"Ha testvéred, a te anyádnak fia, vagy a te fiad vagy leányod, vagy a kebleden lévő feleség, vagy lelki-testi barátod titkon csalogat, mondván: Nosza menjünk és tiszteljünk idegen isteneket, a kiket nem ismertetek sem te, sem atyáid... ne engedj néki..." (5Móz. 13,6.8a)

Egyszer egy ismerősömnél voltunk látogatóban. Kicsi fia egyik rosszat a másik után vitte véghez a házban. Megkérdeztem, hogy miért nem szab határt a gyermekének. A válasz az volt: Neki mindent szabad, hisz egyetlen gyermekem és nagyon szeretem őt.

Az emberekhez fűző érzelmi szálak valóban marionettként képesek mozgatni minket. Sokszor nem is mérlegel az ember, hanem bármit megtesz, ha a szívéhez legközelebb állók kérik tőle. Ne bocsáss meg, ne segíts neki, vedd el tőle, add vissza neki a rosszat, ma ne templomba menjünk, hanem inkább kikapcsolódni... Megannyi kísértő kérés, aminek engedve távol kerülünk a mi Istenünk tiszteletétől, a neki való engedelmességtől. Ne engedj a legközelebbről érkező kísértő kéréseknek sem, hanem engedj inkább az egy, igaz Isten szavának. Ámen.

"Ne veszítsétek el tehát bizalmatokat, amelynek nagy jutalma van." (Zsid. 10,35)

     Egy kép jelenik meg az igét olvasva: vak ember áll a járdaszélen fehér botjával, át szeretne átjutni a másik oldalra, de nincs hangjelzéssel felszerelt közlekedési lámpa. Jön egy járókelő, felajánlja segítségét, és könyökénél fogva átvezeti. Teljes bizalommal adja át az irányítást a vak a látónak, mert egyrészt rászorul, másrészt tudja, hogy az képes a vezetésre, és nem csapja be.

     Aligha tartjuk magunkra nézve kívánatosnak a vakság állapotát. Megteszünk bármit azért, hogy mindent megismerjünk, feltárjunk, kivilágítsunk, biztonságossá tegyünk. Pedig egyrészt lehetetlen vállalkozás, másrészt pedig fölösleges, hiszen van, akire teljes bizalommal rábízzuk magunkat, aki mindent lát, aki folyamatosan mellettünk van, aki szívesen vezet bennünket az ismeretlenben: a mi Urunk, Jézus Krisztus. Nem tudom, nem tudhatjuk, mit hoz ez a mai nap: bízzuk rá magunkat, hogy Ő vezessen rajta végig. Ámen.

"Mert nincs olyan rejtett dolog, amely napvilágra ne kerülne, és nincs olyan titok, amely ki ne tudódna, és ismertté ne válna." (Lk 8,17)

     Ebben a teremtett világban szigorú rend szabja meg, mi tartozik a nappal és mi az éjszaka idejéhez. Átjárás a kettő között nincs: a nappal élők este nyugalomra térnek, az éjszakaiak nappalra elrejtőznek. A padlásunkon baglyok tanyáznak. Ha néha felmegyek, megzavarom őket, kirepülnek, ilyenkor a majorság mindig felháborodik.

     A nappal és éjszaka között csak az ember jár át. Régen aligha vezetett békés szándék bárki éjszakázót: ma már sokak számára választott vagy kényszerű létformává lett az éjszakai élet. De senki számára nem természetes. Kívánatos egy-egy buli erejéig, vonzó a maga sejtelmességével: éppen, mint a bűn. Nem életformánk, de néha mégis megengedjük magunknak, csábít, vonz...

     Új reggelre keltünk: dolgunk van ma is. Boldog, akinek az éjleple alatt kára nem esett. És boldog, akinek nem kell az éj leplével takaróznia. Ámen.

"Krisztus is egyszer áldoztatott fel, hogy sokak bűnét elvegye; másodszor majd a bűn hordozása nélkül fog megjelenni azoknak, akik várják őt üdvösségükre." (Zsid. 9,28)

      Vannak hitünknek sarkalatos tételei, melyek markánsan meghatározzák egyházunk arculatát. Ezek nyomán alakultak ki ünnepeink, rendeződött az egyházi évkör, istentiszteleti rendtartásunk, és ezek késztetnek folyamatos megújulásra - még ha, úgymond az egyház malmai lassan őrölnek is.

     Református egyházunk egyik alaptétele, hogy miután Krisztus egyszeri és tökéletes áldozatot mutatott be érettünk, többé sem ő, sem senki más nem kell megfizessen az ember bűnéért. Ezért istentiszteleteinknek nem része az áldozat bemutatása. Sem időnkkel, sem pénzünkkel, sem javainkkal, sem önmagunkkal nem tartozunk áldozatul Isten elé járulni. De mennünk kell (ugye érezzük, hogy kell?) hálaadással, dicséretmondással, örömmel, kéréssel Isten elé. Ő ma is atyánkként vár és fogad bennünket. Ámen.

