"Az odafennvalókkal törődjetek, ne a földiekkel."(Kol. 3,2)

     Próbálom elképzelni, ahogy egy autószerelőt munka közben, egy háziasszonyt mosogatás közben, gyereket a számítógépes játék előtt ülve talál meg ez az ige. Mit kezdjen, mit kezdhet vele? Hiszen lehet, hogy vannak valóban fölösleges dolgok, amik nem érdemelnek egyetlen pillanatnyi törődést sem. De egy ápoló a betegágy mellett a beteggel kell törődjön, ez egyértelmű. Mosogatni is kell nyilván. Mit jelent akkor az odafelvalókkal törődni? Megkeresni dolgainkban azt, ami a Mennyei Atya dicsőségét szolgálja. Munkám, pihenésem, szórakozásom lehet mind az odafelvalókkal való törődés. Teljes figyelmemet szentelhetem hétköznapi dolgoknak úgy, hogy bennük Isten teremtő, gondviselő szeretetét látom. Legyen ma is így. Ámen.

"Bízzál az Úrban teljes szívből, és ne a magad eszére támaszkodj! Minden utadon gondolj rá, és ő egyengetni fogja ösvényeidet." (Péld. 3,5-6)

     Néhány egyszerű szóban világít rá ez az ige arra a bonyolult, és mégis  annyira természetes kapcsolatra, ami az embert Istennel összeköti.  Érzelem és gondolkodás, szív és agy segíti egymást, vagy éppen mond ellent egyik a másiknak, amikor próbáljuk a láthatón túli dolgokat kifürkészni. Okoskodással semmire sem juthatunk, az emberben nincs olyan belső forrás, ami segítene túllépni önmagunkon. Ahhoz, hogy előre léphessünk, Istentől kell kérnünk a segítséget. "Jól csak a szívével lát az ember" - mondta a kis herceg. Lássuk hát az Urat szívünkkel, gondoljunk rá elménkkel, hogy segítsen teljes erejével. Ámen.

"Mi láttuk, és mi teszünk bizonyságot arról, hogy az Atya elküldte a Fiát a világ üdvözítőjéül." (1Jn. 4,14)

      Épp tegnap olvastam, hogy a méltán híres ókori görög filozófusról, Szokratészről egyedül tanítványa, Platón írásaiból van ismeretünk. Ha ő nem írja le mestere gondolatait, valószínűleg nem is tudnánk, hogy létezett. Ahogy feltehetően nagyon sok görög filozófus és irodalmár neve, művei elvesztek az utókor számára. 

      Értelemszerűen adódik a kérdés: mi lett volna, ha  János és a többiek nem írják le, amit láttak és tapasztaltak?  Pogány világban élnénk? Aligha. Legfeljebb nem lenne ennyire tiszta és pontos hitrendszerünk. Hiszen Jézus születése pillanatában ez a földi világ már megváltozott. Ahogy visszajövetelekor egy szemvillanás alatt megmutatja majd magát az egész földkerekségnek. Ha tehát a "bizonyságoknak íly nagy fellege vesz körül" (Zsid. 12,1) bennünket, várjuk az Urat reménységgel. Ámen.

"Az Úr uralkodik örökkön-örökké!" (2Móz. 15,18)

     Ha ezzel a szóval találkozunk, hogy "uralkodik", régmúlt idők sejlenek fel előttünk. Letűnt korok, melyekről csak történelemkönyvekből, legendákból, mesékből tudunk valamit. Elvégre demokráciában élünk, ahol a köznép, a tömeg uralkodik. Engem régtől zavar, hogy a "demo" az egyrészt butított próbaváltozatot jelent, másrészt a "démon"-ra rímel. Ez nem tudományos magyarázat, csak meggyőződésem, hogy a tömeg nem tud uralkodni. Önmagától még egy király sem tud uralkodni. Mert vagy Istentől nyeri az uralmát, vagy a bűn lesz úrrá rajta. Azért hát ne hagyjuk magunkat elbutítani: van nekünk mindenek felett való jó királyunk: az Úr, aki uralkodik örökkön-örökké. Ámen.

"Vigyázzatok, és őrizkedjetek minden kapzsiságtól, mert ha bőségben él is valaki, életét akkor sem a vagyona tartja meg." (Lk. 12,15)

     Református egyházunk nem állít mértéket a bűnök mellé. Sem azt nem mérjük, hogy melyik bűn kisebb, vagy nagyobb a másiknál, sem azt, hogy például a vagyon szeretete mikortól számít kapzsiságnak. Abban viszont nagyon tiszta képet kaphatunk, hogy mi a kapzsiság. Ehhez egyetlen kérdésre kell válaszolnunk: mi az, aminél jobban szeretem a pénzt, a vagyont? Mivel pedig bűnbánati hét van, még egy kérdés mellé segítségül: mennyire vagyunk őszinték magunkhoz? Ne kezdjünk el most vitatkozni az igével, hogy a vagyonnak milyen fontos szerepe van az élet fenntartásában. Az özvegyasszony két fillére egyszer és mindenkorra eldöntötte ezt a kérdést. Nem tékozlást, pazarlást vár tőlünk Isten, hanem hogy az ő sáfárai legyünk. Ámen.

