„Jaj azoknak, akik el akarják titkolni tervüket az Úr elől! Sötétben hajtják végre tettüket, mert azt gondolják: Ki láthat meg minket, ki ismerhetne ránk?” (Ézs. 29,15)

A 139. zsoltárban van megfogalmazva többek között az a gondolat, hogy Isten mindenütt jelen van. Egyszerűen nem rejtőzhetik el előle az ember. A sötétség sem választ el tőle, olyan az éjszaka, mint a nappal. Az istentagadónak is van fogalma arról, hogy Isten jelen van, és ezért titkolja cselekedeteit. Hátha mégis igaz. Istenképe viszont hiányos, mert azt gondolja, hogy eltitkolhatja tervét, ha éjszaka cselekszik, mert vak az Isten. Sok ilyen „hátha mégis igaz” keresztyén ember van, aki ott van a közösségben ilyen meggondolásból. Sohasem lehet tudni...
Leplezetlenül és valóságosan előtte zajlik személyes életünk, coram Deo – Isten színe előtt. Közben azt vesszük észre, hogy évek óta saját életünk arra rendezkedett be, hogy titkos életet éljünk. Talán megtehetjük emberek előtt, de Isten előtt nem. Ő úgy ismer bennünket, ahogy vagyunk. Ám, van neki egy képe rólunk, az igazi, azt szereti bennünk. És nagy áldozatot hoz értünk, egyszülött Fiát áldozza fel azért, hogy ezt a képet előhívja. Segítsünk neki és találjuk meg ezt a képet. Ebben van a mi üdvösségünk. Ámen.

„Tekints le szent lakóhelyedről, az égből, és áldd meg népedet, Izraelt.” (5Móz. 26,15)

Minden prófétának buzgó könyörgése ez, és mindenkinek, aki hittel imádkozik a megtartó isteni kegyelemért. Benne van a hit és a szívbéli bizodalom, hogy csak Istentől jöhet a megtartatás és az áldás, és hogy meg is cselekszi nagy irgalmából. A hívő ember imádsága ez, aki tudja, hogy az igazak könyörgését meghallgatja Isten.

A nagypénteki kereszt fele haladva ugyanaz a féltő szeretet szólal meg Jézus ajkán, amikor sírva Jeruzsálem fölött elmondja, hogy sokszor össze akarta gyűjteni őket, de ellenállásba ütközött. A kereszten is így imádkozott: Bocsásd meg nekik, mert nem tudják mit cselekszenek. Imádkozzunk, hogy az ő áldozatáért hallgassa meg Isten a mi könyörgéseinket. Aki szívén hordozza a gyülekezet sorsát, az ő áldozatára és önfeláldozó szeretetére hivatkozva imádkozzon a megtartatásért.  Bármit cselekszünk egyébként, hasztalan ...mert elvész Isten áldása nélkül! Ámen.

„Ahogyan Mózes felemelte a kígyót a pusztában, úgy kell az Emberfiának is felemeltetnie, hogy aki hisz, annak örök élete legyen őbenne.” (Jn. 3,14-15)

Palmarum vasárnapja, virágvasárnap, böjt hatodik vasárnapja ez a mai. Megérkezett hozzánk ismét, hogy üzenetéből táplálkozzunk. Jön a király alázatosan és szamárháton ülve. Van egy pillanat, amikor őszinte felismerések születnek az emberi lelkekben: lám, ez feltámasztotta Lázárt, és azt mondta, hogy ő a feltámadás és az élet. De a kenyérszaporító Jézus hiába mondta, hogy ő a mennyei kenyér, mert az ember lelkében megszületett a számító ragaszkodás: ő kell nekünk, aki megoldja kenyérgondjainkat. Pedig figyelmeztette őket, hogy az ő országa nem e világból való. Milyen hamar csalódnak benne. Tulajdonképpen a saját elvárásaikban csalódnak. Fájdalmasan alacsony a mérce abban a tekintetben, hogy mit várnak el az emberek az égiektől. Milyen elvárásaid vannak, ha lehetnek?
A virágvasárnapi király azért jött, hogy felemeltessen, hogy jel legyen a bűn és a betegség ellen. Hogy áldozat legyen éppen az üdvösségünkért. Nem egyéb, hanem az elvárásaink a kicsinyesek. Amit ő hozott fel sem fogható, mindennél többet ér és mindenért kárpótol. Nézz fel hittel a keresztre, és elnyered bűneid bocsánatát és az örök életet. Ámen.

"Várva vártam az Urat, és ő lehajolt hozzám, meghallotta kiáltásomat." (Zsolt. 40,2)

Van az emberi életben minőségi várakozás. Az úgynevezett Istenre várakozás pedig mindig az, minőségi várakozás. Ebben a várakozásban viszont az a különleges, hogy nem csupán az emberi elme, ráció, azaz a tudat várakozik, mint aki bizonyosat tud az érkezővel kapcsolatosan, hanem sokkal inkább az emberi lélek várakozik, hiszen tudja, hogy ki érkezik számára.

