"Nem mintha már elértem volna mindezt, vagy már célnál volnék, de igyekszem, hogy meg is ragadjam, mert engem is megragadott a Krisztus Jézus." (Fil. 3,12)

     Különböző hangok szólalhatnak meg ma bennünk: egy írótoll sercegése, egy kalapács döngése, harangok zúgása, a hitvalló rendíthetetlen szavai: "Itt állok, másként nem tehetek..." De meghalljuk-e túl ezeken a hangokon azt, amelyikért mindezek megszólaltak?

     Kétségtelen, hogy a reformáció megszámlálhatatlan jóval gyarapította az emberiséget. De egy veszély folyamatosan kísér bennünket: ha megelégszünk azzal, hogy az evangéliumot emberképűvé és léptékűvé tesszük (anyanyelvi igehirdetés, iskolahálózat, stb.) Szükséges lépés, kiváló eszköz, látványos eredmény, de nem maga a cél. Mert a dolgunk az, hogy Krisztus-képűvé váljunk, és másokat is azzá formáljunk. Hát erre mondja Pál: "nem mintha már elértem volna...". Nincsenek ma a reformációnak látványos, hangzatos újításai. Annál inkább ideje van a belső ember megújulásának. Ámen.

"Ne koholj rosszat embertársad ellen, aki gyanútlanul lakik melletted!" (Péld. 3,29)

     Szülőfalumban a házak úgy sorakoznak egymás mellett, hogy nem engednek bepillantást sem a belső udvarra. Csak a parókián van drótkerítés egy darabon. Gyermekként nagyon furcsa volt nekem , hogy keresztszüleimnél mindenhova be lehetett látni, egészen le a kertig. Azt gondoltam, arrafelé nyitott könyv minden család élete. Később megtanultam: mindannyian zárt rendszerben élünk, alig-alig engedünk bepillantást belső udvarunkba. Arcunkon máz, szívünkön kéreg...

     Gyakran szólal meg bennem József Attila: "Én még őszinte ember voltam..." Annyiszor rászólunk gyermekeinkre, mert nem csukják be az ajtót - talán jelzés tőlük, hogy nekünk sem kellene hét kulcsra zárni önmagunkat. Lám, mai igénk sem várja el, hogy minden lelki szennyesünket kiteregessük mások elé, csak a legelemibbet kéri: a rosszindulatot zárjuk ki, űzzük el udvarunkról. Legyen már életünk gazdag áldás török átok helyett. Ámen.

"Szolgálj Istennek teljes szívvel és készséges lélekkel, mert megvizsgál az Úr minden szívet, és megismer minden gondolatot és szándékot." (1Krón. 28,9a)

     Teljes szív és készséges lélek: íme a szolgálat két alapeleme. Vagyis e kettő nélkül nem lehet Istennek szolgálni, mert az nem szolgálat, hanem munkavégzés lenne, ahogy a hivatás egy fizetett szakma.

     A "teljes szív" megjelenik a nagy parancsolatban is. Amikor Isten szolgálatába állunk, szívünkben nem lehet más célokat, szándékokat tartogatni. Minden ami ott van, a szolgálatot kell segítse. Ami ebben akadály, azt ki kell onnan vetni, meg kell szabadulni tőle. Az Isten szolgálatára szabadult ember érzi át, hogy előtte mennyi fölösleges terhet cipelt...

     A "készség" azt jelenti: mindenkor, feltétel nélkül készen állok. A mindennapi életből ilyen pillanatképeket látok: ajtót nyitunk mások előtt, átadjuk az ülőhelyünk, segítünk csomagot cipelni, megmutatjuk a helyes irányt az eltévedtnek... Magunkról megfeledkezve másoknak segítünk. Ma is lesz rá alkalom. Éljünk vele. Ámen.

"Szüntelenül imádkozunk és könyörgünk értetek, hogy tökéletesen ismerjétek meg az ő akaratát minden lelki bölcsesség és belátás révén." (Kol. 1,9)

     Külön-külön kitesz egy-egy reggeli gondolatot ennek az igének szinte minden szava. Nem vállalkozhatok többre, csak az utolsó gondolatot ragadom meg: megismerni Isten akaratát belátás révén.

     Felébredünk reggel, és megállapítjuk, hogy elmúlt az éjszaka. Nem voltunk cselekvő részesei, irányítói az alvás idején, és mégis úgy mi magunk, mint a mindenség végezte a dolgát. Mert volt, aki helyettünk irányítson. Aki hajszálainkat, sejtjeinket is számon tartja egytől-egyig. Nem nagy dolog egy futó gondolat erejéig legalább megfogalmazni: "Köszönöm!" És bár a világ szemében bolondság, azért talán érezzük lelkünk sürgetését, hogy jó lenne ébredés után, tudatosan is rábízni magunkat erre az akaratra. Lássuk be: csak nyerhetünk azáltal, ha Mennyei Atyánk tetszése szerint kezdjük és végezzük ezt a mai napot. Este majd egy pillanatra nézzünk vissza, sikerült-e? Ámen.

"Nem veszed tudomásul, hogy téged az Isten jósága megtérésre ösztönöz?" (Róm. 2,4b)

     Naponta sokféle célt tűzünk ki magunk elé. Ezek lehetnek pillanatnyi apróságok (felkelek, fogat mosok, reggelizek...), vagy lehetnek a további életemre meghatározók (munkahelyet, iskolát váltok, elköltözöm, párt választok...). Vannak célok, amiket rutinszerűen teljesítünk és vannak olyanok, amiket csak próbálunk elérni. Néha minden egybevág és segítségünkre van, máskor meg mintha minden összeesküdne ellenünk.

