egyáltalán bárki, aki ivott már? Tessék, hogy a szomszéd??? Na hiszen, majd pont őutána fogok inni...

     A szomjazó pedig odament, és ivott, és soha többé meg nem szomjazott. Ámen.

"Nem kell félned az elnyomástól: távol marad tőled, sem a rettentéstől: nem közelít hozzád." (Ézs. 54,14)

     Ma reggel kicsit más az ige üzenete, mint általában lenni szokott. Hiszen vannak kijelentések, tanítások, amelyek mindenkihez, minden korban egyaránt szólnak. Jézus tanításai kevés kivételtől eltekintve ilyenek. Ám vannak történetek, próféciák, tanítások, melyek egy adott emberhez, csoporthoz, néphez szóltak, és ezeknek a másodlagos üzenete érkezik hozzánk, abból kell tanulnunk, ahogyan mások életében megnyilvánul a kegyelem. Ézsaiás idejében rettenetes fenyegetést látott a nép, és mindenféle hangok, vélemények hallatszottak annak elhárítására. Ezért szólal meg a próféta, hogy mindenki arra figyeljen, ami igazán lényeges: Isten gondviselő szeretetére. Nekünk is arra kell ma figyelnünk, bárkik és bárhol legyünk. Ámen.

"Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet." (Mt. 5,5)

     Aki nyitott szemmel és füllel jár-kel, az ezerféle lármát rögzíthet nap, mint nap. Az autóból kikiabáló türelmetlen vezetőtől kezdve a reklám harsány magamutogatásán keresztül a politikus lehengerlő stílusáig széles a skála. Nincsenek sokan, csak a hangjuk erős. Mögöttük csendben ott vannak azok, akik harsányság és önkelletés nélkül végzik a dolgukat. Persze ők is kiabálnak, és türelmetlenek egyszer-egyszer, de mindenki tudja, hogy aki kiabál, az hamar bereked, és aki magamutogató, azt hamar félreállítják. Nem valamiféle isteni csoda és igazságtétel szerint öröklik a szelídek a földet, hanem az örök rend eredményeképpen. Minden erőszakosság, türelmetlenség egy-egy pillanatig tart, csak a szelídség maradandó. Ámen.

      

"Bárcsak az Úr egész népe próféta volna, és rájuk is kiárasztaná lelkét az Úr!" (4Móz. 11,29b)

     Kiválasztottnak, Istennel közvetlen kapcsolatban állónak, prófétának lenni olyan áldás, ami a földi lét határait feszegeti, így rengeteg próbával és fájdalommal jár. Mózes nem visszatérő imádságként fogalmazza meg ezt a sóhajt, hanem egy pusztulással, Isten haragjának kiáradásával fenyegető helyzetben. Amikor ő látja, amit mindenkinek látnia kellene legalább egy pillanatra. Milyen keserves az, amikor valaki látja előre felebarátja vesztét, és hiába próbál, semmit sem tehet ellene. Az utolsó pillanatban már valóban csak a prófétai látás segít, addig azonban ott van a hit. A bizalom Istenben, a ragaszkodás ahhoz, amit ő rendelt. Hogy ne falnak, vagy szakadék felé száguldjunk ezerrel, hanem a magunk csetlő-botló módján az ő útjain járjunk. Ámen.

"Ezért tehát vessetek el magatoktól minden tisztátalanságot és minden gonoszságot, és szelíden fogadjátok a belétek oltott igét, amely meg tudja tartani lelketeket." (Jak. 1,21)

     A mi korunk kétféle oltást ismer: a betegségek ellenit és a gyümölcsnemesítőt. Az átlagember gyakrabban találkozik a védőoltással, így aztán a fenti gondolat könnyen jelentheti számára azt, hogy miután a szervezet viszonylag felkészült az oltás fogadására, a beoltott ige elvégzi a gyógyítást, vagy a megelőzést. A bibliai korban még csak szőlőt, gyümölcsöt nemesítettek oltással, annak a folyamata pedig egészen más, mint az egészségügyié. A megtisztított, előkészített alanyba (vagyis belénk) finom metszéssel (ez a Lélek munkája) kerül a szem (ez az ige). Az alanynak azt be kell fogadni, és onnan az a dolga, hogy minden energiát a szem fejlődésére fordítson. Vadhajtások helyett növekedjék hát bennünk az ige. Ámen.