A bajban, a betegségben, a romlásban sínylődő, a kitaszítottságban vergődő ember Istenhitében megérik a felismerés: egyedül csak az Isten segíthet rajtam...és ő meg is fogja tenni (már megtette) ezt értem. Ő lehajol hozzám, mert meghallotta kiáltásomat és megszabadít. Ez a hit és bizalom pedig időtlenül beszél az ember töretlen Istenre utaltságáról. Erre az Istenre utaltságra pedig minden embernek rá kell ébrednie. Adja a kegyelemnek szent Istene, hogy az élet számos minőségi várakozásai között az Istenre utaltságra minden ember ráébredjen és igényelje azt azért, hogy Isten szabadítása megújítsa az ő életét. Ámen.

"Ha ...vétkezik valaki, van pártfogónk az Atyánál: az igaz Jézus Krisztus." (1Jn. 2,1b)

Egy korrupt világban nem nehéz elképzelni azt, hogy mindenki arra számít, hogy van a valakinek a valakije, aki így nekem is ismerős lehet és ha lefizetem, akkor pedig az én ügyem megoldható, de tulajdonképpen minden elintézhető. Fura, de a tisztesség és a tisztaság vonatkozásában ez a gondolkozás annyira köszönő viszonyban sem áll a helyes mennyei értékrenddel, hogy már lassan a szégyenjáraton sem kaphat helyet.

Egyetlen vonatkozásban fogadható el csupán a keresztyén ember számára a pártfogás, lévén szó a bűneink és vétkeink letudásáról, avagy elintézéséről: amikor az egy igaz Jézus Krisztus az Atya színe előtt ügyünk pártfogójává válik. Arra viszont nagy szükségünk van és ezt tudnunk kell! Nála nélkül nem eszközölhető ki a bűnbocsánat, avagy a vétkeink feloldása sem! Egyedül csak Őáltala és Őbenne! Ezt azért mindig jó és mindig kell is tudnia a keresztyén embernek. Ámen.

"Ne félj, hanem szólj, és ne hallgass: mert én veled vagyok." (Ap.Csel. 18,9b-10a)

Nem a megalkuvó gyáva hallgatás az ember küldetése, még akkor sem, ha a bölcs emberi közmondás ezt mondja: Ne szólj szám, nem fáj fejem. Vagy éppen még akkor sem, ha a békesség kedvéért az ember úgy gondolja, hogy hallgatni arany, hiszen minden szava csupán olaj lenne a tűzre. És volna még néhány hasonló töltetű közmondás avagy szólás, vagy csupán népi bölcsesség, amellyel azt támaszthatnánk kellően alá, hogy miért is kell és miért is jó hallgatni illetve elnémulni gyáva módon.

Pál apostol álmában kapta a fenti biztatást arra, hogy ne féljen,hanem szóljon és ne hallgasson, mert vele lesz az Úr.

Nagy biztonság az ember szívében a tudat, hogy vele van az Úr. A legszebb és legmegnyugtatóbb emberi magabiztosságot adja hordozójának. Lénye és emberi léte ez által a küldetés és a szolgálat nemes egyszerűségének könnyedségével oldja fel őt. Mert megérzi azt az ember, hogy " ...nem erővel, sem hatalommal, hanem az én lelkemmel" (Zak. 4,6b).

Ezek után már nem hallgathat gyáva módon, hanem bátran szólnia kell, mert az Úr vele van, akárcsak velünk ígérete szerint! Ezt soha ne feledjük! Ámen.

"Amikor Jákób fölébredt álmából, ezt mondta: ...Milyen félelmetes ez a hely! Nem más ez, mint Isten háza és a menny kapuja." (1Móz. 28,16-17)

Sokszor ébred arra az ember, hogy milyen kár az, hogy a valóság nem folytatása az álomnak. Különösen akkor sajnálkozik, ha az álomban boldognak, békésnek és sérthetetlennek érezte magát. Jákób álmában ott állt az égig érő létra, amelyen az angyalok jártak le az égből a földre és az álmodó, menekülő, csaló Jákób előtt megnyíló Isten háza, azaz menny kapuja különleges istenélménnyel ajándékozta meg őt. Számára a hely az istenfélelem helye lett. A hely, amely egyértelműen bizonyítja, hogy Isten mennyei világa szoros kapcsolatban van a földi, emberi világgal. 

Régen, amikor a templomok építésének gondolata felvetődött az emberekben, akkor mindig keresték és megtalálták azokat a szakrális, azaz szent helyeket - magaslatokat, különleges "mennybe érő lajtorjás" helyeket- ahova aztán megépítették a templomokat. Mert azok a helyek a lelkek útját és a Szent Lélek csodájának találkozását biztosították. A mai napon, ha arra vezet utad, akkor tekints fel templomodra és lásd meg azt, hogy tornya az ég felé tör, mint egy csodás lajtorja és gondolj arra, hogy rajta keresztül évszázadokon át mennyi lélek számára biztosíttatott út Istenhez, mert ott volt és van az Isten háza és a menny kapuja. Ámen.