     

"Mivel tehát nagy főpapunk van, aki áthatolt az egeken, Jézus, az Isten Fia, ragaszkodjunk hitvallásunkhoz." (Zsid. 4,14)

     Jézus, az Isten Fia betöltötte mindhárom méltóságot, amit itt a földön felkenetéssel emelünk ki az összes többi közül: főpapunk, prófétánk, királyunk ő. Ez egyfelől azt jelenti, hogy e méltóságokat földi hatalom és akarat nem osztogathatja, másrészt pedig Jézus után más irányt, tartalmat ezek már nem nyerhetnek.

     Ma reggel Jézus főpapságára irányítja figyelmünket az ige. Az egyház, s benne mi mindnyájan neki, és egyedül neki vagyunk alárendelve. Senki és semmi el nem szakíthat minket Isten hozzánk aláhajló szeretetétől, ha csak mi magunk tagadóivá nem leszünk hitvallásunknak. Pár pillanatra gondoljuk át, mit nyerhetünk, ha ezt a mai napot is Istennek ajánljuk nagy főpapunk, Jézus közbenjárásával. Sok-sok áldásban lehet így részünk. Ámen.

Jézus így szólt Tamáshoz: "Nyújtsd ide az ujjadat, és nézd meg a kezeimet, nyújtsd ide a kezedet, és tedd az oldalamra, és ne légy hitetlen, hanem hívő." (Jn. 20,27)

     Feltámadása után Jézus megjelenik a tanítványoknak. Mindenki ott van, kivéve Tamást. Mindnyájan látják Jézust, kivéve őt. Előtte már mindnyájan hitetlenkedtek, bizonyosságot kellett nyerjenek. Tamás nem hitetlenebb vagy rosszabb a többinél. Csak egyszer nem volt ott, amikor mindennél fontosabb lett volna. Lemaradt valamiről. Ennek pedig rendszerint ára van. Tamás a "hitetlen" jelzőt kapja. Mindegy, mit tett előtte, vagy tesz azután: ez jut eszünkbe azonnal róla.

     Ma is összegyűlnek a tanítványok. Ott a helyünk köztük. Nehogy lemaradjunk valamiről, aminek azután meg kell fizetnünk az árát. Ámen.

"És monda az Úr: Megkegyelmeztem a te beszéded szerint." (4Móz. 14,20)

Az Isten kegyelmét jelentő kijelentésnek Mózes a fültanúja, de a nép a kedvezményezettje. Nem is tudnak róla, hogy elhárult Isten haragja róluk. Nem ők esedeztek az Úrhoz, hogy bocsásson meg nekik, mert hálátlanok, engedetlenek, állandóan és mindenért zúgolódóak voltak. Akkor miként lehetséges, hogy Isten meggondolta magát? Mózesnek a népe iránti szeretetből elmondott imádsága volt a kulcs, hogy Isten irgalmának kapuja megnyíljon.

Nagyszerű lehetőséget kínál ez az ige mindnyájunknak. Azoknak, akik szeretik a körülöttük élő, Isten iránt hálátlan, engedetlen, állandóan és mindenért panaszkodó és zúgolódó embereket. A kegyelmes Istennek hittel elmondott imádsággal segíthetünk mi is. 

Lehet sok mindennel próbáltunk már segíteni. Emberi szóval, példamutatással, sőt Isten igéjével, de nem volt eredménye, és félünk a rájuk váró következménytől. Íme a lehetőség. A lehetőség, amelyet Krisztus is felvállalt és végez mindnyájunkért, hisz rászorulunk. Adjunk hálát mindezért. Ámen.

"Legyen megbecsült a házasság mindenki előtt!" (Zsid 13,4a)

     Mintha nem is az apostolok korából hangzana az intés. Az akkor már messze terjeszkedett Római Birodalom sok tekintetben ugyanazokat a tüneteket mutatta, mint korunk Európája: a vélt, vagy tényleges világhatalmi státusz törvényszerűen erkölcsi válságot szül. A hatalommal bírók úgy gondolják, joguk és lehetőségük önmaguk képére szabni a törvényeket. Az európai liberalizmus régóta gyengíti mindazokat az alapokat, intézményeket, amik a keresztyén erkölcsöt támogatják. Így válik teherré, feleslegessé, mellőzhetővé korunkban a házasság. Ez ellen pedig csak egy módon lehet tenni: példát mutatva annak szükségességéről és felette jó voltáról. Becsüljük meg ma is házastársunkat, gyermekeinket, szüleinket. Ámen.

