"Ha valakinek közületek száz juha van, és elveszít közülük egyet, vajon nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a pusztában, és nem megy-e addig az elveszett után, amíg meg nem találja? És ha megtalálja, felveszi a vállára örömében." (Lk. 15,4-5)

Az egyéni sors alakulásában megtapasztalt Krisztusi áldozat a mai modern kor legfőbb hitéleti vonzereje. Amíg az ember nem érzi meg saját bőrén keresztül azt, hogy mit tett, mit tesz és hogyan szabadítja -avagy adja vissza- életét, sokszor egészségét, testi-lelki erejét Krisztus, addig képtelen ennek az idillikus bibliai nagy igazságnak megérteni felülmúlhatatlan magasztosságát. 

Sajnos sokszor valóban a mélységeink és elveszettségeinkből visszahozatva tudjuk csupán elismerni: Krisztus, azaz az Isten nélkül talán már nem is lennénk az élők világában. 

De a szeretete által ragaszkodó Isten és a közösségbe vissza hozni tudó Úr Jézus Krisztus az ember áldott és nagyon szeretett barátjává tudott elő lépni. Régi énekeink között volt egy kedves és szeretett ének, amely találóan fejezi ki a fenti Ige gondolatát remélhetőleg sokan ismerjük is: "Pásztorunk a Jézus, hozzá tartozunk, hű ölébe rejtve, félni nincs okunk. Bárhová vezessen, csak kövessük Őt, járva pusztaságot, Harmatos mezőt."

Ma is ez az érzés vezessen bennünket miközben Krisztusunk vállán hordoztatva hálálkodunk a mi jó pásztorunknak. Ámen.