"Márpedig a sáfároktól elsősorban azt követelik, hogy mindegyikük hűségesnek bizonyuljon. "(1Kor. 4,2)

Sokan talán nem is értik, hogy mit jelent igazából a sáfár szó, azaz kiket is neveztek a múltban sáfároknak. A sáfár valakinek az érdekeit képviseli, ügyeit intézi, kapcsolatot épít. Ez az ő munkája, amelyhez megbízást kapott és amelyért tisztességes fizetés jár. Tulajdonképpen egyféle menedzseri munka, másfelől pedig, mint egy egyéni képviselő ( akár a politikában és a gazdasági életben) munkálkodik megbízójának érdekében, hogy annak ügyei, dolgai, előmenetele jól alakuljon. Természetes, hogy ebben a munkakörben elvárható az, hogy aki ezt a feladatot ellátja, annak lényeges és fontos, hogy mindig hűséges legyen megbízójához. 

Ugye tudjuk azt, hogy a mi életünk is sáfárkodás, mint keresztyénség? Ugyanis megbízást kaptunk arra, hogy Istenünket, azaz Krisztust képviseljük ebben a világban. Az ő ügyeit - lásd a szeretet és békesség ügye, a jóság és igazságosság dolga, becsület és tisztesség dolga, hit és kitartás dolga ... csak, hogy néhányat említsünk - kell képviselnünk. De kérdés az, hogy képviseljük-e? Hűségesek vagyunk-e mindezekben? Nos... miközben önmagunkban megadjuk a választ, aközben kérjük a Szentlélek Isten segítségét arra, hogy a továbbiakban ő maga támogasson minket áldásával és erejével azért, hogy mi magunk meghallhassuk tőle azt hogy: "Jól vagyon jó és hű szolgám, kevesen voltál hű, sokra bízlak ez után." (Mt 25,21) Ámen.

"Vétkeztünk őseinkkel együtt, bűnt, gonoszságot követtünk el." (Zsolt. 106,6)

Generációs bűnláncot fontunk saját testünk, nyakunk köré és fulladozunk annak szorításában. Ezt az igazságot ismerte fel a zsoltáros és fogalmazta meg, majd adta beismerésként ez által sokak ajkára az őszinte sóhajt, amely első fontos kiindulópontja az Istenhez visszavezető útnak. Sokan ezt a fontos mérföldkövet sem hajlandók elismerni az életükben. Szinte generációs múlttal rendelkezik életük felett az Istentől való elfordulás: nagyapáik, apáik és félő, hogy még az ő gyermekeik sem ismerik fel azt, hogy ők bizony nagyon is hátat fordítottak, azaz elfordultak az élő Istentől. Számukra a bűn és a vétek ezért csupán fogalom, egyféle súlytalan morál és napi rutin csupán, amely már szinte természetes, hogy az élet velejárója. Pedig nagyon helytelen ez az gondolkozás. Ezen az úton ott áll Krisztus életút táblája: Megállj! Ne tovább! Ismerd fel, hogy bűnt, gonoszságot követsz el... és döbbenj meg tetteid és gondolataid szörnyűségétől ember! És engem kövess! Ez legyen ma hétkezdő reggeli gondolatunk, amely hitünk fontos lépése, mert Neki engedelmeskedünk! Ámen.

"Akkor eljönnek napkeletről és napnyugatról, északról és délről és asztalhoz telepednek az Isten országában."(Lk. 13,29)

..."Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet..."(Petőfi: A XIX. század költői). Sokan még több mint másfél évszázada az idézett költői sorokat igaz bibliai lázálomnak tartották, aztán a XX. század diplomáciájában történt egy s más, ami ezt a gondolatot közelebb hozta az emberiséghez. Legfőképpen talán a felismerés jelentette leginkább a pozitív gondolkozást mindebben: az, hogy nem a vérrel kivívott emberi forradalmak hoznak jogegyenlőséget és egyenlő elbírálást az emberi sorsok igazságérzetei számára, hanem egyedül a minden igazságtalanságot tökéletesen kezelő igaz Isten. Az ő asztalánál és az ő szeretetében tökéletes egyenlőség van, mert nem a legjobban sikerült emberi demokrácia dívik az ő környezetében, hanem a mindent elsimító, békességesen igazságos teokrácia, a mindenek fölött uralkodó rend. A világ négy tájáról érkező minden embertípus számára ezért az Istennél nyitott ajtót talál az, aki hitében, meggyőződésében és bizalmában az egy, örök, igaz Istent Atyának szólítja, Krisztust pedig üdvözítőjének.  Ámen.

"Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minden gonoszságtól." (1Jn. 1,9)

     Istennel való kapcsolatunk egyik, ha nem a legnagyobb nehézsége, hogy míg hitünk szerint Isten mindent tud rólunk, addig mi alig tudunk róla valamit. A mindent tudó és mindenütt jelenvaló Isten elé nehéz odaállni bűnbánattal, mert azonnal adódik a kérdés, hogy amikor a bűnt elkövettük, mit gondoltunk, hol van Isten? Mert ő nem pillanatnyilag hű és igaz, hanem kezdettől fogva és mindörökké. Nem tájékoztatást vár tőlünk a bűnre nézve, de nem is hamuban ülő meakulpázást: a bűnvallás lényege, hogy felismerjük, a bűn ránk és szeretteinkre nézve ártalmas és veszélyes. Isten nem a tiltott gyümölcsöt zárja el előlünk korlátokkal, hanem a halálos méregtől akar megóvni. Ezért létszükségletünk a megbocsátás és megtisztítás. Éljünk vele és általa ma is. Ámen.

"Lefegyverezte a fejedelemségeket és a hatalmasságokat, nyilvánosan megszégyenítette őket, és Krisztusban diadalmaskodott rajtuk." (Kol. 2,15)

     A 21. sz. embere hajlamos a Szentírásból vett képeket is az akciófilmek stílusában értelmezni. Volt "szerencsém" olyan filmet látni, ahol a főhős gépfegyverrel iktatta ki a Sátánt, persze kellő vérveszteség és izzadtság árán.  Erre a jelenetre biztosan szívesen váltanánk jegyet, amikor Isten a világ fejedelmeit, hatalmasságait lefegyverezi és megszégyeníti. Egy a gond: ez már megtörtént.Nem a hollywoodi rendezők bosszantására hiányzik a részletes leírás a Bibliában. Az a háború, amit Isten folytat érettünk, nem megjeleníthető földi fogalmakkal, eszközökkel. De mindannyian haszonélvezői vagyunk, vagy lehetünk Krisztus diadalának. Ámen.

"Ugyan ki vagy te, ember, hogy perbe szállsz az Istennel?" (Róm. 9,20a)

     Hát ez az... Próbálom elképzelni, hogy  mi lehet erre az adott ember válasza. Különösen, ha ezt egy mennyei hang kérdezi tőle. Ismerünk történeteket a Szentírásból, ahol az ember beszélget, vagy éppen vitatkozik Istennel. Olyan is van, hogy előtte perbe száll vele, de abban a pillanatban, ahogy szemtől-szembe kerül (még ha ezt képletesen is kell érteni), már elillan a perelhetnék, és legfeljebb a vita marad, az is csak addig, amíg egy kicsit jobban átlátja Isten szándékát. Mert addig perel az ember, amíg azt gondolja, egyenlő fél lehet. Ez két módon lehetséges: vagy magát gondolja isteninek, vagy Istent feltételezi embernek. Józan ésszel gondolva egyik sem állhat meg. De hát nem is akarunk perbe szállni Istennel, inkább áldást kérünk mára is. Ámen.

"Ragaszkodik hozzád lelkem, jobboddal támogatsz engem." (Zsolt. 63,9)

     Az Istennel való jó kapcsolat alapjait fogalmazza meg ez az ige. A kapcsolat záloga a kölcsönösség. Isten felől biztosítva van a támogatás. Jobbjával támogat, ami azt jelenti, hogy folyamatosan a jobbik részt kapjuk, mindenből a lehető legjobbat, és mindent azért, hogy javunkra váljon. Ez egyébként akkor is működik, ha valaki nem ragaszkodik Istenhez, de akkor az áldás nem válik javára, hanem rajta keresztül mások részesülnek benne. Ha azonban a lélek ragaszkodása révén létrejön a kapcsolat, akkor mint egy ütőéren keresztül elindul az élet áramlása az egyén és környezete felé. Hogy akkor honnan van mégis annyi rossz? Csakis onnan, hogy a mi ragaszkodásunk felületes és alkalmi. Imádkozzunk, hogy ne így legyen. Ámen.

"Mert egyenesek az Úr útjai: az igazak járnak rajtuk, a vétkesek elbuknak rajtuk." (Hós.14,10b)

     Sajátos megvilágításban láttatja velünk Hóseás azt az utat, amelyet máshonnan keskenynek, rögösnek, akadályokkal telinek ismerünk. Amerikai filmekben lehet látni, hogy a rendőrök azzal tesztelik a sofőr ittasságát, hogy egy egyenes vonalon kell menniük pár métert. A részeg ember nem tud egyenesen járni, az egyensúlyérzéke nem működik. Olyan felvételeket is lehet látni, ahol szakadék peremén, sziklapárkányon gyalog, vagy kerékpárral mennek nagy biztonsággal vakmerő emberek. A bűnös ember pedig nem tud Isten egyenes útján járni, mert az igazsághoz, jóhoz, értékhez való érzékei nem működnek. Ezért lát göröngyöt, akadályt, lehetetlent ott, ahol Isten egyenes útja van. Kérjük az Urat, hogy tiszta szívet adjon  életünk útjához. Ámen.