"Pilátus megkérdezte Jézustól: Te vagy a zsidók királya? Ő pedig ezt felelte: Te mondod." (Lk. 23,3)

Komoly eszmefuttatás tartható abban a témában, hogy Poncius Pilátus negatív avagy pozitív személyisége Urunk kereszthalálának, de ez a legtöbbször pusztán felesleges szócséplés. A lényeg: Pilátus bekerült a Crédóba, azaz az Apostoli Hitvallásba. Ettől kezdve az ő nagy kérdése is túl mutat a mindenkori emberi kíváncsiságon, avagy hatalmi érdeklődésen vagy akár a csúfos vádaskodáson is. Ott és akkor, számára még nem állt össze a hit látásának tiszta képe az előtte állóról, csupán csak érezhette a szelíd és bűntelen Isten-ember erőtlenségének erejét. 

Mi már nem kérdésként kell szívünkben kezelnünk az ő személyének titkát, hanem szívünk bizonyosságának tényeként, úgy ahogy a Heidelbergi Kátéban meg is fogalmazzuk ezt: örökkévaló királyunk Ő, aki minket Igéjével és Szentlelkével kormányoz és a nekünk szerzett váltságban oltalmaz és megtart! Ez a kortalan válasz Pilátusnak... És ezt a jelenben már az Üdvözítő szeretetének ismeretében bármikor kijelenthetjük. Ámen.

"Vessetek magatoknak igazságot, akkor hűséget arathattok!" (Hós. 10,12a)

Megszívlelendő az, hogy kitől fogad el az ember jó tanácsot. De az is, ha az ember senkire sem hallgat és csak állandóan a saját feje után megy.

A mai ige első olvasatra úgy hangzik, mint egy bibliai jó tanács egy prófétától. Aztán beleolvasva a szövegkörnyezetbe, azonnal ráeszmélhetünk, hogy több ez azért annál, ugyanis itt Isten népével való viszonyában kíván eligazítást adni. Ebben az értelemben már érthető is a többes szám használata és elgondolkodtató Isten türelmének és irgalmának bősége. 

Valójában, ha csak tanácsként is fogjuk fel a mai igét, még akkor is értelmezhetjük úgy, hogy ez bizony helyes útirányt szab meg a jelenben Istennel való viszonyunkban. Ezért nem elvetendő ez az igei bölcsesség, sőt keresztyéni tudatossággal megszívlelendő és értelemszerűen követendő. Ámen.

"Jézus Krisztus mondja: Neki sok bűne bocsáttatott meg, hiszen nagyon szeretett. Akinek pedig kevés bocsáttatik meg, az kevésbé szeret. (Lk. 7,47)

Egyszerű képletnek tűnik és mégis elgondolkodtató. Az lenne a titok, hogy a bűnbocsánat nagysága a szeretet mértékével lenne egyenes arányban?  Logikusnak tűnik és miért is ne volna az...

Ez a Krisztusi tétel sok mindent megmagyaráz. Persze némiképp bosszantóan hat a kegyesebb és annál türelmetlenebb lelkületek számára. De Jézus Krisztus kijelentése továbbra is Isten üdvözítő tervének egy magasztosabb szegmensét világítja meg: "Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket a megtérésre."(Lk. 5,32). 

Azon lehet a mai reggelen töprengnünk, hogy hogyan is tudnánk fokozni szeretetünket, hiszen Krisztus tanítása szerint ez a kulcsa a megbocsátó Atyához való megérkezésünknek. Ámen.

"Igéd vidámságot szerzett nekem és szívbeli örömöt, hiszen rólad neveztek el engem, Uram, Seregek Istene." (Jer. 15,16)

A mai reggelen olvasva az igét, az jutott azonnal eszembe, hogy a legjobb kérdést fogalmaztatja meg velem a napi ige: Mit érezhettem akkor, amikor lelkipásztorrá szenteltek?

Nos... a választ helyettem megfogalmazta Jeremiás próféta, akinek elhívásakor úgyszintén ott volt a belső bizonytalanság és a félelem: "Ne mond ezt: Ifjú vagyok én, hanem menj azokhoz, akikhez küldelek téged és beszéld mindazt, amit parancsolok néked. Ne félj tőlük, mert én veled vagyok..."(Jer. 1,7-8a).

Aztán jönnek az évek. Azazhogy jöttek és teltek felettünk a szolgálatban és az ember megtapasztalta Isten ígéretének igazságát: "...én veled vagyok"... a mosoly, a jókedv... a szolgálati motiváció... a célok és a betöltött életvitel, mind erről tett bizonyságot.

De hiszem azt, hogy ez mindenki számára így történhetett. Nemcsak az egyetemes papság elve alapján, hanem az életünk Istentől kapott teljes színpalettáján.

Köszönettel tartozom...tartozunk Urunknak Istenünknek és persze nem is kevés hálával mindenért... ahogy ezt szüleimtől tanultam: az elvett jóért ... és mindazért, ami még az Isten által nekünk adandó holnapokból kegyesen jut. Ámen.

"Mind örülnek majd, akik hozzád menekülnek." (Zsolt. 5,12a)

Be szép a régi kép, a tiszta,
Be szép volt a világon élni,
Be szép volt az a lázadó,
Mégis uras, szent Össze-Vissza.

Imádkozni is tudtunk néha,
De mindenképp Istené voltunk,
Nem-akartan és nem-tudón
Legbőszebb óránk se volt léha...

(Ady Endre:Menekülés az Úrhoz)

      Ady versének sorait idézte fel bennem a ma reggeli ige...