"Jaj azoknak, a kik a gonoszt jónak mondják és a jót gonosznak; a kik a sötétséget világossággá s a világosságot sötétséggé teszik, és teszik a keserűt édessé, s az édest keserűvé!" (Ézs. 5,20)

Messze nem tudatlanságról és tévedésről beszél Isten szava. A teremtmény szándékos engedetlenségre való hajlamát jeleníti meg. Figyelmeztet arra a velünk született negatív képességre, hogy tudunk az isteni rend ellen beszélni és cselekedeni.

Ismerjük a jó rendet, amelyet Isten adott az embernek, ismerjük akaratát, ismerjük törvényeit, és mindezeket el is fogadtuk magunkra nézve a konfirmáció, házasságkötés, lelkipásztori, presbiteri esküinkben. Persze sok minden próbál kényszeríteni minket az ellenszegülésre. A szükség számtalan fajtája, a kívánságok mézédes csábítása, a felajánlott kompromisszumok lehetősége. De nem engedhetünk, mert jaj nekünk. 

Jaj. Ezután a szó után nem lehet jóra várni, pedig mi mindnyájan a jóra vágyunk. Hát szívleljük meg Isten szelíd szavát, és elfogadva az Ő rendjét, ne tegyünk sem szóban sem cselekedetben, de még gondolatban sem ellenére. Ámen.

"Halld meg Uram az én könyörgésemet, figyelmezzél kiáltásomra, könyhullatásomra ne vesztegelj." (Zsolt. 39,13a)

A zsoltárt olvasva szükségszerűen fogalmazódott meg a kérdés: Van olyan, hogy Isten nem tesz semmit az emberért?  Van olyan, hogy tétlenül nézi, mire jut az ember magától? Van és nincs. Ézsaiás és Jeremiás kora jutott eszembe, amikor az Úr kb. 150 esztendőn át (Kr.e 736-587), hagyta, hogy népe a saját döntései szerint járja útját. Közben a prófétákon át "üzent és megjelentette a bekövetkezendő dolgokat". A nép azonban, az egyre nagyobb szükség idején sem jutott el oda, hogy emberi mélységeiből ilyen imádsággal fordúljon Istenéhez.

Lehet, hogy mi is eljuthatunk, vagy eljutottunk (?!) az isteni nevelésnek arra a szintjére, amikor Atyánk hagyja, hogy mi magunk találjuk meg a jó irányát egyéni és közösségi életünknek. Közben szava szól, és ma az egyetlen helyes irányba fordítja fejünket. Fölfelé. Legyünk engedelmesek, hogy Isten ne vesztegeljen, hanem cselekedjen értünk. Ámen.

"Sokat szorongattak engem ifjúságom óta, még sem bírtak velem." (Zsolt. 129,2)

Lehetne ez a mondat az emberi ész és bölcsesség dicshimnusza is. Istenünk megengedő akarata miatt biztosan vannak ma is, akik bőszen hírdetik: ifjúságom óta megállok a saját lábamon, nem tud senki le- és meggyőzni! Még Isten sem.

Ez a kijelentés azonban nem erről szól. Egy nép dallammal hímzett imádsága ez, amelyet éppen az Úr temploma felé tartva fogalmaz meg. Első sorban Istennek szóló hálaadásként, ugyanakkor egymás bátorítását, erősítését szolgáló szóként csendül fel.

Legyen ma a mienk is ez a határozott és bátor kijelentés. Családjainké, gyülekezeteinké, egyházainké, népünkké, a Krisztus nagy családjáé. Azoké, akik örömmel énekelhetik, hogy senki és semmi nem bírt rá arra, hogy ne Isten felé, az ő országa felé tartson az életünk. Adjunk hálát Istennek és bátorítsuk ma is így egymást. Ámen.

"Valaki én hozzám jő és hallgatja az én beszédimet és azokat megtartja, megmondom néktek, mihez hasonló. Hasonló valamely házépítő emberhez, a ki leásott és mélyre hatolt, és kősziklára vetett fundamentomot:..." (Lk. 6,47-48a)

Tizenéves koromban történt, hogy édesapámmal egy ház alapjait kellett kiásni. Nehéz és fárasztó volt a munka. Újra és újra az járt a fejemben, hogy kimondom véleményemet: nem kell tovább ásni, mert elég mély már így is. Természetesen emberré nőve belátom, hogy gyermekies és felelőtlen gondolkodás volt.

