"Mi pedig valamennyien az ő teljességéből kaptunk kegyelmet kegyelemre." (Jn.1,16)

     Minden földi halandó számára  valahogy úgy értelmezhető a teljesség fogalma, hogy sok kicsi rész összeáll egy egésszé. Azután az egészet szét lehet szedni megint darabokra, amíg elfogy. Erre a világképre rendezkedett be az egész társadalom ősidőktől kezdve. Tudjuk persze, hogy hamis a kép, de nem törődünk vele. Jézus leültetett ötezer embert, elkezdett osztani pár darab kenyeret és halat, és az osztás eredménye gyarapodás lett. Erre azt mondjuk, hogy csoda. Holott egyértelmű, hogy amikor Isten adni kezd az ő teljességéből, akkor nem kezd fogyni a készlete. Ha mi is a kifogyhatatlan teljesség részeként mernénk látni falat kenyerünket, adhatnánk bátran belőle minden éhezőnek. Mert kegyelmet kegyelemre kapni azt jelenti, hogy mindenben Isten sáfárai vagyunk. Ámen.