     A keresztyén ember számára lennie kell egy mindenekfelett való célnak: elérni Isten országát. Ez pedig meghatározója kellene legyen apróbb-nagyobb céljainknak. Csak hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla, vagy azt gondolni, hogy például a fogmosás nem tartozik  a keresztyén életvitel kategóriájába. Isten jósága pedig mindenben megtérésre ösztönöz. Vegyük tudomásul, azaz nagyon tudatosan építsük bele életünkbe Isten jóságát, mint sok célon keresztül a nagy célhoz segítő erőt. Ma erre áldott alkalom van, éljünk vele. Ámen.

    

"És mindennap a templomban és házanként nem szűnnek vala meg tanítani és hirdetni Jézust, a Krisztust." (Ap.Csel. 5,42)

Nem volt ez olyan könnyű feladat. Voltak a keresztyének között belső gondok (Anániás és Safira engedetlensége), voltak külső támadások (börtönbe zárták őket, a zsidók Tanácsa megtiltotta, hogy Jézust hirdessék).

Ma is vannak belső és kívülről érkező akadályok. Gondoljuk és kimondjuk, hogy most sokkal összetettebb a helyzet. Önmagunknak és másoknak igyekszünk megmagyarázni, hogy miért nem lehet mindennap, szünet nélkül, templomban és házanként, azaz mindig és mindenhol. Való igaz, hogy a gondok akadályoznak ebben. A gondokat előbb meg kell oldani, Isten szava szerint és az ő tőle érkező bölcsesség és erő segítségével. Anániás és Safira megfizet bűneiért, Isten kihozza az apostolokat a börtönből csoda által, a Tanács előtt Isten Lelke segít nekik, hogy mit szóljanak. (Ap. Csel. 5 rész) 

Nem ültek le keseregni és mérlegelni, hogy lehet-e így tovább Jézust, a Krisztust, Jézust, a Szabadítót hirdetni, hanem szünet nélkül folytatták az evangélium, az örömüzenet hirdetését. Tanuljunk ebből. Ámen.

"Nem egy atyánk van-é mindnyájunknak? Nem egy Isten teremtett-é minket? Miért csalja hát kiki az ő felebarátját, megrontván a mi atyáink szövetségét?" (Mal. 2,10)

Az elembertelenedés legmélyebb szintjén talán már nem, de addig mindenképp igaz a megállapítás: vér vízzé nem válik. Hosszú ideig képes az ember haragot tartani, megcsalni, szeretetlenséggel cselekedni testvére, rokona iránt is. Azonban vannak pillanatok, élethelyzetek, amelyekben feloldódik még a bekristályosodott harag is.

Ahogy ma reggel is erőt vett a fény a sötétségen és feltárta a lassan lecsupaszodó természet képét, éppen úgy a ma reggeli ige fényével Isten megmutatja társadalmunk, sőt keresztyén családunk lassan lecsupaszodó voltát is. Istenben, Krisztusban egymásnak testvérei vagyunk, és mégis Istennek fel kell tennie a kérdést: Miért vagyunk hűtlenek egymáshoz? Vigyázzunk, nehogy megcsaljuk magunkat, mert Krisztusunk szava szerint: "Arról ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok." (Jn. 13,35) Csak remélni tudom, hogy még messze van az elembertelenedés legmélyebb szintje, amelyben teljesen eltűnik istenképűségünk, amelyre teremtettünk. Tegyünk ma is ellene! Ámen.

"Jézus pedig előszólítván az ő tanítványait, monda: Szánakozom e sokaságon, mert három napja immár, hogy velem vannak, és nincs mit enniök. Éhen pedig nem akarom őket elbocsátani, hogy valamiképpen ki ne dőljenek az úton." (Mt. 15,32)

Egyre inkább el akarják hitetni velünk, és az ember képes arra, hogy el is higgye, hogy magára van utalva egzisztenciális gondjaival. Eszeveszett vágtában rohanunk a megélhetés után. Fáradtság, stressz, időhiány, hiány, keserűség szegélyezik ezt az utat.

Olyan jó érzés, hogy Jézus ma reggel minket is előszólít, magához hív és elmondja, hogy szívében megindul, látva szükségeinket. Nem közömbös földi hiányaink láttán. Nem csak azt nem akarja, hogy elveszünk, hanem az örök életre eljussunk, hanem azt sem akarja, hogy kidőljünk addig az úton. Bátorítja lelkünket, erősíti hitünket, foltozgatja megkopott reménységünket, de arra is gondja van, hogy legyenek meg a földi élethez tartozó szükségleteink.

E mondat után megsokasítva a keveset, a hét kenyeret és a néhány halat, enni ad négyezer férfinak és a velük lévő asszonyoknak és gyerekeknek. Nem csak szánakozik, hanem cselekszik is hatalmával. Ma is így tesz. Ezért ne aggodalmaskodjunk, hanem maradjunk vele, hogy gondoskodjon rólunk. Ámen.

"És felele Ábrahám, és monda: Immár merészkedtem szólani az én Uramnak, noha én por és hamu vagyok." (1Móz. 18,27)

A tudomány, az emberek életét veszélyeztető fenyegetések erősségét különböző skálák segítségével határozza meg. Az ember annak függvényében veszi komolyan a veszélyt, vagy annak eredményeként indít el különböző védelmi mechanizmust, hogy mit mutatnak a skálák.