Gyermeteg és felelőtlen hozzáállás az is, amikor életünket, a holnapot felszínes dolgokra építjük. Felszínes kapcsolatokra, sikamlós emberi ígéretekre, olyan hatalomra, amely mint homok folyik ki összeszorított ujjaink közül. Nehéz leásni és mélyre hatolni. Fájdalmas és verejtékes munka kell hozzá. Leásni lelkünk mélyére, behatóan megvizsgálni emberi kapcsolatainkat, lehámozni minden külső mázt arról amivel találkozunk, és megkeresni azt, ami összetart és megtart, mint biztos alap, mint Kőszikla. Fellelni magunkban és másokban a krisztusit és rátalálni, mint drágagyöngyre, a Krisztus hatalmára. Jó munkát! Ámen.

"Azért ímé, megismertetem velök ez úttal, megismertetem velök az én kezemet és hatalmamat, és megtudják, hogy az Úr az én nevem." (Jer. 16,21)

Van úgy, hogy Isten  hagyja, hogy az ember "szerencsét próbáljon". Engedi, hogy döntéseket hozva megtapasztaljuk azoknak következményeit. Nem hagy el, nem mond le rólunk, csak teret enged és időt ad nekünk, hogy szárnypróbálgatásaink közben megtapasztaljuk milyen érzés az egyedül boldogulás. Nem tudom ki hogyan éli át ezeket az alkalmakat, időszakokat. Mindannyiunknak életében voltak ilyenek. Izrael is igen sokszor repült ki a fészekből. 

Milyen jó, hogy van olyan is, amikor Isten elérkezettnek látja annak az idejét, hogy megmutassa kezének hatalmát.  A kéz, ami van, hogy összetör, de be is kötöz. Azt bünteti kit szeret. Szeret. Ne feledjünk hát ezért a szeretetért, óvva nevelő jóságáért ma is hálát adni. Ámen.

"Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, az irgalom Atyja és minden vigasztalás Istene." (2Kor 1,3)

Egyik legnehezebb szolgálat a temetési szertartás. Nehéz a családnak, a hátramaradottaknak, és nehéz azoknak, akiknek vigasztalni kell. El is mondjuk gyakran, hogy erőtelen az emberi szó, kevés a részvét, de akkor nekünk az irgalmas Istenhez kell fordulnunk. Van egy olyan nagyon mély, ösztönös kapaszkodás, ami ilyenkor előjön. A szenvedés végigkísérése, a sajnálat kezdetben a hitünket is próbára teszi: miért engedi ezt Isten? De látjuk az egyetemes emberi sors kikerülhetetlen állomását, és fejet kell hajtanunk Isten akarata előtt.

Jób a szenvedésben, a gyászban sem vétkezett: az Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen az Úrnak neve. Ezt az igét olvassuk minden ilyen alkalommal, és vigasztalni szeretnénk (hogy megvigasztaljunk bármely szomorúságba esett embert, azzal a vigasztalással, mellyel Isten vigasztal minket). Ahhoz, hogy ilyen közvetítők lehessünk, nekünk is megvigasztalt emberekké kell váljunk.

Az emberi szenvedés megváltói minősége és értéke az Úr Jézus szenvedésében, kereszthalálában áll előttünk. Nincs olyan mélység, melyet Jézusban az Isten ne járna végig velünk, ott is velünk van. De látnunk kell a nagypéntek szomorú, döbbenetes csendje után a húsvét, a feltámadás dicsőségét. Ezt ígérte vigasztalásul minden hívő gyermekének. Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja! Ámen. 

"Isten egymaga feszítette ki az eget, lépdel a tenger hullámhegyein. Ő alkotta a Nagymedvét és a Kaszás- csillagot, a Fiastyúkot és Dél csillagait." (Jób 9,8-9)

Hasonlít ez a pár gondolat az imádkozó zsoltárosok rácsodálkozásához, akiket lenyűgöz a teremtett mindenség. Az életet nem önmagukba zárkózva élik meg, hanem sokkal nagyobb összefüggésbe helyezik azt. A mindenség gondolata azért érdekes és azért fontos, mert legalább két dologra tanít meg bennünket. Az egyik felemel, és azt sugallja, hogy a teremtett mindenség, Isten sokkal nagyobb, mint a mi szívünk vagy gondolataink. A másik alázatra nevel, és azt mondja, hogy porszemek vagyunk a világegyetemben. A rácsodálkozás akkor közetkezik be, amikor az ember megtapasztalja, hogy a Mindenható Isten lehajolt hozzá. Ebből származik az újabb ámulat: Micsoda az ember, hogy megemlékezel róla, és gondod van rá? (Zsolt. 8)

Jób az életének egy mélypontján, szenvedésében fogalmazza meg ezt a gondolatot. Isten szuverén Úr, Isten nem kérhető számon. Isten az ember üdvössége céljából cselekszik. Ami körülvesz, amiben élünk, mozgunk és vagyunk, azt mind betölti Isten. A világ csak benne nyer magyarázatot.