Lassan 20 év telt el azóta, hogy a szó legszorosabb értelmében érthető menekülteket láttam. Teológusként az a nagy ötletünk támadt, hogy a délszláv háborúban otthonaikból egy szál semmiben a magyar határon átmenekülő embertársaink számára egy kis örömöt szerezzünk. Tervünk a diplomáciai korlátok miatt nem valósulhatott meg, de láttam a bicskei befogadó állomáson a menekülteket. Szívszorító látvány volt látni és hallani őket. A tábor területén volt egy kis kápolna. Állandóan tele volt. Az emberek egymást felváltva sorakoztak imádkozni. A kápolnából kilépők arcán egy-egy mosolyfoltocska húzódott meg, annak ellenére, hogy úgy tűnt, napi eledelük a keserűség és céltalanság. Engem ott és akkor megfogott az a mosoly, hiszen nem az arc kényszer mosolya volt az övék, hanem a léleké. A lelkük örvendett...

Így örvendjen a mi lelkünk is az után, hogy Urunkkal találkoztunk imádságunk felemelő pillanatában. (Faties coronata - "arca ragyogott, akárcsak Mózesnek arca") Ámen.

"Ne félj, te kicsiny nyáj, mert úgy tetszett a ti Atyátoknak, hogy nektek adja az országot!" (Lk. 12, 32)

Környezetéből kitépve ezt az igét úgy hangzik, mint egy kis nemzet nagy bátorítása. Lényegében akár így is felfogható, de helyesebb inkább Krisztusunk biztatásaként értelmezni. Sokszor jól jön a biztatás, legyen az személyre szóló, avagy közösségi, mint ez a mai ige, amely ez utóbbi kategóriába sorolható.

Jézus Krisztus szavaiból erőt és bátorságot meríthet a jelentéktelennek tűnő kis közösség is, mert Isten sokkal többre méltatta őt, mint a világ kíméletlensége. Persze mielőtt még teljesen félrevezetne minket az igeértelmezés helytelen megközelítése, azonnal hozzá kell tennünk: Jézus az Őt követőket biztatta és bátorította ezekkel a szavakkal.

Végül is a mai reggelen ez ige kapcsán nekünk is csupán annyi dolgunk van, néhány lelki időkapszulát magunkhoz ragadva, hogy ellenőrizzük: Én még a Jézus Krisztust követő tanítványi közegbe tartozom-e vagy sem? Ha igen, akkor megnyugtató és nekem is szól a ma reggeli ige. Ámen.

"Az Úr őrzi a jövevényeket, támogatja az árvát és az özvegyet."(Zsolt. 146,9a-b)

Ősmúltnak tűnő vad világ hozadékaként csodálkozhatunk rá ma reggel arra, hogy nem új civilizációs találmánya az emberiségnek a szociális érzékenység, amely egész hálózati intézményrendszert igyekszik a mai társadalmi viszonyok között jól működtetni. Nagyon nem. Az elesettek avagy a hátrányos helyzetűek és az esélytelenek önzetlen felkarolása Istenünk szeretetének egyik legékesebb példája. Sajnos a világ "kitermelte" és mindmáig "kitermeli" a jövevényeket, az árvákat és az özvegyeket... Isten azonban az irgalomnak jóságos Atyjaként öleli magához, támogatja és segíti őket, hiszen a világ vad törvényei szerint ők az elnyomottak és legyőzöttek reménytelenségét kaphatják csupán. 

Önkéntelenül is megragad szemünkben a bátorítás:..."Az Úr őrzi"...a jó pásztor életét adja az ő juhaiért...

Istenünk csodálatos nagylelkűsége bátorít mindnyájunkat arra, hogy szeretetében megnyugodva hálás szívvel tárulkozzunk ki előtte, ebben az örömben, amely hozzánk való jóságából származik. Ámen.

"Az a kő, amelyet az építők megvetettek, az lett a sarokkő. Az Úrtól lett ez, csodálatos a mi szemünkben." (Zsolt. 118,22-23)

Különös természete van a bibliai igéknek, a történelemben sokszor és sokféleképpen éltek vele, egészen addig, amíg teljes szépségét Krisztusban megmutatta. A templomba vonuló ünneplő, hálaadó közösség zsoltára. A győzelmes király zsoltára. Köze van a Nehemiás által szervezett sátoros ünnephez (Neh8), vagy éppen a falak felépítésének örömére rendezett ünnepségekhez. És újból felcsendül akkor, amikor Virágvasárnapon az Úr Jézus bevonul Jeruzsálembe. Áldott, aki jön az Úr nevében! Hozsánna a magasságban! Ami felhangzik, az prófécia: keményen megostorozott engem az Úr, de nem adott át a halálnak...

Végre ott volt a sarokkő, a Krisztus, a szegeletkő, a kemény, faragott darab, amely a falak oldalait fogja össze, amely tartja a terhet, és az építők félredobták. Nem kellett: öljük meg az örököst! Az ember csinálta intézmény kilöki magából éppen őt, akire nézve építeni kell, és aki nélkül nem áll meg az építmény.

De fordult a világ, tényleg nem tudta fogva tartani őt a halál, és "az Úr parancsolt, ott van a szegeletkő (Isten által) restaurálva, felékesítve, kicsiszolva, s rajta új világ épül: egyéni, nemzeti, üdvéleti." (Ravasz L.) Az Úrtól lett ez, hogy ne építsen senki más fundamentumra. Ő legyen életed alapja! Ámen.