Isten a megmondhatója, hogy a Sodoma-skála, a gonoszság, a bűn mérőskálája ma mit mutat. Egy biztos. Már rég kimozdult a holtpontról. Éppen ezért igen időszerű az Ábrahám példáját követni. Alázattal Isten felé fordulva, de embertársaink iránti szeretettel és felelősségérzettel szívünkben, imádkozni. Kérni Istent, hogy az igazakért kegyelmezzen, irgalmazzon az ő népének. Sodomában, nem talált az Úr tíz igazat sem, ezért a városnak vesznie kellet. Ma vajon milyen az arány? Van-e elég igaz és van-e elég imádkozó? Lesz-e megmenekülés? Isten tudja. Azt azonban tudjuk, hogy a Sodomában élő igazak, akik hittek és pontosan azt tették, amit Isten üzent, megmenekültek. Ezért kell igazán élni és Istennek engedelmeskedni. Ámen.

"Teremté tehát az Isten az embert az ő képére, Isten képére teremté őt: férfiúvá és asszonynyá teremté őket." (1Móz. 1,27)

Hiszek az evolúcióban. Na nem a Charles Darwin féle tézisben, mely szerint az ember lassan fejlődött ki és megjárva az állatfajok különböző fokozatait vált... Mivé? Igazi csúcsragadozóvá. 
Az embert az egy, igaz Isten teremtette a maga képére, hasonlatosságára. Képessé tette őt az igaz szeretetre Istene és embertársa iránt, a hűség megtartására, a világ szépségének és jó rendjének őrzésére. De az ember elvesztette ezt az istenképűséget. Nagyon sokszor bizonyítja, hogy képtelen az igaz szeretetre, elvesztette a hűség jellemvonását és őrült tempóban képes tönkretenni azt a teremtett mindenséget, amely a földi létét biztosítja.

Én azonban hiszek az evolúcióban, az ember folyamatos fejlődésében. Abban, hogy Isten szava és a Szentlélek Isten munkája révén képes odafejlődni a teremtésben kapott, isteni hasonlatosság szintjére. Ma egy újabb nap, hogy megmutassuk e világban, az embertársainknak, hogy ez az evolúcióelmélet igaz. Isten legyen ebben segítségünkre. Ámen.

"Isten alkalmatosokká tett minket arra, hogy új szövetség szolgái legyünk." (2Kor.3,6a)

Egy új reggel, egy új nap, amelyen felvesszük annak a szolgálatnak a fonalát, amihez értünk. Kinek erre, kinek arra áll rá a keze vagy az esze. Tesszük a dolgunkat többé-kevésbe  embertársaink javára. Nem velünk született képességek ezek. Szükségünk volt olyan emberek segítségére, akik átadták ismeretüket, csiszolták hozzáértésünket. Sok év tanulás, fáradságos küszködés, megannyi gyakorlással eltelt óra, nap, év, míg el- vagy megtanultuk, hogyan kell a hivatásunkkal járó munkát végezni. Valakik segítettek abban, hogy alkalmasak legyünk.

A földi hivatás mellett azonban van mennyei küldetésünk is. El ne feledkezzünk arról, hogy Isten erre alkalmassá tett minket. Ki nem bújhatunk a szolgálat alól. Nem szabadkozhatunk, hogy nem értünk hozzá, csak készen kell lenni ma is, mert megadatik nekünk, hogy mit mondjunk vagy mit tegyünk. (Mt. 10,19) Ámen.

"Én, én vagyok megvigasztalótok! Ki vagy te, hogy félsz halandó embertől?" (Ézs. 51,12a)

Valószínű, hogy sziszifuszi és a hegyi patak sebességéhez hasonló életfolytatásunk az oka annak, hogy elfelejtünk dolgokat. Egy elfelejtett számlakifizetéstől egészen az iskolában felejtett gyermekig, széles skálán mérhető feledékenységünk. Az azonban, amivel ez az ige szembesít, hiszem hogy minden bajunk forrása. Ki vagy te? - kérdezi az Úr Isten. Ő úgy látja, hogy az ember képes elveszíteni ős-identitását, ezért szembesíteni akar önmagunkkal.

Ki vagy te, akinek félelmei mögött emberek, emberi cselekedetek állnak. Attól félsz, hogy ki mit tesz vagy ki mit nem tesz érted vagy ellened. Ki vagy te, aki rövidlátó keresztyénként, nem látod a halandóság felett álló örök Istent? Aki legtöbbször csak földi sorsodat félted, és elfelejtkezel mennyei távlataidról. Ki vagy te, akinek Isten nyomatékosan kell lelkedre kösse: Én, én vagyok megvigasztalótok! Ez a nap, az a nap, amikor Isten önismeretre vezető igéje hirdettetik. Ott megtudhatod ki vagy, megerősödhetsz, abban kihez tartozol, eszedbe juttatja, hogy Ő a mi megvigasztalónk minden élethelyzetben! Ámen.