Milyen áldott dolog az a megtapasztalás, hogy szeret az Isten bennünket, hogy elküldte az Úr Jézus Krisztust az ember megváltására. Hatalmas Istenünk van, akinek kegyelméért ma is hálát adhatunk. Földi szabadulásaink, gyógyulásunk kulcsa szintén csak nála van. Forduljunk hozzá bizalommal! Ámen.

"Legyetek készen mindenkor számot adni mindenkinek, aki számon kéri tőletek a bennetek élő reménységet." (1Pét. 3,15b)

Készen vagy? - kérdezi az anyuka gyermekétől iskolába indulás előtt. Igen, mert csak akkor lehet indulni, ha minden a helyén van, minden rendben van. Sem mosakodás hiányában, sem a megfelelő öltözet nélkül nem tanácsos elindulni. Persze az is lényeges, hogy a táskában lapuló könyvek és füzetek rendben legyenek. Aztán készültél-e mára? - kérdezi a tanár.

Valahogy ilyen mindennapos a keresztyén ember törődése Istennel, önmagával és embertársaival kapcsolatosan. A készenlét lételem, nem lehet bármihez kezdeni ennek hiányában. Az élet is számonkéri tőlünk a megfelelő választ a kihívásokra. A keresztyén emberben meg kell legyen az a teljesebb reménység, amely túlmutat a földi körülményeken, és amely egyedül Isten kegyelmében, szabadításában bízik. Megvan-e ez bennünk?

Egyszer egy furcsa dolgot hallottam: ne tégy bizonyságot a te hitedről (reménységedről), ha nem kérdeznek, de élj úgy, hogy kérdezzenek. Szóval úgy kell élni, úgy kell járni ma is, hogy lássák mások is: tényleg él bennünk a reménység. Ámen. 

"A keresztség által ugyanis eltemettettünk vele a halálba, hogy miképpen Krisztus feltámadt a halálból az Atya dicsősége által, úgy mi is új életben járjunk." (Róm 6,4)

A keresztségről sokmindent gondolunk. Egyesek mágikus hatást tulajdonítanak a keresztvíznek, mások megjelölést értenek a keresztség alatt.  Az bizonyos, hogy túl a jelépes cselekedeten, hit által sokkal többet jelent. Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül. Láthatatlan, de letörülhetetlen (indellibilis) jel, mert ismeri az Úr az övéit. Miként a víz, amellyel megmosakszunk, külsőleg lemossa a test szennyét, úgy Krisztus vére megtisztít bűneinktől. Egész életünkben megerősítést jelent  számunkra. Amikor Luther kétségeskedve bánkódott bűnei miatt, ezt hajtogatta: de hát meg vagyok keresztelve...

A keresztség azonban bemerítkezést is jelent. Mi a spirituális értelmezést tartjuk helyesnek ezzel kapcsolatosan. Amikor a hívő bemerítkezett (alámerült a vízben), ezzel jelképesen meghalt régi életére nézve. Amikor kijött a vízből, akkor új életre támadt. Éppenúgy a keresztségünk azt jelenti, hogy új életben kell nekünk ezentúl járni. Éppen az engedelmes élet, életünkben a Lélek gyümölcsei tanúsíthatják ezt.

Ma is elgondolkodhatunk ezen. A keresztségünk már tény, már adottság. Vajon van-e a részünkről állandó hajlandóság az új életben való járásra? Ámen.

Jézus Krisztus mondja: "Erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek." (ApCsel. 1,8a)

     Korlátok között élünk - ezzel mindannyian nap, mint nap szembesülünk. Legfőbb korlátunknak érezzük az időt. Azután ott vannak a körülmények: felebarátaink, eszközeink, környezetünk. Kialakul egy életstílus, a napi rutin, ami az alkalmazkodás-szükség-megfelelés egyedi keveréke. Ebből azután nehezen mozdulunk ki, még ha naponta elsóhajtjuk is, hogy de jó lenne másképp... Néha találkozunk emberekkel, akik lelkesek, aktívak, rohannak, mozgatnak másokat, majd ők is beolvadnak, vagy mi oldjuk meg, hogy ne zavarják megszokott ritmusunkat. 
     Ahhoz, hogy többek legyünk megszokott önmagunknál, erőre van szükségünk. Kívülről jövő erőre. Ne féljünk kérni ezt az erőt: hegyeket mozgathatunk meg vele. Ne féljünk használni ezt az erőt: csodákat lehet tenni általa. Legyünk tanúi a Mindenhatónak. Ámen.
    