"Jézus Krisztus mondja: Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket megtérésre." (Lk. 5,32)

Van egy kis irónia ezekben a szavakban, mint a hasonló helyzetekben, amikor írástudók és farizeusok megbotránkoznak azon, hogy Jézust a vámszedőkkel és bűnösökkel látják. Egyfelől, ez a magukat igazaknak tartó emberekhez szól, akik úgy gondolják, hogy nincs szükségük a megtérésre. Másfelől pedig, ha az idő rövidségét tekintjük, olyan ez, mint mikor egy harctéren az orvos egy kis kötszerrel otthagyta a könnyebben sérülteket, hogy a súlyos betegeket gyógyíthassa. Jézus ma megtérésre hív mindenkit kivétel nélkül.

A teljes Írás fényében azt is látnunk kell, amit a római levél (3,10-12) tanít, hogy nincsen egy igaz se, mindnyájan elhajlottak... Pál bevallja, hogy nem vagyunk különbek senkinél (3,9). Igen, naponta harcolnunk kell a gonosz hajlandóság ellen, és naponta felül kell vizsgálnunk állapotunkat. Az önigazult ember hamisan magabiztos és szükségtelenül büszke, útja pedig bizonytalan. Járj alázatosan a te Isteneddel, mert akkor mutatja meg az ő szabadítását. Legyen miénk Pál hitvallása: Jézus Krisztus azért jött e világra, hogy megtartsa a bűnösöket, akik közül első vagyok én (1Tim. 1,15). Uram, könyörülj rajtam, bűnösön! Christe eleison! Ámen.

"Az Isten útja tökéletes." (Zsolt. 18,31)

Pár szó csupán, és milyen nagyszerű eligazítás. Ma is utakat keresünk. Szoktuk is mondani, gondolkodunk, hogy milyen úton, módon intézzük dolgainkat. Az emberi élet maga rá lett helyezve egy útra. Ismerős a hasonlat, mely zarándoknak nevezi az embert. Úton vagyunk a bölcsőtől a teljességig. Mindenki szeretne végigmenni az úton. Sokan, sokszor eltévedünk. Veszélyes útra térünk, zsákutcába keveredünk. Ézsaiás próféta a szenvedő szolgáról ír, és azt mondja az emberről, hogy mindannyian eltévedtünk, mint juhok, ki-ki a magunk útjára tértünk. Kellett jönnie a pásztornak, aki az elveszettet is megkeresi.

Ma amikor ismét választás előtt állunk, amikor döntenünk kell, füleinkbe cseng még több zsoltárvers is: aki hálával áldozik, az dicsőít engem, és aki az útra vigyáz, annak mutatom meg Istennek szabadítását (Zsolt. 50). Boldog az, akinek te vagy erőssége, és a te ösvényeid vannak szívében (Zsolt. 84). Ez a gondolat fogalmazódik meg az éppen 30 éve bemutatott rock operában is (István, a király): nincs más út, csak az Isten útja... azaz másra nem érdemes térni. Milyen nagyszerű, hogy mi már Jézustól hallottuk: én vagyok az út, az igazság és az élet (Jn. 14). Aki őt követi, az jár a tökéletes úton.

Legyen ma imádságunk ez: mutasd meg nékem a te utadat, hogy járhassak a te igazságodban (Zsolt. 86,11), mert a te utad tökéletes. Ámen.

"Hiszen nem a törvény hallgatói igazak Isten előtt, hanem a törvény megtartói fognak megigazíttatni." (Róm. 2,13)

Amióta a nem izraelita népeknek is hirdettetik az evangélium, mindig találkozunk olyan téves írás- értelmezéssel, amely szerint semmi közünk sincs Isten törvényéhez, a Törvényhez. Ezt főképp azok mondják, akik saját életük engedetlenségeiben folyton az isteni kegyelemre mutatnak. Nekünk meg kell különböztetnünk a törvény betüjét annak mélyebb üzenetétől, és látnunk kell azt, amit az apostol, hogy a törvény Krisztushoz vezérlő mesterünkké lett. A Heidelbergi Káténk azt írja, hogy nyomorúságunkat, azaz a megváltás szükségességét Isten törvényéből értjük meg. A gazdag ifjú megkérdezte Jézustól, hogy miképpen üdvözülhet. Jézus egyszerűen azzal kezdte: ismered a parancsolatokat... Nem azért jött Jézus, hogy eltörölje a törvényt, hanem hogy betöltse azt. A megváltott ember, a Krisztusba oltott ember a hála gyümölcseit kell hogy felmutassa életében.

Ha naponta harcolunk a gonosz hajlandóságunk ellen, ha törekszünk is arra, hogy bűneinket megbánjuk, életünket megjobbítsuk, akkor tapasztaljuk majd meg a bennünk lévő Krisztus erejét. Aki cselekszi is a mennyei Atya akaratát, az megy be a mennyek országába (Mt 7,21). Az a boldog ember, akinek az Úr törvényében van gyönyörűsége, és arról gondolkodik éjjel és nappal (Zsolt 1). Ügyelj a parancsolatokra, és akkor az isteni kegyelem a Krisztusban biztosan felragyog számodra. Ámen.

