„Nem a magunk igaz tetteiben, hanem a te nagy irgalmadban bízva visszük eléd könyörgéseinket.” (Dán. 9,18)

Kétségtelenül fölmerül a cselekedetek és az emberi érdemek kérdése. Ennyit fáradoztam, ennyit áldoztam, ennyi süteményt készítettem, ennyiszer templomba mentem.  A jó cselekedet vajon ki tudja-e váltani az isteni odafigyelést? Mindannyiunk kérdése. A káténk, hitvallásunk eligazít ebben is: Annak az igazságnak, mely Isten előtt megállhat, vétek nélkül valónak, tökéletesnek, és Isten törvényével mindenben egyezőnek kell lennie. Ámde a mi legjobb cselekedeteink is ebben az életben mind tökéletlenek, és bűnökkel fertőzöttek. ( H.K. 62).  Gyakorlatilag nincs önmegváltási lehetőség. Ahogy Jézus mondja: mit adhat az ember az ő lelkéért?

Mindennek a kulcsa a hálaadás. Azért vagyok boldog, azért van békességem, mert a megváltás megtörtént rám nézve is. Azért vagyok lelkes, azért vagyok adakozó, azért örvendek, mert Jézus Krisztus érettem is áldozta magát. Ezért tudok imádkozni is, mert nem a magam érdemeire kell hivatkoznom, hanem az Isten megbocsátó irgalmára. Aki ismer engem, és aki vezetni akar az örökkévalóság útján. Ma arra kell készülnöm, hogy így vigyem elébe könyörgésemet a gyülekezet közösségében. Ámen.