"Gyűjtsd könnyeimet tömlődbe, legyenek benne könyvedben!" (Zsolt. 56,9b)

Eljuthat oda az ember, hogy Sík Sándorral vallja: másom nincs, csak a könny, amit sírok, egyetlen ősi örököm... Igen bizony, ősi örökségnek, teremtettségünk nagy ajándékának, adottságnak nevezhető a könny. Szép, új világunk azt parancsolja, hogy légy erős, ne sírjál, nem mutatna jól. Vezető emberek, figyelem, ezt mondja a modern kódex. Ilyeneket olvasunk: a sírás a gyengeség jele. Vajon így van ez? Inkább igaz az, hogy ezzel a képességgel együtt elveszítjük emberségünk egy fontos elemét, érzéketlen és hideg lelkű emberekké válunk.

Noha a tudomány előtt is talány marad a könnyeknek és a sírásnak igazi szerepe, azért sokmindent feltártak. Azt például, hogy a könnyeknek nagyon fontos szerepe van a látásban. "Nedves" szemek nélkül nem lehetne látni, sőt a sírás élesebbé teszi a látást. Ez is egy fontos szerep. Aztán arról is olvashatunk, hogy az érzelmek (öröm, bánat, megdöbbenés) által kiváltott könnytermelés a szervezet mélyéről is távozásra bír bizonyos káros anyagokat, tehát gyógyító hatású. Az sem mellékes, hogy az érzelmek nyomán egy magasabb szintű agyi centrumunk utasítja sírásra könnymirigyeinket. "Amit nem bírunk el, könnyezve elbírjuk."

Nincs olyan könnyhullatás, ami ne tudna a mennyei Atyánk. Ez legyen ma a mi erősségünk! Ámen. 

"Íme, most van a kegyelem ideje! Íme, most van az üdvösség napja!" (2Kor. 6,2)

A halász reménységgel veti ki a hálót egy új napon. A beteg ember reménységgel kezdi az új napot a gyógyulás reményében. A gazda, a pásztor reménységgel néz a távolba, és elgondolja, hogy minden rendben lesz. Az ember különös felszabadulást érez az új napon: megkegyelmezett ember vagyok! Az atya reménységgel áll ki a kapuba, és messziről figyeli, várja a tékozló fiú megjelenését.

A Szentírásnak különös időértelmezése van, mert ismeri az alkalmas idő fogalmát. Egyik énekünk gyönyörűen kifejezi ezt: "Ma még lehet, ma még szabad, borulj le a kereszt alatt!" Egy újabb nap, amit Isten kegyelméből elnyertünk. Egy új nap újabb alkalom a megtérésre, az imádságra, a jócselekedetre, a szeretetre.

Most van a kegyelem ideje, most van az üdvösség napja. Amikor Zákeus megtért, maga Jézus mondta: Ma lett üdvössége ennek a háznak! Keressük föl templomainkat, és adjunk hálát a kegyelemért és az üdvösség lehetőségéért. Ma még lehet! Ámen.

"Az Úr fölegyenesíti a görnyedezőket!" (Zsolt. 146, 8b)

    A rabszolgarobot cipekedő testtartásának nyomorúságát idézi a ma reggeli igei gondolat. Bár az egykori robotmunka mára változott, és civilizáltabbnak tűnik, de a szolga-jelleg és az emberi testtartás viszont szinte semmit. Ma is sokan földre szegezett tekintettel és kilátások nélküli egyhangú közönnyel sorjázzák napjaikat. A remény halvány jele nélkül élik túl mindennapi életük keresztsúlya alatt zúzott és tört görnyedezéseiket. Bár a kívülálló világ szokott empátiával fogadja a munkában robotoló égi teremtmény napi kínos áldozatát, nem úgy a menny Ura, maga Isten!

       Az Ő megváltó tervének része, hogy a bűnei miatt szenvedő és robotoló egész népét fölemeli. Testi és lelki tartását fölegyenesíti, hogy az ember egész lényével örvendezhessen a szabadító Isten életet újító hatalmának.

        Hinnünk kell, hogy bánatainkból, nyomorúságos bajainkból és letört élethelyzeteinkből az Úr a mi Istenünk egyenesít föl és vigasztalva erőt ad holnapjaink számára. Ámen.

"Jézus Krisztus mondja: "Miért mondjátok nekem: Uram,Uram, ha nem teszitek, amit mondok?" (Lk. 6,46)

      Lényegre tappintó kérdése ez a mi Urunk Jézus Krisztusnak világi és egyházi társadalomra vonatkoztatva egyaránt, és mégis szemlesütve hagyjuk e kérdést megválaszolatlanul. Felépítettük és azóta is folyamatosan konzerváljuk társadalmaink fura hierarchiáit: császár, király, nemes, arisztokrata, polgár, elvtárs, úr, szolga, rabszolga... és közben láttuk és látjuk kárát a társadalmi szakadéknak, amit ez által teremtettünk és elmélyítettünk ember és ember között ...de akkor még fel sem soroltuk az egyházi hierarchiát... Érezzük mi azt valamennyien, hogy nincs ez így jól, de számunkra ezt akár szóvá is tenni, nemhogy bármi módon ezen változtatni, szinte képtelenség.