"Vigyázzatok, hogy senki se fizessen a rosszért rosszal, hanem törekedjetek mindenkor a jóra egymás iránt és mindenki iránt." (1Thessz. 5,15)

Az Úr Jézus a golgotai kereszten is azt kérte üldözőire: bocsásd meg nekik, nem tudják mit cselekszenek!  A hegyi beszédben arra tanít, hogy áldjuk azokat, akik átkoznak, és imádkozzunk ellenségeinkért. Azt is tanítja, hogy béküljünk meg ellenségeinkkel, haragosainkkal, amíg úton vagyunk. Sokszor úgy tűnik lehetetlenséget kér tőlünk Jézus. Csak addig lehetetlen, amíg el nem jutunk a páli felismerésre: mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít.

A haragot táplálni veszélyes dolog: elpusztítja az ellenséget talán, de visszahat ránk, és bennünket is elpusztít. Mert a pusztítás lelke hatja át. Nagyon sok tanítás erre mutat. Az egyik szerint a tőr, melyet másnak pusztítására szántunk, először a mi szíveinken hatol át. Egy indián tanítás szerint két farkas lakik az emberben: egy jó és egy rossz. Az apát megkérdezte a gyerek, hogy melyik az erős bennünk. Az apa azt felelte, hogy az amelyiknek enni adsz.

Ne tápláld a haragot, törekedj a jóra. Nemcsak a közösségben egymás iránt, hanem mindenki iránt. Ebben segítsen ma az erős Lélek. Ámen.

"Aki aggódik szívében, az levertté lesz, a jó szó viszont felvidítja." (Péld 12,25)

Ezelőtt pár évvel hallottam a következőt: amin lehet segíteni, azon nem kell rágódni, hanem meg kell oldani a problémát, amin pedig nem lehet segíteni, azért nem érdemes aggódni. Az aggodalom az egyik legáltalánosabb emberi jellemző, mindannyian aggódunk valamiért, valakiért. A probléma az, hogy sokszor elhisszük azt, hogy ha aggódunk, akkor segítünk ezzel. Pedig nem segítünk sem magunkon, sem máson. Ki tudna aggodalmaskodásával bármit is tenni?

A levertség egyik oka az aggodalom - mondja az igénk. Jusson eszünkbe a hegyi beszéd tanítása (Mt 6,25-34), ha időnk van lapozzuk föl az Írást és olvassuk el, mert ma éppen erre a Jó Szóra van szükségünk, hogy felviduljunk. Ha pedig segítséget kaptunk, akkor legyünk a jó szó emberei, hogy másokat is felüdítsünk. Ámen.

"Bölcsen viselkedjetek a kívül állók iránt, a kedvező alkalmakat jól használjátok fel." (Kol. 4,5)

     Életünk során sokan tanítanak bennünket viselkedni. Több-kevesebb eredménnyel. Oroszlánrésze ebben a családnak, majd az iskolának van. Viselkednünk kell rendesen és szépen, hogy a körülöttünk lévőket ne zavarjuk, és jó véleménnyel legyenek rólunk.

     A bölcs viselkedéshez érettség kell, hiszen sok tanulás és tapasztalat előzi meg a bölcsességet. A bölcs viselkedés apostoli erény, hiszen a keresztség szereztetési igéjének egyenes folytatása lehetne a fenti gondolat. És bizony ezen a vasárnap reggelen néhány kérdéssel szembeállít, amelyekre válaszolnom kell: Akarom? Tudom? Képes vagyok? Felkészültem? Vállalom? Ha valamelyikre a válasz "nem", akkor ma is kérnem kell Isten segítségét: tegyen bölccsé a hitben. Ámen.

"És megszabadítsa azokat, a kik a haláltól való félelem miatt teljes életükben rabok valának." (Zsid. 2,15)

Egy őslakos falu népét a megszállók egy barlang mélyére zárták, hogy megkaparintsák földjeiket. Nem ölték meg őket, az élethez szükséges feltételeket megteremtették számukra, de ki nem jöhettek. Munkára fogták őket, rabszolgaként éltek. Gyerekek születtek, felnőtt egy új nemzedék, megszokták a rabszolgaéletet. Ez volt számukra az élet, másikat nem ismertek. Oly annyira, hogy amikor eljött a szabadulás lehetősége, amikor a rácsot kinyitották, ott álltak félelemtől remegő lábakkal a rács előtt és nem akartak átlépni rajta.

Sokan azt hiszik, hogy Krisztust követve szolgaságra lesznek ítélve, s észre sem veszik, hogy rabszolgaságban maradnak, ha nem követik. A rácson belül marad az állandó munka, a versengés egy nagyobb darab kenyérért, egymás félrelökése egy korty vízért... Kövessük inkább a Szabadítót, aki "füves legelőkön nyugtat engem, és csendes vizekhez terelget engem. Lelkemet megvidámítja, az igazság ösvényein vezet engem az ő nevéért." (Zsolt, 23,2-3) Ámen.