"Hallgassatok a szavamra, akkor én Istenetek leszek, ti pedig az én népem lesztek." (Jer. 7,23a)

     Emberi létünknek, keresztyénségünknek, tanítványságunknak  két fő része van: egy Istentől eredő és egy tudatosan vállalt rész. Ami az elsőt illeti, arra nézve Isten kezdettől ígéretet tett, sőt biztosítékot adott, hogy a maga részéről meg nem változtatja, sem semmiféle külső erő azt nem befolyásolhatja, vagy módosíthatja ("semmi sem szakaszthat el minket Isten szerelmétől"). A másik rész az, amelyik hajlamos rendszerzavart előidézni, mégpedig jellemzően a karbantartás elmulasztása miatt. Elég rég élünk már mindenféle gépekkel körülvéve ahhoz, hogy tudjuk, azok sem működnek odafigyelés, törődés, javítás nélkül. Hát akkor a lelkünk hogy ne igényelné a lehetőleg folyamatos táplálást, gondoskodást! Hallgassunk Isten szavára, hogy életünk teljes és boldog legyen! Ámen.

"Napkelettől napnyugatig dicsérjétek az Úr nevét!" (Zsolt. 113,3)

     Laetare vasárnapja van az óegyházi rendtartás szerint. Örvendezzetek, vigadozzatok! - szól a biztatás évszázadok óta a keresztyénekhez ezen a napon. A népi hagyomány szerint guzsalyütő vasárnap van, amikor fel kell hagyni a téli munkákkal, és készülni kell a tavaszra. Március idusa van, a forradalom kezdete. Már 167 éve kitörölhetetlen része a történelmünknek. Igazán mindenkinek van mivel törődni, van mire odafigyelni, van mire emlékezni ezen a napon. Az igénk csak egy szempontra hívja fel a figyelmünket: bármit teszünk is, abban és azzal az Úr nevét dicsérjük. Akkor hát ki-ki a szíve fölött kokárdával, szívében derűvel, mosollyal, ajkán igével, áldással, énekszóval dicsérje ma is az Urat! Ámen.

"Az őt félőkben gyönyörködik az Úr, a kik kegyelmében reménykednek." (Zsolt. 147,11)

Mi mindenre képesek vagyunk, hogy az emberek tetszését elnyerjük. Nem sajnálunk időt, pénzt, energiát befektetni, hogy akár külső, akár belső szépségünkkel felhívjuk valakinek a figyelmét magunkra. Azt is tudjuk, hogy van társadalmi etikett, ami megszabja, hogy mikor, hol, hogyan illik megjelenni, felöltözni, megszólalni, viselkedni. Isten szava ezen a reggelen a mennyei etikett két szabályára emlékeztet. Az istenfélelemre és az isteni kegyelemben való reménységre. Sajnos ez ma már kiszorult a társadalmi etikett íratlan törvényei közül. Nagyon sokszor, ha e jellemzőkkel bír valaki, akkor az emberek nem tettszését váltja ki. Felhívjuk magunkra így is a figyelmet, csakhogy ennek a figyelemfelkeltésnek legtöbbször negatív eredményei vannak. De mi biztosak vagyunk abban, hogy nem embereknek kell megfelelnünk, hanem Istennek. Nem kell felkeltenünk figyelmét, mert ő figyelemmel kíséri életünket, de tennünk kell azért ma is, hogy ha ránk néz, akkor gyönyörűségét lelje bennünk. Ámen.

"Uram, ha előtted kedvet találtam, kérlek járjon az Úr velünk." (2Móz. 34,9a)

Az anyag parányi része az atom. Annyira kicsi, hogy szabad szemmel nem is látható. Mégis, ha külső beavatkozás történik, akkor hatalmas erővel bír, hisz az atommaghasadás során hatalmas erejű energia szabadul fel. Az az ember, aki tudja helyét e világban alázattal ismeri el porszem mivoltát. Semmi vagyok. Alkotó része vagyok az emberiségnek, magyar népemnek, a keresztyénségnek, gyülekezetemnek, családomnak, de mit tehetnék én, hogy változtassak a boldogtalanságon, a félelmeken, a reménytelenségen? Magamtól képtelen vagyok. Ha azonban Isten beavatkozik az életembe és felismerteti velem, hogy szét kell osszam magam azok között, akik közé rendelt az Úr, akkor hatalmas dolgok történhetnek általam. Ha átadom magam Istennek és kedves eszközévé válok, ez másokra is kihat. Velünk és közöttünk lesz az Úr. Így van elrejtve kicsinységünkben nagyságunk. Ámen.

"E világon nyomorúságtok lesz; de bízzatok: én meggyőztem a világot." (Jn. 16,33b)

Az ütközet előtt a hadvezér, bár tudta, hogy az ellenség létszáma és hadereje sokkal nagyobb, mint az övék, mégis a támadás mellett döntött. Bátorította katonáit, hogy győzni fognak, de tisztában volt vele, hogy a biztos halálba küldi őket. Érthetetlen, hogy egy vezető miért ilyen felelőtlen. Legalább ne ébresztene hiú ábrándokat. Sokszor így tesznek a betegekkel is. Ahelyett, hogy felkészítenék őket a szenvedésre, délibábot festenek eléjük. Jézus tudja, hogy bűneink következményeként elkerülhetetlen e világon az ezer arcú nyomorúság próbája. Fel kell készülnünk és meg kell tanulnunk elfogadni, hogy a biztos halál vár reánk. Nélküle! Vele azonban felkészülhetünk. Egyrészt a próbatételeink elfogadására, másrészt a végső győzelemre, amely után az igaz hitben megegyező seregét az örök életre átvezeti. Ámen.

