„Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak.” (Mt.5,4)

Lassan mi elfelejtettünk sírni is. Gyenge vagy – ezt mondja a világ. Ha pedig a politikus sírni mer, akkor vége a karrierjének. Kemények vagyunk, ember! Igaz ez, vagy csak áltatás? Nyugtatókat szedünk, és lassan a koporsó mellett sem illik sírni, hiszen mind erősek vagyunk. Talán a gyógyulás és vigasztalódás útját akadályozzuk meg  ezzel. A Biblia sok síró férfiról is tud: sír Ézsau, Jákób, József. Sír Saul király, Dávid, sír Ezékiás, a nagy szenvedők, Jób. Aztán Péter apostol, és lám, sír Jézus is. Ezékiásról írták, de Jézusra is igaz: egyedül van keserű könnyeivel, de mégsem magányos. Ott abban a pillanatban neki is szüksége van arra, hogy egyedül legyen Istennel, de mégsem magára hagyott ember (B.Szabó István).

A sírásban léted alapjáig megrendülsz, itt kezdődik az igazi önismeret, a léted alacsonyságának felismerése. Ugyanakkor itt veszed a bátorságot, hogy ismét felkapaszkodj Isten térdére. Mert már érzed a visszafogadás örömét. Sírj tehát bátran, és vigasztalódj meg! Boldog leszel! Ámen.