"És lábaitokkal egyenesen járjatok, hogy a sánta el ne hajoljon, sőt inkább meggyógyuljon." (Zsid. 12,13)

Akaratlanul is édesapám jut eszembe ezen a reggelen, akiről az orvosi szakvélemény néhány éve megállapította, hogy soha többé nem fog tudni lábra állni. Ma már lábra áll, sőt járni is tud. Meggyógyult. A betegség kezdetén, amikor deréktól lefelé béna volt, néha "megmutatta", hogy mozog a lábujja. Keserves mosollyal arcunkon fordultunk el, és elkeseredve állapítottuk meg, hogy egy rezzenésnyit sem mozdult egyik lábujja sem. De ő már fejben, az agyban úgy érezte, hogy mozog. A gyógyulás első lépése. Utána hosszú időn keresztül lábra kellett állítani, hogy az izmok el ne sorvadjanak, mert járni akart. Két ember volt a mankó ilyenkor, felesége a térdeit fogta, hogy össze ne rogyjon. A második lépés a gyógyulás felé.

Mindannyiunknak vannak terheink, amelyeket hordozni kell. És vannak  időszakok, amikor térdeink összecsuklanak és úgy érezzük, nem tudunk tovább menni. Ilyenkor fejben és szívben dől el, hogy mi lesz tovább. Ismeret és szívbéli bizodalom, igaz hit kell ahhoz, hogy tudjuk: nekünk is van támaszunk, hogy kiegyenesedett lábakkal tovább tudjunk menni. És meggyógyuljon az életünk. Van testi és lelki megtartatásunk egyaránt Istenünk által. Ámen.

"Mindenben hálákat adjatok; mert ez az Isten akarata a Krisztus Jézus által a ti javatokra." (1Thessz. 5,18)

Nem ritka alkalom az életünkben, hogy úgy köszönt ránk a reggel, hogy tele vagyunk elégedetlenséggel. Lehet egészségünk nincs, lehet valakinek a hiánya nyomaszt, lehet anyagiakban szűkölködünk, vagy éppen egy vágy beteljesületlensége keserít el. A baj az, hogy úgy érezzük jogos a hiányérzetünk. Azt gondoljuk a hiányzók nélkül nem lehet teljes az életünk, nem jó nekünk, nincs javunkra a jelen állapota.

Gépiesen tudunk elégedetlenkedni. Átprogramoztak minket. Őseink, a földből való és oldalbordája, a kígyóval való találkozásuk után már nem azt látták amijük van, hanem azt amijük nincs. Megfordult az irány. Ezt akarja ma reggel Istenünk szava megértetni velünk. Amiben vagyunk, amire ébredtünk az lehet, hogy a mi olvasatunkban nincs javunkra, de az isteni nagy örök összefüggésben a legjobb amiben lehetünk, élhetünk, dolgozhatunk. Nézzünk körül és lássuk mennyi minden van életünkben, amiért hálát adhatunk. Ámen.

"De néktek a fejetek hajszálai is mind számon vannak. Ne féljetek..." (Lk. 12,7)

A népszámlálási adatok szerint ebben az országban, a lakosság több mint két harmada keresztyénnek vallotta magát. Jézus körül akkor is "sok ezerből álló sokaság gyűlt egybe" (Lk. 12,1). A szentíró pedig megjegyzi erről a sokaságról, hogy egymást letaposták. Nem figyelt oda egyik ember a másikra. Nem figyel oda egyik ember a másikra. Jézus mellett ez elképzelhetetlen állapot. Éppen ezért Jézus a tanítványaihoz fordul, és a mai igében olvasható bátorítást mondja el nekik.

Nem csak az akkori tanítványok, hanem mi is sokszor félünk, mert úgy érezzük letaposnak minket, nem figyelnek ránk, nem törődnek velünk. Nem kell félni, mondja Jézus, mert ő az életünk legapróbb részleteire is figyel. 

Ha más nem is, de ő látja a szemed sarkában megcsillanó könnycseppet, a homlokodon halványan meghúzódó ráncot az aggodalom miatt, a bent ragadt szavak miatti kínt az arcodon, az ősz hajszálat.... Isten Fia látja az övéit a tolongó sokaságban is, és figyel ránk, bátorít minket. Ma sem kell félnünk. Ámen.

"Jézus Krisztus mondja: Boldogok azok a szolgák, akiket az úr, amikor megérkezik, virrasztva talál." (Lk. 12,37)

     Egyetemista koromban egy évet kint laktam egy kilencven év feletti katolikus bácsinál. Minden hajnalban ott volt a misén, és ki nem hagyott semmilyen más istentiszteleti alkalmat sem. Mert - mondta - nem tudhatjuk, mikor jön el a mi Urunk, készen kell állanunk mindenkor.

     Nekem akkor, alig huszonévesen, nagyon kellett egy ilyen példa, hogy Isten közelében maradjak. És bizony ma is szükségem van emlékeztetőre, egy-egy pillanatnyi megállásra, vagy csendes percekre, hosszabb elmélkedésre, hogy el ne feledkezzem: az Úr szolgája vagyok. Lelkipásztorként, apaként, hitvesként, gyermekként, barátként és minden másban is. Nincs helye, ideje és oka sem, hogy ebből a szolgálatból kikapcsolódjak, nyári szabadságot vegyek, vagy bármi pihenést engedjek magamnak. Hiszen a jól végzett szolgálat gyönyörűség. Éppen olyankor van baj, amikor nem végzem, elalszom, belefáradok, hiábavalónak érzem. De ma biztosan virrasztani fogok. Ámen.