"Az elveszettet megkeresem, az eltévedtet visszaterelem, a sérültet bekötözöm, a gyengét erősítem." (Ez. 34,16)

A jó pásztor önvallomása megragadja az emberi lelket kísértései, félelmei és bizonytalanságai között. Ugyanis az ember hajlamos újra és újra igényelni a mennyei törődést és jó érzéssel veszi tudomásul azt, hogy a világnak és benne az embernek továbbra is gondos gazdája van, akinek szeretetteljes törődése áthat az élet nehézségein és enyhíti a sokszori gyötrelmeket. A néha személytelennek és ellenségesnek tűnő világban tehát jelen van az a személyes gazda, aki olyan magatartást tanúsít nyájának juha iránt, amely megérezteti minden hozzátartozóval annak felbecsülhetetlen értékét. Mert ennek a gazdának értékrendszerében az emberi élet értéke egyenrangú az Isten Fia földi életének értékével, sőt igazából ebben az értékrendben fejezhető csak ki igazán teljes lényege. Ma is erre a jó pásztorra és erre az igaz gazdára irányíthatja kereső szívünk a mi figyelmünket, hogy rátalálva ismét közelségében érezzük jóságát és törődését. Ámen.

"A reménység pedig nem szégyenít meg." (Róm. 5,5)

Minden korosztály használja napi szinten a remény kifejezést. Meg sem próbálom felsorolni vagy kategorizálni, hogy mennyi mindennel kapcsolatosan ejtjük ki ezt a szót. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy ez a szó nem varázs formula. Attól, hogy kiejtjük még nem változik semmi. A reménység az igaz hithez hasonlóan ismeret és belső bizodalom, aminek van forrása és célja. Ha valaminek a megvalósulására, bekövetkezésére várok, azt jelenti, tudatában vagyok annak, hogy nem tőlem függ, nem tehetek azért semmit, ami azonban be fog következni és meg fog valósulni. Egy kitörölhetetlen belső bizalom és egy megcáfolhatatlan ismeret együttese által ugyanis megragadom a reménységem forrását és célját, Istent. Ha az Urat ismerem, nem félek attól, hogy majd szégyenkezve kell beismernem, hogy amit tőle és általa vártam, az elmaradt, mert délibáb volt csupán. Legyünk ma is bátrak, kérjük és hagyjuk, hogy szava által elvezessen a reménységeink diadalára. Ámen.

"Megcsal a ló a szabadításban, nagy erejével sem ment meg.  Ámde az Úr szemmel tartja az őt félőket, az ő kegyelmében bízókat." (Zsolt. 33,17-18)

Jól tudjuk, hogy a ránk köszöntő hét is, egy olyan időszak lesz, amikor szükségünk lesz segítségre. Eszközöket használunk majd a munkában, a pihenésben, a gyógyulásban, a család és közösség építésben, a jövendőnk biztosítása terén. Újabb és újabb szerszámok, gépek, gyógyszerek és gyógyászati eszközök, kikapcsolódási és pihenési ajánlatok, csapatépítő lehetőségek kínálkoznak. Reklámok tömkelege igyekszik meggyőzni minket: ez segít, amaz pedig csalódást fog okozni. Olyan sikeresen tudnak manipulálni, hogy el is hisszük, hogy ezek nélkül az eszközök nélkül nincs megoldás. A zsoltáros nem reklámszakember, aki akár emberségből, akár nyereségért ajánlja az Úr segítségét. Meggyőződése, hogy az Úr szemmel tartja az övéit és elvárja, hogy ne az eszközökben bízzunk, hanem Isten kegyelmében. Ha Istenben bízunk, ő majd kezünkbe adja, elénk helyezi a megmentő segítséget. Ámen.

"Megvidámítottál engem Uram a te cselekedeteddel, a te kezednek műveiben örvendezem." (Zsolt. 92,5)

Az udvaron a fű még a fagy fehérlő szorításában küszködik, a fák lomb díszük nélkül köszöntik a reggelt, a madarak feszült figyelemmel repülnek táplálékot keresni, de már énekelnek. A csodálatos dallamvilág, a meztelen ágak között játszó napfény, melynek erejétől a reggeli fagy lassan feladja a harcot az életre szökkenő fűszállal, megnyugtat és felvidít, mert tudom itt az életető tavasz. Nem mondhatom, hogy ma reggel nincsenek lelket szorító terheink, nem írhatom, hogy próbatételeink nem fosztanak meg testi vagy lelki díszeinktől, nem is gondolhatom, hogy egzisztenciális gondjaink nem rettentenek meg. Sajnos földi létünk nem mentes a szomorúságra, elkeseredésre okot adó élethelyzetektől. Kérjük Istent, ha magunktól nem megy, hogy legyünk képesek túllátni nehézségeinken és meglátni, hogy életünknek része sok olyan ember, dolog, esemény is, akinek vagy aminek örvendezhetünk. Lássuk ma meg, az Istenre tekintés (Oculi) vasárnapján, hogy az Élet győzedelmeskedik és ennek a felismerésnek nyomán örvendezzünk. Ámen.

