"Ne félj, én vagyok az első és az utolsó és az élő: halott voltam, de íme élek, örökkön-örökké." (Jel.1,17a-18)

     Különleges kapcsolatot tár fel az ige, melyet érteni aligha, legfeljebb hinni tudunk: az örökkévalóság végtelenjébe helyezi egy zárt rendszer keretében az embert. De, hogy ez ne csupán egy elvont filozófiai gondolat legyen, megszólít mindannyiunkat: "ne félj!" A halállal, elmúlással, nemléttel szembe állítja önmagát Megváltónk: ha az első és az utolsó is él, akkor a kettő között lévők is élnek. Az emberi gondolkodást sötétre festő rövid élet-hosszú halál kép helyén a "halott voltam, de íme élek" végtelen látóhatárát kívánja megnyitni ébredő szemeink előtt. Mint sötétből hirtelen fényre jutó ember, csak hunyorogva, a sötétséghez még vissza-visszatérve tudjuk fogadni a világosságot. De nyitogassuk bátran szemeinket, hogy mielőbb készen legyünk a teljesség befogadására! Ámen.