"Jézusnak mindenben hasonlóvá kellett lennie a testvéreihez, hogy irgalmas és hű főpap legyen az Isten előtti szolgálatban, hogy engesztelést szerezzen a nép bűneiért." (Zsid. 2,17)

A hitvallásunk 34. kérdése (HK) így szól: miért nevezed őt mi Urunknak? Azért, mert ő mind testünket, mind lelkünket a Sátán és bűn hatalmából nem aranyon vagy ezüstön, hanem az ő drága vérén váltotta meg, és tette a maga tulajdonává. Kissé távol áll tőlünk az engesztelési szertartások hangulata. Valaminek, valakinek bűnhődnie kell a bűnökért. A nagy engesztelési napon a bűnöket ráolvasták a kecskebak fejére (bűnbak), és kihajtották a pusztába. Áldozatok sokaságának vérével szereztek engesztelést. A főpap egy évben egyszer ment be a szentek szentjébe, hogy a szertartást elvégezze. Mindenkinek éreznie kellett, hogy győzelem történt. Noha mindig meg kellett ismételni, érezhették a szabadulást.

Jézusról viszont tanítjuk, hogy bemenvén a szentek szentjébe egyszer s mindenkorra, mint főpap engesztelést szerzett a bűnökért. Ez volt a tökéletes engesztelés, amit nem kell megismételni. "Ha a Fiú megszabadít, valósággal szabadok lesztek." (Jn 8). Istennek az egész emberi nemzetség bűnei ellen való haragját testében, lelkében elhordozta, és így szerzett engesztelést a mi számunkra. Aki bűnbocsánatot nyert egyszer, az nincs a bűn kényszere alatt. Szabad nékünk nem vétkeznünk, mert Jézus megtörte a bűn hatalmát. Mindenre van erőnk a Krisztusban, aki megerősít bennünket. Ámen.

"Szemmel tartod járásomat és pihenésemet, gondod van minden utamra." (Zsolt. 139,3)

Csodálatos előttem e tudás - vallja a zsoltáros a továbbiakban. Lenyűgöz az a gondoskodás, amelyben részünk van Isten kegyelméből. Néha bizalom fejlesztő játékot játszunk ifjainkkal. Valakinek be van kötve a szeme, és hallgatnia kell a barátja utasításaira. Akadályok között is tud közlekedni. Közben sok más hang megpróbálja félrevezetni. Ha a sokféle hang közül ki tudja szűrni a barátja hangját, és ráhallgat, akkor sikeresen célba ér. Mert szemmel tartja az utat.

Aztán egy másik tanítással is egybecseng ez a vers (Zsolt. 4) - békességben fekszem le, és elalszom, mert te, Uram, egyedül adsz nekem bátorságos lakozást.  Úgy ad felfrissülést még az álomban is. (Zsolt. 127)

Érezni lehet jelenlétét minden lépésnél. Nyisd meg szívedet, hallgass az ismerős hangra, és bízd rá az utadat ma is. Egyedül nála van megtartatás. Ámen. 

"Meg is váltja Izráelt minden bűnéből."

 (Zsolt. 130,8)

Ez a megállapítás egy hitbeli elmélkedés konklúziója. A zsoltáros a mélységben érzi magát. Az világos, hogy a bűnök miatt lefele tart az ember élete, sőt a bűn súlya nyomja egész életét. Önmagát nem tudja kihúzni a mélységből.  A legszomorúbb az, hogy a megmaradás is ehhez kapcsolódik. Ha Isten számon tartja a bűnöket, akkor senki sem maradhat meg. Luther a maga rendjén kereste a szabadító, kegyelmes Istent, és megtalálta. Az imádkozó is Istenhez fordul, mert érzi és tudja, hogy csak ő tudja meghirdetni a bűnbocsánatot, mert nála van a bocsánat. (4.vers) Várakozás és bizalom, ez a kettő ötvöződik az imádkozó lelkében. 

Jó, hogyha felfele tart az életünk. Ha azonban lefele tart, akkor forduljunk bizalommal a kegyelem királyi székéhez. A Krisztus váltsághalála minden hívő lélekre nézve megtörtént, hogy az ő feltámadásával mi is új életre keljünk. Bocsásd meg, Urunk, vétkeinket! Ámen. 

"Bizony javamra vált a nagy keserűség. Hiszen megmentettél az enyészet vermétől, és hátad mögé dobtad minden vétkemet." (Ézs. 38,17)

Teremtettségünk folytán érzékeink adottak. Így az ízeket is meg tudjuk különböztetni. Ízlelgetjük az ételt, a gyümölcsöt, és erről idővel tapasztalatokat szerzünk. De éppúgy lelki síkon is ízlelgetjük az életet - édes az élet, de sokszor a fanyar íze, a keserűsége is megmutatja magát. A csoda az, hogy bonyolult és összetett összefüggéseit érzékelni tudjuk. Ez aztán a hangulat, az életminőség szintjén nagyon befolyásol. Nem teljes a kép, de a gyógyszer is keserű, hogyha elrágjuk, és mégis arra szolgál, hogy gyógyulást hozzon. Amikor enyhül a betegség elmondható, hogy javunkra vált a keserű gyógyszer.

A keserűség nem dícsérni való dolog, és mégis igaz, hogy ebben tárul elénk a világ másik arca. A pusztában hagyott ember, a fogságban szenvedő ember, a beteg lassan levetkőzi a hamis önbizalmat, az önigazolást feleslegesnek kezdi érezni. Mert ebben a helyzetben megtapasztalja a tehetetlenséget, a rászorultságot, és közelebb jut a szabadulást hozó Istenhez. A sóhajtól kezdve, az Uram segíts kiáltásig, majd a buzgó könyörgésig (pl. Ezékiás) lassan feltárul előtte a bűnbocsánat lehetősége. Akkor pedig teljes szívével vágyakozik Isten szabadítására. Sok keserűség oldódott fel ebben az örömben, szeretetben. Ránk is igaz: az Ő sebeivel gyógyultunk meg. (Ézs. 53) Ámen.