„Íme, én angyalt küldök előtted, hogy megőrizzen az úton, és bevigyen arra a helyre, amelyet kijelöltem.” (2Móz. 23,20)

Az angyalok szolgáló lelkek. Milyen csodálatos dolog tudni azt, hogy nem az a teljes valóság, amit látunk. Sokszor olyan sivár a kép, olyan szegény, egészen addig, amíg megérezzük, hogy a szellemi világ tele van minket segítő erőkkel. Nekünk csak nyitottaknak kellene lennünk, hogy megérezzük Istennek ezt az ajándékát. Kedvesek nekünk a bibliai történetek, ahol az angyalok jelentik be a Messiás születését. Attól olyan csodálatos a karácsonyi evangélium. Attól lesz csodásabb az élet, hogyha tudjuk ezt, és hisszük ezt, hogy Isten velünk van az úton. De jó lenne így haladni, így harcolni, így élni – velem van az őrangyal. Ady is megérezte ezt:.. Nagy fehér fényben jön az Isten, hogy ellenségim leigázza ... És hogyha néha-néha győzök, Ő járt, az Isten járt előttem, Kivonta kardját, megelőzött. (Ádám, hol vagy?) Jézus mondja: Veletek vagyok minden napon a világ végezetéig! Ámen.

„Őt dicsérje éneked, mert Ő a te Istened.” (5Móz. 10,21)

Sokan mondják, hogy a gépzene leszoktatott bennünket az éneklésről. Még hagyományos közösségekben is fellelhető az a jelenség, hogy a gyerekek nem tanulnak meg énekelni, nem fejlesztik ezt a csodálatos képességet. Aztán csodálkozunk nagyobb korban, hogy nincs hangjuk és zenei hallásuk. Milyen csodálatos lehetett az Istent szerető első emberek dicsőítő éneke. Minden bizonnyal tovább élt ez az archaikus körben, és ma már bizonyos, hogy az egyházi zenében, klasszikus zenében szintén azok a régi gyökerek élnek tovább. A zene mindenkié, éljünk vele.
Ám, minden ember élete is szintén egy ének. Szerelmes dal, amellyel Isten beleringatott ebbe a világba. Namíbiában például a himba törzshöz tartozó lány, akinek szívében megszületik a gyerek iránti vágy, először elvonul, hogy meghallja a gyerek énekét, ezt tanítja meg a leendő férjnek. Aztán ez lesz a gyermek éneke, ez erősíti mindig, és ez gyógyítja meg élete során. Hagyjad, hogy az Isten szeretete megszólaltassa benned ezt a dicsérő éneket! Ámen.

„Teljesedjék be rajtam irgalmad, hogy éljek.” (Zsolt. 119,77)

Természetes módon imádsággal kezdődik ez a nap is. Jézus arra tanít, hogy az imádságban ne legyünk sokbeszédűek (Mt.6,7), de helyes az a megállapítás is, hogy nálunk az imádságban sokszor a szűkszavúsággal van baj. A leghosszabb zsoltárból származik az idézet, és ebben azt látjuk, hogy elmélyül a zsoltáros az Isten-dicsőítésben, hogy ezáltal választ kapjon saját emberségének kérdéseire. Ott ahol az Istent lélekben és igazságban nagynak, szentnek, mindenhatónak, bírónak, mennyei Atyának tekintik, ott meglátszik a bűnös ember nyomorúsága. „Az Úr irgalmas és kegyelmes” (Zsolt.103) – ez a megtapasztalás vezeti rá a zsoltárost, hogy életet kérjen tőle. Az isteni irgalom egyszerre részvét, megbocsátás és hűség a szövetséghez. Most már tudja, hogy az igazi élethez arra van szükség, hogy Isten irgalma beteljesedjék az emberen. Adj, Uram igazi életet! Ámen.

„A hitből fakadó imádság megszabadítja a szenvedőt, az Úr felsegíti őt, sőt ha bűnt követett is el, bocsánatot nyer.” (Jak. 5,15)

Valóban tele van az emberek élete  bajjal, szenvedéssel. Nagyon sok a beteg ember. Ha pedig valaki kórházban dolgozik, annál inkább szembesül ezzel a ténnyel. A gyógyszeripar soha nem látott méreteket öltött. Sokan mondják, hogy régen egy-egy oltóanyag felfedezése megállította a fertőzést. Ez ma is így van a fertőzésekkel kapcsolatosan, de a logika azt mondja, hogy a tudomány előrehaladásával párhuzamosan kevesebb beteg ember kellene legyen. Sajnos, nem így van.