"Isten megáldotta őket és ezt mondta nekik Isten: Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be és hódítsátok meg a földet." (1Móz. 1,28a)

     A jónak teremtett világmindenségben áldásként hangzik el az ember felé a lehetőség: szaporodni, sokasodni, a földet meghódítani. Bár minden bűnnel fertőzött azóta, mégis valahogy megpróbálom elképzelni azt a világot, amiben az ember nagycsaládban, harmóniában a természettel felfedezi, ápolja, védi a teremtést. Mint egy jó kiránduláson, ahol olyan jól érezzük magunkat...

     Miért nem így történt? Miért lett már-már szitokszóvá a "nagycsalád", miért járt és jár még ma is erdők pusztításával, levegő szennyezésével, embermilliók kiirtásával a föld meghódítása? Költői kérdések, mindannyiunknak van valamilyen válaszunk rájuk. 

     Tudjuk, hogy nincs visszaút az Édenbe. Nincs kiskapu a hátsó kerítésen. De azt azért meg kell tennünk ma is, hogy nem rontjuk tovább a helyzetünket. Vagy talán még az is belefér, hogy egy picit javítsunk rajta. Mindannyiunknak meg kell találni, hogyan. Ámen.

"Az Úrnak parancsolata világos, megvilágosítja a szemeket." (Zsolt. 19,9b)

Az orvosok tudják, hogy számtalan betegség megállapítható a szem vizsgálata által, vagy legalábbis utal arra a szemünk, hogy milyen betegségben szenved a testünk. De ahhoz nem kell orvosnak lenni, hogy észrevegyük milyen lelkiállapotban van a másik ember. A szem elárulja, amit amúgy rejtegetne, titkolna vagy elhallgatna az ember. Akár tükörbe nézel, akár társadra, gyermekedre, rokonodra, barátodra tekintesz, kiolvashatod a szeméből, hogy szomorú, riadt, retteg vagy éppen végtelenül boldog.

Zavaros mindennapjainkban legtöbbször arra sincs időnk, hogy "szemvizsgálatot" tartsunk. Elsuhanunk a tükör előtt, egymás mellett... Pedig milyen jó lenne, ha észrevennénk a rettegő szempárokat, a könnyfátyoltól elhomályosult szemeket, a gondoktól megszürkült tekinteteket, a reménytelenül semmibe révedőket. Ha észrevennénk és elmondanánk a gyógymódot: az Úrnak parancsolata, szava, útmutatása megszünteti a félelmet, letörli a könnyeket, megmutatja a megoldásokat, reménységgel tölt el. Mi már tudjuk a gyógymódot. Nézzünk körül és osszuk meg mindenkivel ezt a tudást, hogy ragyogó tekintetű emberként, ragyogó tekintetű emberek között éljünk, az Úr Isten dicsőségére. Ámen.

"Készségesen áldozok neked, magasztalom neved, Uram, mert jó vagy." (Zsolt. 54,8)

Reggeli imádságunkhoz valami olyasmit tesz hozzá a zsoltáros, amit gyakran elfelejtünk: áldani és magasztalni Istent. Néha ez feleslegesnek tűnhet, de csak a magasztalásban érzékelhető Isten valódi nagysága és az ember elesettsége. Akkor döbbenünk rá az ismert igazságra, hogy a kicsiny ember a nagy Istentől sokmindent kérhet. Legyen imádságunk magasztalás, hálaadás és hitbeli kérés, könyörgés.

Jézus is mondja, hogy egyedül Isten jó. Ha Isten jóságát megtapasztalom és megvallom, akkor semmi sem drága nekem, hogy neki fölajánljam. Az áldozat sokféleképpen megélhető. A hívő ember hálából áldoz a mindent megadó Istennek. Tudja, hogy mindenét neki köszönheti. Van aki tehetségét, más idejét, erejét, türelmét áldozza Isten nevében. Van aki pénzt áldoz nemes célokra szintén Isten nevében. Gyakran az egyházunkon belül tévesen értelmezzük ezt. Van kepe, van fenntartói járulék, más egyházadónak mondja. Pedig annak is hálaáldozatnak kell lennie, vagy nincs igaz hite annak, aki adta. Urunk, növeljed a mi hitünket!  Ámen.

"Csontjaidat megerősíti, olyan leszel, mint a jól öntözött kert, mint a forrás, amelyből nem fogy ki a víz."  (Ézs. 58,11)

Egy böjt nagyheti sorozat jut eszembe az Ézsaiás könyvének 58. fejezetéből. Az igazi böjt: a hálaadó élet, a szűkölködő megsegítése, árvák és özvegyek felkarolása, kenyerünk megosztása - ezek a fő ismertetőjegyei a személyes áldozatnak. Az áldás ilyen módon feltételesen hangzik el Isten részéről. Amit pedig a három képben olvasunk, igazi felüdülés a mai napon.

A csontjaink, ízületeink az izmok segítségével erős vázként tartanak bennünket. Némelyek tudják, hogy milyen komoly egészségügyi probléma, ha fájni kezd a csont, az ízület. Nos, "igazi kalciumadag" áll rendelkezésre az isteni áldásban, ami messzemenően több, mint egy tabletta. Mert a szilárd megállást, az egyenes gerincet is garantálja. A víz az áldás jeleként jelenik meg, hogyha a kert is mellette van. Még a Léleknek kiöntését is ahhoz hasonlítja: olyan, mint amikor vizet öntenek a kiszáradt földre - élet támad belőle.