"És útra kelve a fiú el is ment az apjához. Még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta őt."  (Lk. 15,20)

A tékozló fiú ismerős történetét nagyon sokan szeretik. Talán a happy end miatt? Azt hiszem nem feltétlenül ezért, hanem azért, mert az egyes ember vargabetűs útjait mutatja be, és a könyörülő Istent példázza. A fiú eljutott a bűnbánatig, és ez arra ösztönözte, hogy kérjen bocsánatot. Ezekben a versekben mégis az a szép, hogy mit tesz az atya. Az egyik írásmagyarázó (Pungur J.) Isten adventjéről beszél. Hogy Ő is vár, hogy könyörüljön rajtunk. Nem csupán nekünk van adventünk, amelyben a szabadítást várjuk, hanem Istennek is van adventje. "Jöjj, az Úr vár reád" - énekeljük.

Még távol volt a fiú, meglátta őt, megszánta, elébe szaladt, nyakába borult, és megcsókolta őt. Igen, csak egy kis elmozdulás kellene a részünkről, és mi is megtapasztalhatnánk ezt az igyekezetet az Atya részéről. Mert könyörülő és irgalmas Ő. Közeledjetek Istenhez, és közeledni fog hozzátok. (Jakab levele) Nem szeretnénk, ha újból és újból csalódna bennünk. Bátran lépj a keskeny útra! Ámen.

"Ha megtelik szívem aggodalommal, vigasztalásod felüdíti lelkemet." (Zsolt. 94,19)

"Megtelik szívem aggodalommal" - talán ez jellemző mindannyiunkra. Lehetne sorolni, hogy mi az oka: nem vagyok jobb az én atyáimnál, elvesztettem az összefüggéseket, házastársam elhidegült, gyermekem már nem tisztel, elvesztettem szeretteimet, engem teljesen leírtak, nem szeretnék társaságban megjelenni, szégyenlem magam, nem tudom teljesíteni azt, amit elvárnak tőlem. Egy nagy semmi vagyok... Valóban telítődik naponta, szinte túlcsordul a panasz. A terheim hegyekké nőttek, mondja az énekes. Embereknél nem találtam segítséget.  Ilyenkor viszont megnyílik az ég. "Csak légy egy kissé áldott csendben, magadban békességre lelsz..." - így szól egyik énekünk szövege.

Boldog az az ember, aki felüdülést talál Istenben. Azt hiszem, sokkal többen megtalálták ezt, mint ahányan bizonyságot tesznek erről. Igaza van az egyházatyának, amikor azt mondja: magadra nézve teremtettél Uram, és nyugtalan a mi lelkünk, amíg meg nem nyugszik benned! Valóban Ő a felüdülés, csak próbáld ki. Minél több ember bízik Isten szabadításában, annál kevesebb gyáva, hitetlen és félénk ember lesz a világon! És kevesebb lesz az aggodalmaskodó. Kérjük a vigasztalást Istentől, ma is! Ámen. 

"Egek, harmatozzatok a magasból, hulljon igazság a fellegekből! Táruljon fel a föld, és teremjen szabadságot, sarjadjon igazság is vele! Én az Úr teremtettem mindezt."  (Ézs. 45,8)

Közel a szabadulás a fogságban lévőknek. Felcsillan ebben az igében valami adventi reménység. Gyönyörű énekek születtek erről az idők során (Rorate coeli de super). Innen származik a "róráté" elnevezés. A várakozás himnusza. Amikor már semmi és senki nem segít, akkor maga Isten szólal meg, Ő hívja a teremtett mindenséget. Könnyedség és természetesség, békesség  és bizonyosság árad ebből az igéből. Istennél semmi sem lehetetlen. Ahogy az őszi reggeleken a harmat megcsillanó vízcseppjei itatják a földet, úgy érkezik el hozzánk csendben, bizonyosan, csodálatosan Istennek szabadítása a Lélek által. 

Ahogyan régen szólt: legyen, és lett ... most is szól, és szabadságot hirdet. A hívő lelkeknek igazság sarjad a Fiúban, aki erről bizonyságot tett: Én vagyok az út, az igazság és az élet!

Minden erről szól a teremtett világban. Onnan felülről jön a megtartatás. Bátorodjék ma is a szívünk, amikor Őt hallgatjuk! Ámen.

"Ha tehát száddal Úrnak vallod Jézust, és szíveddel hiszed, hogy Isten feltámasztotta őt a halálból, akkor üdvözülsz." (Róm. 10,9)

   Az egyháztól és a vallástól való elfordulás korszakát éli sok modern társadalom. A nyugat európai gazdaságilag fejlettebb országok pedig csalogatják diplomás vagy anélküli polgártársainkat munka és jobb élet reményével. Ott aztán elnyeli őket a pénzhajsza és az új világ Istennélkülisége. Szinte megdöbbentő sokakban a kérkedés is, hogy nincs idejük olyan butaságokkal foglalkozni mint vallás, Isten meg ilyesmi... Számunkra pedig, akik itthon maradunk, dolgozunk szorgalmasan sokkal kevesebb pénzért, sokkal nehezebben szembesülve a gazdasági ellehetetlenedéssel mégis csodálatos szerepet tölt be ragaszkodásunk Istenhez hittel, reménységgel és szeretettel. Mi a titok? Mi a magyarázat?  