Talán jobban kellene figyelni arra, hogy szenvedés és betegség kapcsolatban van a lélek megbetegedésével, a bűnnel. A meg nem vallott, takargatott bűnnel. Nem véletlenül beszélünk a böjti időszakban lelki és testi megtisztulásról. A gyógyuláshoz kell az alázat, a bűnbánat. Az ige csodálatos dolgot mond azokról, akik fontosnak tartják az imádságot. Sok beteg embert szabadított meg a buzgó imádság. Ma is tudjunk imádkozni a betegekért ezzel a hittel, és mi magunk is erőt nyerünk. Ámen.  

„Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság Atyjától száll alá.” (Jak. 1,17)

Amikor Dávid király hálákat ad a templomra felajánlott adományokért, akkor éppen ezt a gondolatot ragadja meg:  Mert tőled van minden, és amiket a te kezedből vettünk, azokat adtuk most neked. (2Krón. 29,14) Mi elsősorban sáfárai vagyunk az Istentől nyert ajándékoknak, nem vagyunk tulajdonosok. Az adomány és az ajándék általában olyan földi dolgokat juttatnak eszünkbe, amelyekkel szabadon élhetünk. Vannak értékes és értéktelen ajándékok. Sokszor a csomagolás téveszt meg bennünket. Ha az adomány vagy az ajándék őszinteséggel és szeretettel kapcsolódik egymáshoz, akkor a legkisebb dolog is felértékelődik. Nem csupán a mindennapi kenyér gondolatköréhez tartozó adományok származnak Istentől, hanem az a sok lelki adomány is, amely személyiségünk része.

A jó adomány és a tökéletes ajándék „alászáll”, Istentől származik, a világosság Atyjától. Legyünk hálásak. Különösen Istennek kimondhatatlan ajándékáért, Jézusért. Hála legyen, Urunk! Ámen.  

„Ezékiás átvette a levelet a követek kezéből, és elolvasta. Majd fölment az Úr házába, és kiterítette azt Ezékiás az Úr előtt.” (2Kir. 19,14)

Ez a történet a legfőbb bizonyítéka annak, hogy milyen szilárd és erős hitük volt Isten embereinek. Tudatában voltak annak, hogy az erős Isten betölti a mindenséget, hogy mindenütt jelenvaló, mindent lát, mindent hall és mindenható. A szegény ember a gazdag Istentől bármit kérhet. Egy fenyegető levél érkezett az ellenség részéről. Ezékiás elolvasta, és tudomásul vette. Azt is, hogy nagy a veszély, azt is, hogy ő gyenge. Tudatosította, hogy ő tehetetlen abban a helyzetben. Nem esett kétségbe, mert eszébe jutott az erős Isten.
„A terheim hegyekké nőttek” mintájára ezerféle módon megtapasztaljuk kicsinységünket, erőtlenségünket, tehetetlenségünket. Van, akit a betegség győz le, van, akit embertársai fenyegetnek, és van, aki önmagával harcol sikertelenül. Lelkednek és szívednek nem kézzel írt, láthatatlan levelét terítsd ki az Úr előtt. Ő tud megszabadítani. Nézd, Uram! Ide jutottam, segíts nekem! Tapasztald meg az Ő kegyelmét ma is. Ámen.

„Elékezzél meg, Uram, irgalmasságodról és kegyelmedről, mert azok öröktől fogva vannak.” (Zsolt. 25,6)

A régi egyházi naptár teológiai rendszer szerint jelölte meg a vasárnapokat. Ma van Reminescere (Emlékezzél...) vasárnapja, a böjt második vasárnapja. Évszázadok óta így van ez a keresztyén egyházban. Kicsit szegényebbek lettünk azáltal, hogy az ünnepi időszak tematizált tanításait nem követjük tudatosan. Régen a gyülekezet tagjai templomba igyekeztek, és az istentisztelet kezdetekor felhangzott az introitus (bevezető) zsoltár. Éppen az idézett zsoltár első verséről nevezték el ezt a vasárnapot. Ez a zsoltárvers szabta meg az ünnep alaphangulatát, az hangolta össze a lelkeket, az vezette be őket a bibliai üzenet és ünnepi időszak titkaiba. A bűnös világ Jézus szenvedéseinek titkaira figyel ebben az időszakban. Jézus az üzenet, a szenvedő Szolga, Isten irgalmának és kegyelmének megtestesülése. 
Ma azt kérjük a Teremtő Istentől, hogy ne bűneinket nézze, ne méltatlanságunkat, hanem emlékezzék meg irgalmasságáról és kegyelméről. A Szenvedő Szolga nélkül kárhozat a sorsunk, az Ő áldozatáért fogadja vissza Isten a bűnös gyermekeit, amennyiben van igazi bűnbánat és megtérés az életükben. Ma ezért könyörögjünk. Ámen.