Az engedelmes és hálaadó élet rátalál a kiapadhatatlan forrásra, Istenre. Jézus mondja: aki ebből a vízből iszik, soha meg nem szomjúhozik! Így ma is felfrissül a lelkünk. Ámen.

"Az angyal pedig azt mondta nekik: Ne féljetek, mert íme, hirdetek nektek nagy örömet, amely az egész nép öröme lesz."  (Lk. 2,10)

Amikor ilyen igét olvasok, hirtelen azt hiszem, hogy Karácsony van, és megelevenedik bennem minden egyes pásztorjáték, amit gyerekként vagy felnőttként átéltem. Ilyenkor döbbenek rá, hogy az ünnepen megnyert frissesség és derű mennyire odalesz lelkünkből az ünnep elteltével. Pedig abból él a lélek, amit Isten üzen az angyal által. Hol veszett el az úton ez az öröm?

Egészen hétköznapi jelenetként indul. A pásztorok őrzik a nyájat, ott is van sötétség, van hideg, van rájuk leselkedő veszély. De éppen a hűséges, a munkájukat végző, az éberen őrző pásztoroknak szól az örömhír. Egészen hétköznapi módon érkezik ma hozzánk, akik a ránk bízott javak őrzői vagyunk, hogy ünnepi, magasztos üzenetté váljon. Ne féljetek - mert nagy örömet hirdet az Isten! Ilyen értelemben legyünk minden nap karácsonyi emberek, akik egy percre sem felejtjük el, hogy közel jött. Immanuel - velünk az Isten! Ámen.

"Ki választana el minket a Krisztus szeretetétől? Nyomorúság, vagy szorongattatás, vagy üldözés, vagy éhezés, vagy mezítelenség, vagy veszedelem, vagy fegyver?" (Róm. 8,35)

     Ahogy olvasom ezeket a sorokat, a szerelmes ember képe jelenik meg előttem. Amikor még viszonzatlan, vagy bizonytalan a szerelem: csupa féltés, aggodalom, az ismeretlen veszedelmek fenyegető képei... Egyfelől folyamatos várakozás, tervezés, öröm, másfelől megannyi kín. Ugyan milyen külső tényező változtathat a szerelmes ember érzésein: nyomorúság, vagy szorongattatás...?

      Hát akkor Krisztus szeretetétől ki választana el minket? Csakis saját magunk. A bizonytalanságunk. A közönyünk. A szeretetlenségünk. Bűneink. 

     A szerelmes ember önfeláldozó. A Krisztust szerető ember is az. Nem a pillanat hajtja ide s tova, hanem az örökkévalóság vonzza ellenállhatatlanul. Legyen ma teljessé bennünk a szeretet Krisztus iránt. Ámen.

"Csak Isten az én kősziklám és szabadítóm, erős váram, nem ingadozom." (Zsolt. 62,7)

     "Okos ember több vasat tart a tűzben." "Egy cégnek több lábon kell állnia." Nem minden alapot nélkülöző kijelentések ezek, azonban jó tudni az embernek, mikor milyen életbölcsességet tanácsos alkalmaznia.

     "Van, amikor a kevesebb több" - ez jutott eszembe reggeli igénket olvasva. Ősi bölcsesség, hogy az egy több, mint a kettő, mert az egy bontatlan, osztatlan (ezért is egyenértékű a "szent" szavunkkal), míg a kettő a már szétváltat mutatja. A "lesznek ketten egy testté" az egyedüllét tökéletlenségéből vezet a házasság tökéletességébe.

     Hűség és bizalom az alapja a kitartásnak, rendíthetetlenségnek. Az értelmes, hívő ember tudja, hogy Istennél mindent megtalál és megkap. Fölösleges, káros, értelmetlen máshol, vagy akár máshol is szabadítást, menedéket keresni. Hadd ne fussunk ma sem hiábavaló köröket. Ámen.

"Én megsegítlek benneteket, és áldottak lesztek."       (Zak. 8,13b)

A Szentírás arról is beszámol, hogy Énós idejében kezdték segítségül hívni az Úrnak nevét (1Móz 4,26). A bűneset következménye volt, hogy az ember elkerült Isten színe elől, nem volt meg többé az a közvetlen kapcsolat a Teremtő és teremtmény között, mint az Édenben. Az egyik képes Biblia úgy ábrázolja az Édenből való kiűzetést, hogy látszik még hátuk mögött az Éden világossága, ők pedig egy félelmekkel teli, homályos, sötét, bozótos, ilyesztő helyre kerülnek. Ilyen a lélek is, amely távol kerül Istentől.

Milyen felüdítő ma meghallani ezt a biztatást. A zsoltáros is újjongva mondja: az én segítségem az Úrtól van, aki teremtette az eget és földet. (Zsolt. 121) Sokszor egy pihentető alvás után is előjönnek gondjaink, terheink újból ránk nehezednek. Nem is lehetne tovább menni igazi segítség nélkül. Én megsegítelek - mondja az Úr! Ez legyen ma boldogságunk forrása. Ámen.