    Nos, lassan a reformáció korszakának tradicionális megoldása köszön vissza. Akkor is sokan fordultak el csalódottan az egyháztól, de ugyanannyian, ha nem többen, fordultak a hitvallás csodálatos mennyei erejével  Isten felé. Mert az volt és mindörökkön az is lesz a megoldás. A világ csábítására mi Urunkhoz való ragaszkodásunkkal, azaz hitvallással kell válaszolnunk büszkén, boldogan és meggyőződéssel. Ámen. 

"Akkor nem vallanék szégyent, ha figyelnék minden parancsolatodra." (Zsolt. 119,6)

  A szégyen az önérzet mérőműszere. A Szilágyságban a helyi nyelvjárás sajátossága szerint, egykor, a szégyen kifejezésére használták a röstellni kifejezést is, amely némi árnyalattal rásegített a fokozat enyhítésére. Mert aki elröstellte magát, az annyit tett, hogy kissé elszégyelte magát. De ha valaki szégyent vallott, az a közösség megítélésének megvetett státuszát jelentette ott is, itt is. Ma is ettől rettegnek az emberek. Attól, hogy világaikban, környezeteikben, családjaikban, barátaik között, szüleik előtt, főnökeik előtt avagy ismert közegeikben szégyent vallanak. Nagy ügy ám a becsület!... vagy a szégyen, fogalmazhatjuk meg az önérzet moralitásaként. De vajon hogyan működik ez bennünk Istenünkkel kapcsolatosan ?

   A zsoltáros szerint Isten törvényének maradéktalan betartása az életünkben a becsületes és tiszta élet szavatolója. Nem lenne miért szégyenkeznünk és nem lenne miért szívünket és lelkünket nyomassza, mardossa a szégyen, ha betartanánk azokat. A mai napon tehát a zsoltáros felismerése bennünk is elindíthat egy egészséges lelki törekvést, egy jó irányú belső folyamatot. Ámen.

"Jézus így válaszolt Pilátusnak: "Én azért születtem, és azért jöttem a világba, hogy bizonyságot tegyek az igazságról: mindenki aki az igazságból való, hallgat az én szavamra."(Jn. 18,37b)

     Amikor elérkezik az egyén életébe az eszmélés időszaka, akkor ilyen kérdéseket tesz fel önmagának: Miért születtem? Mi dolgom a világon? Hogyan és merre tovább? Célok, ideák, eszmék és tévutak csábítgatnak az önazonosság megtalálása közben, de sokszor azt is érzi az ember, hogy ezek a kérdések csupán az idő és a tapasztalat hátterében válnak szelíd belső kereséseinkké.

    Az Úr Jézus tudatában volt küldetésének. Az Ő eljövetelének értelmét és célját  azonban nem az egyéni öncélúság és annak kérdései, hanem a mennyei igazság és az abból kiáradó féltő, üdvözítő mennyei szeretet hirdetése és felvállalása töltötte ki. 

Ő számunkra bizonyságot tett a teljes igazságról és nekünk pedig nincs más dolgunk, mint hallgatni az Ő szavára. Az Ő szava (igéje) igazság.  Ámen.

"Ti rosszat terveztetek ellenem, de Isten terve jóra fordította azt." (1Móz. 50,20a)

      Ember tervez, de Isten végez! ...így tartja a bölcs mondás. Gyermekkoromban ezt a közmondást nagyon sokszor hallottam az idősektől, de akkor még nem értettem igazságát. Aztán a kedvenc bibliai történetem lett József kalandos élete és belőle a testvériség tanulsága, amely még a ma is erőt adhat a sok látszólagos kudarc között. Mert még mindig ez a lényeg: Isten azt üzeni számunkra, hogy a sokszori nehézségeink és bajaink ellenére is a sorsunk jóra fordulásának gondviselése az ő kezében összpontosul. Bizalmunkat, hitünket és jó reménységeinket Benne kell megalapoznunk. 

     A Nobel díjas író Thomas Mann a "József és testvérei" című tetralógiájában, annak is a negyedik kötetében, a "József a kenyéradó" című részében az egész mű legdrámaibb pillanatává emeli a már Egyiptom tejhatalmú urának látszó József találkozását testvéreivel. Az összeölelkezést előzi meg, mint a katarzist is elindító, de az igazságot is feltáró tanulság: Ti gonoszt gondoltatok ellenem, de Isten azt jóra akarta fordítani...

Halljuk ezt szívünkből sokszor vissza biztatásként: ... de Isten azt jóra akarta fordítani! Ámen.

"Az örökkévalóság királyának pedig, a halhatatlan, láthatatlan egy Istennek tisztelet és dicsőség örökkön-örökké." (1Tim. 1,17).

    Mintha az élet nagy és természetes rendje állna helyre a szívünkben olvasva a mai igénket. Istennek dicsőítése és magasztalása fennkölt, ám mégis tiszta és őszinte szívvel. Szívünk nagyot dobbanva azonosul az érzéssel és megállapítja, hogy mennyivel emberibb ez, mint a pusztító, romboló, gyalázkodó öncélúság, amely sötét árnyként rémiszti jövőnket. 

    Lelkünkben immár az imádság gyönyörű hídja épül vissza Istenünk mennyei égboltja felé, hogy trónusa elé állítva kegyelemre éhes halandó énünket az üdvösség zabolátlan óhaja hassa át.