     A kérdést azonban a mi Urunk személy szerint nekünk szegezi és ezt egyénileg, személyesen imádságainkban számára megválaszolhatjuk. Kezdjük mondjuk az elején bűnvallással, mert hiszen erre a kérdésre azzal tudunk csak igazán helyesen válaszolni. Meg kell tanulnunk azt, hogy Hozzá tartozni engedelmességet jelent Neki. Hozzá tartozni azt jelenti, hogy azt tesszük amit mond, hiszen számunkra csak így van hitele imádságos szavunkban a megszólításnak: Uram!Uram!   Ámen.

"Küld el világosságodat és igazságodat: azok vezessenek engem!"(Zsolt. 43,3a)

        A téli hónapokban lerövidülnek a nappalok. Ilyenkor reggel még sötét van, késő délután pedig meg már sötét. Az emberek kedélyállapotát viszont komolyan igénybe veszi a fénytelenség a maga lehangoló depresszív napjaival. Az egyéni sorsok mókuskerekei pedig nyomasztóan pörögnek tova a maguk megszokott ütemeivel kilátástalanul. Meg is fogalmazódik mindez az emberi lelkekben, amikor kimondjuk, hogy nincs ez így jól és ez teljesen igazságtalan... de mindössze ezzel a kifakadással maradunk, ha semmit sem teszünk.

       De ha fel emeljük tekintetünket imádságban Istenhez, akkor ráérezhetünk az Általa bennünk véghezvihető változásra. Ugyanis Urunk közelségével életünk sötétségeire és igazságtalanságaira mennyei világosság árad, amely kivezet a bűn hétköznapi sötét útvesztőjéből. Imádkozzunk tehát a zsoltárossal együtt: "...küld el világosságodat és igazságodat: azok vezessenek engem!" Ámen.

"Jézus így felelt a latornak: Bizony, mondom néked, ma velem leszel a paradicsomban." (Lk. 23,43)

      Azon tűnődöm, hogy hogyan hangozhat bizonyos emberek életének legfontosabb mondata. Többek között ilyen példák jutnak eszembe: Gratulálok! Ön megnyerte az 5-ös lottót és nagyon gazdag lett! vagy: Gratulálok, mert teljesen egészségesen megszületett gyermeke, akit nagyon várt! vagy: Gratulálok! Ön visszanyerte az egészségét és most már tünetmentes, tehát teljes életet élhet! vagy Gratulálok! Ön sikeresen lediplomázott! vagy akár az, hogy: Gratulálok! Önnek teljesült a legmerészebb álma!

     Szóval... kellően színes az emberiség abban, hogy más és más legyen életünk legfontosabb mondata. Viszont talán abban mi keresztyének nagyon hasonlíthatunk, hogy mindnyájan ezt a mondatot szeretnénk hallani majd halálunk órájában a mi Urunktól: "Bizony mondom néked, ma velem leszel a paradicsomban!" Adja számunkra Istenünk, hogy ez így legyen majd akkor!  Ámen.

"Légy kegyelmes Uram, mert bajban vagyok." (Zsolt. 31,10a)

       Bajban vagyok! Összerándul az ember gyomra e két szótól és felsejlik bennünk az a krízishelyzet, amikor ezt éppen nekünk kellett kimondanunk. Utólag már biztos, hogy nincs akkora intenzitása az érzésnek mint a kritikus pillanatban, de mindenképpen az ember megérzi a szavak félelmetes és szörnyű tartalmát. A bajnak még az emléke is nagyon rossz lelkiállapot, hát még a jelene, az a pillanat, a felismerés, a tehetetlen félelem, az elsötétülő drámai mélység... De ahol megszűnik az ember érvényesülése, hatásköre, cselekvő ereje...nos ott kezdődik Isten csodálatos és hatalmas erejének világa! Mindössze hitünk alázatos és valóban őt kereső őszintesége képes átlépni azt a határt, amely azt számunkra tapasztalhatóvá teszi. 

    S lám csak...elég ez az egyszerű, de annál személyesebb és őszintébb imádság is kezdetnek: Légy kegyelmes Uram, mert bajban vagyok! Ámen.