Vissza kell térnünk lélekben az Istennel megkezdett útra... köszön vissza bennünk a gondolat, hiszen Ő maga az örökkévalóság királya, aki halhatatlan, láthatatlan... de egy, örök és a mi igaz Istenünk. Ámen.

"De van Isten a mennyben, aki a titkokat feltárja." (Dán. 2,28a)

      Hetedik évemet töltöttem azon a nyáron, amikor nagy változás elé nézett az életem. Édesanyám maga mellé kecsegtetett házunk hosszú lépcsőjén és én mellé kuporodtam. A felhevült betonlépcsőn jól esett ücsörögni anyám mellett, hiszen a téli ölbekapós kályhás délutánok és esték jóleső érzései köszöntek belőle vissza. Azok a meghitt pillanatok, amelyekben anyám csak nekem olvasott meséket vagy éppen egy kicsi megsárgult lapu képek nélküli könyvecskéből olvasta fel Jézus életét. Odakötött valami elengedhetetlen lelki kapocs ehhez az érzéshez. Édesanyám ekkor így szólt: Még 10-et alszunk és elkezded az iskolát. Mostantól más lesz minden, mint eddig volt, de remélem szeretni fogod... De van egy titkom, amit szeretnék veled megosztani... Senkinek nem mondhatod el, majd csak ha eljön az ideje... Testvérkét hoz neked a gólya! 
   Azt hiszem mondanom sem kell, hogy áramütésként ért a hír. Nem tudtam vele mit kezdeni. Nagyon szerettem volna azonnal valakinek elfecsegni, hiszen ez nagy öröm volt számomra, de anyám azt mondta, hogy titok. Este ágyamban azért imádkoztam különösen Istenhez az Én Istenem, jó Istenem után, hogy Ő engedje meg azt, hogy ezt a titkot mégis elmondhassam... Ő megengedte... Sőt... Ő maga tárta föl nem sokkal később... Büszke voltam és tudtam: ...van Isten a mennyben, aki meghallgat engem és a titkokat is feltárja... Számomra ez az emlék köszön vissza a ma reggeli igéből. Remélem mindenkinek van saját élménye és emléke a titkot feltáró Istenről. Ámen.

"Mert én veled vagyok, megőrizlek téged, akárhova mégy." (1Móz. 28,15a)

Jákób látta az égigérő létrát, megtapasztalta Isten jelenlétét. Egy percre megnyílt előtte az ég, hogy ne kételkedjen Isten ígéreteiben. Amikor Mózest elküldte Isten a nép szabadítására ugyancsak ezzel bíztatta: én veled vagyok. Amikor közeledett a Jézus elfogatásának napja, azt mondta a tanítványainak: nem vagyok egyedül, mert az Atya velem van (Jn 16,32). Mindannyian azzal a bizonyossággal léptek előre, hogy még  a harcban, szenvedésben, halálban is erősen bízhatnak a hűséges Isten ígéreteiben.

Különösen csengenek ezek az igék október 6-án, az aradi vértanúk napján. Utolsó mondataikban bizonyságot tettek erről az oltalmazó isteni kegyelemről. Lázár Vilmos a következőket mondta kivégzése előtt: Krisztus keresztje tövében érett apostollá a tanítványok lelke, és bitófák tövében kell forradalmárrá érni a magyar lelkeknek.

Az a kérdés, hogy kinek ajánljuk föl életünket, és kire bízzuk a sorsunkat? Vezessen bennünket a hűséges Isten. Ámen.

"Mert én veled vagyok, megőrizlek téged, akárhova mégy." (1Móz. 28,15a)

      A hajnali ébredés, a reggel sötétjével, lélekben a történelem sötét október 13-jára asszociál bennem. Éppen a tegnap olvastam azt, hogy a véreskezű Julius Haynau táborszernagy, az aradi mártírjaink hóhérja, mint a bécsi kormány tejhatalmú megbízottja, saját hatáskörében döntött "nagy kegyesen" az általa személyesen is ismert és jó barátként (?) kezelt Kiss Ernő halálneméről, hiszen megbecsülése jeleként a szégyenteljes akasztást golyó általi halálra enyhítette. Lélekben ledöbbentett a gondolat: halálnem és halálnem között csupán emberileg lehet különbség, mert egyébként nincs. Hiszen a lényeg egy és ugyanaz: megszűnés a földi léttől... Ez az az út, amelynek döbbenete a megmásíthatatlan parancs tudatában nem csupán a beletörődés, avagy a félelem szűkölő belső sirámait indította el hőseinkben, hanem sokkal inkább a szép és nemes Istenhit meggyőződésének bátorságát hozta felszínre mindnyájukból.

    Miközben a mai napon a 13 aradi mártírra emlékezünk főhajtással, aközben lelkünk méltóságát átjárja Istenünk hitünket bátorító biztatása... az amit bármikor és bárhol tudhatunk szerető Istenünkről... " mert én veled vagyok, megőrizlek téged, akárhova mégy"... még ha a siralomvölgyén járnék is, nem kell félnem..." vessződ és botod vigasztal engem" Uram! Ámen. 

"Asztalt terítesz nekem ellenségeim szeme láttára. Megkened fejemet olajjal, csordultig van poharam." (Zsolt. 23,5)

     Régi mondás, hogy a szomszéd kertje mindig zöldebb. Hajlamosak vagyunk túlértékelni mások javait, lehetőségeit, eredményeit, míg a magunkét lebecsüljük. Isten kegyelmét is gazdagabban áradónak véljük mások életében, mint a magunkéban.

     Nem a hivalkodás, a magamutogatás hangja szólal meg a zsoltárban. Nem az ellenséget bosszantani akaró magabiztosság, vagy éppen önerősítést igénylő félelem, hanem az a felismerés, hogy az ellenség az én életemet látja áldottabbnak, kertemet zöldebbnek. Innen pedig már csak egy lépés meglátni azt, hogy mindnyájan Isten gyermekei vagyunk, kegyelméből egyformán részesedünk, így az ellenség-kép egy hamis, hazug ármány műve, amit mielőbb nekem magamnak meg kell változtatnom, hogy ne Kain utódjának bizonyuljak. Ámen.

"Törekedjetek mindenki iránt a békességre és a szent életre, amely nélkül senki sem látja meg az Urat." (Zsid. 12,14)

     Csodálatos összhang van e gondolat üzenete és hangulata között. Bár sorskérdés fogalmazódik meg benne, olyan szelíden vezeti fel, hogy reklámokhoz szokott szemünk már-már tovasiklik felette. 

     Látszólag nincs semmi sürgetés, kötelezvény e szavakban. "Törekedni" első hallásra azt jelenti, hogy lehetőség szerint tegyünk meg minden tőlünk telhetőt. Ez a mai ember számára körülbelül így körvonalazódik: amennyiben megáll egy luxusautó a ház előtt, hogy ingyen elvigyen, akkor hajlandó vagyok beszállni. Holott aki "tör-ekszik", az utat tör járatlan helyeken, ha kell fát, sziklát tör, veszélyes meredeken fölfelé tör, szóval törekedni nem egy kényelmes fotel békességét jelenti, ahogy a szent élet sem a délutáni szendergést. De nem jelenti a törtetést, másokon való átgázolást, hivalkodó menetelést. A fáradtságot, küzdelmet a belső béke és szentség oldja lágy dallammá életünkben. Legyen így ma is. Ámen.

"Ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd le a rosszat a jóval." (Róm. 12,21)

     Most döbbentem rá, hogy mindannyiunknak van valamilyen fóbiája. Lehet az egészen banális, vagy éppen vicces, de ki merem jelenteni, hogy törvényszerűen lennie kell. A félelem épp úgy része az ember életének, mint a levegővétel: legtöbbször nem foglalkozunk vele, csak tudomásul vesszük, hogy van. Pedig lehetne az is törvényszerű, hogy nincs. Nem teremtett voltunkhoz, hanem bűnös voltunkhoz tartozik. Amikor Isten szava arra biztat, hogy győzzük le a rosszat, akkor nem a lehetetlennel való bátor próbálkozásra buzdít, hanem a bennünk lévő lehetőségek kiaknázására. Csak bennünk van a félelem, hogy úgysem sikerülhet. Ahogy egy pici póktól, vagy egy kisegértől lehet visítva menekülni, úgy szalad el az ember a bűn legyőzésétől. De láttam már olyat, hogy valaki szembenézett a félelmével. Volt, hogy nekem is sikerült. Adja Isten, hogy ma nekünk sikerüljön. Ámen.

"Aki megveti felebarátját, vétkezik, de aki az alázatosokon könyörül, boldog lesz." (Péld. 14,21)

     Gyakran hallom, hogy a dolgokat nem lehet feketén-fehéren leírni. Nincs olyan, hogy valami egyértelműen jó, más meg rossz. A kép mindig sokkal árnyaltabb. Ezért - vagy más okból - az emberek nagy része keresi az arany középutat.

     A Szentírás egyértelmű útmutatókat ad. Megmondja, mi a jó és mi a rossz. Melyik az a bizonyos keskeny, és melyik a széles út. Az emberek pedig értelmezik, magyarázzák, alkalmazzák a Szentírás tanításait.

     Amikor azt a parancsot halljuk, hogy "Ne ölj!", akkor nem azt kell kérdezni, hogy akkor most ki ne öljön, és mégis mikor szabad ölni, hanem tudomásul kell venni a tiltást. Amikor azt halljuk, hogy a felebarát megvetése vétek, ne kérdezzük, hogy "de ki az én felebarátom?" (remélem, tudjuk a választ...), hanem azon legyünk, hogy az alázatosakon könyörüljünk. Ámen.

"Elizeus így felelt a szolgájának: Ne félj, mert többen vannak velünk, mint ővelük!" (2Kir. 6,16)

     Tudjuk, hogy az egyes embereknek nagyon különbözik  a látása. A szobrász alakot lát ott, ahol mások tömböt; a festő színeket ott, ahol más vásznat; a szerelmes élete értelmét ott, ahol más közönséges halandót.

     Tudjuk azt is, hogy nem mindegy, mit láttatnak velünk. A kígyó kívánatos gyümölcsöt mutat Évának, a bűvész nyulat kap elő a cilinderből, a híradó háborút, halált, veszélyt közvetít.

     Ott, ahol mindenki más halálos veszedelmet lát, Isten embere látja a mentősereget. Ahogy a kőtömbben ott van a szobor, az üres vásznon a festmény, úgy áll készen mindenkor számunkra Isten szabadító, gondviselő kegyelme. Ha most nem látnánk, imádkozzunk, hogy megnyíljon a szemünk. Ha mások nem látják, imádkozzunk értük. Ámen.