"Mindnyájan olyanok lettünk, mint a tisztátalanok, minden igazságunk olyan, mint a szennyes ruha." (Ézs. 64,5a)

     Régen, ha egy település lakosait súlyos ragályos betegség pusztította vagy tizedelte, akkor volt hogy az egész települést felgyújtották így védekezve a ragály terjedése ellen. Az emberek nagyon féltek a betegségektől, ruhákat, eszközöket... gyakorlatilag mindent megsemmisítettek a fertőzött vidékekről. Ezért, ami és aki fertőzött helyről származott, azt tisztátalannak nevezték és igyekeztek távol tartani maguktól. Az undor és a félelem jól működő belső moralitása egyféle erkölcsi letisztulás irányába terelte ezzel a múlt társadalmát. 

    A prófétai társadalomkritika azonban, a lélek mennyei tükrén keresztül, a kollektív társadalmi moralitást teszi szóvá, amikor Isten népét és annak igazságát tisztátalan szennyes ruhához hasonlítja. Ezzel együtt egy romlott társadalom képét jeleníti meg. A helyzet mára sem sokat változott. A modern ember érzi ezt a romlást és szennyet, amelyet visel, de képtelen változtatni rajta. Szüksége van arra, aki megigazítja őt és világát, aki megtisztítja őt és igazságát, aki mindent helyre hoz. Ő Isten Fia Jézus Krisztus. Felé nap, mint nap ki lehet tárni szívünket és életünket, a többit pedig bízzuk rá. Ámen.

"Mert a törvény végcélja Krisztus, minden hívő megigazulására. (Róm. 10,4)"

   Komoly ádámkodás (Ádám jelentése ember) mindannyiunkban a cél kitűzése, hogy helyes legyen létünk útiránya. Mégis nap mint nap kérdezzük barátainkat, ismerőseinket, családtagjainkat: mi a célod? Mint ahogy önmagunkat is számtalanszor ellenőrizzük, hogy akkor mi a célunk, avagy meg van-e még a cél, amelyet magunk elé tűztünk. Mert bizony vannak apró, pontosabban kis... napi céljaink, de lennie kell nagy célnak...céloknak is.

    Mennyei Atyánknak is volt és a jelenben is van célja velünk. Még megromlott istenképűségünk után is maradt célja velünk, nem is akármilyen. Törvényét adta azért, hogy általa Fiához vezessen és Krisztus által pedig megigazulásra, azaz az üdvösségre. 

     Szép és nemes szavai ellenére sem szabad csupán Ádámként gondolkodnunk: " A célt tudom, míg százszor el nem érem. Mit sem tesz. A cél voltaképp mi is? A cél , megszűnte a dicső csatának, A cél a halál, az élet küzdelem, s az ember célja a küzdés maga!" Ne feledjük! Az ember célja tehát: Krisztus maga! Ámen.

"Istenünk könyörülő irgalmáért, amellyel meglátogat minket a felkelő fény a magasságból." (Lk. 1,78)

   Sokszor jó az embernek visszatekintenie gondolataival gyermekkorába, hogy annak  távlatából visszanézhesse saját küzdelmét az ismeretlennel. Abban a korban merészen tehettük fel érdeklődő kérdéseinket szüleinknek és sok jó válasz nyugodott meg szívünkben, Isten hozzánk való jóságának egyszerű, de annál nagyszerűbb tudatában. Jó volt megtudni azt, hogy az emberek számtalan gonoszsága ellenére, a szánalmas világot Isten mégsem akarja elpusztítani sem özönvíz által, sem kénköves eső által, hanem könyörülő irgalmával egy sokkal szebb terv által, inkább meglátogatja, mint felkelő fény a magasságból, hogy eloszlassa lelkeink sötétségét és világosságot árasszon szét bennünk és közöttünk. Gyermekkorom legszebb ismerete volt ennek az örömhírnek hallgatása és szívembe csatolása... Még ma is magamban hordozom ezt az örömet... De ma már szülőként jómagam sem feledkezhetem meg arról, hogy ezt az ismeretet gyermekeimnek, mások gyermekeinek...  Isten gyermekeinek átadjam... Mondjuk el ezt mindnyájan a szánalmas világ gyermekeinek. Ámen.

"Legyen meg az Úr akarata!" (ApCsel. 21,14b)

     Ugyanaz a gondolat szólal itt meg, mint a Jézus Krisztustól tanult imádságban, számomra mégis egészen más kicsengése van. Mintha a lemondás, feladás, belenyugvás hangja lenne: megannyi küzdelem, fáradtság, szenvedés után mondjuk így, amikor azt gondoljuk, nincs több lehetőség. Pedig ki lehet, ki kellene mondjuk már mindezek előtt. Valahányszor csak belekezdünk valamibe, vagy belekényszerülünk valamit végigjárni, mondjuk ki hittel: "Legyen meg az Úr akarata". És legyünk mi szolgái, eszközei, edényei mindazok véghezvitelében, amiknek meg kell történniük. Anélkül, hogy feladnánk, meginognánk, belefásulnánk. Hadd legyen az Úr akarata az én akaratom is. Ámen.