"Nem bocsátlak el, amíg meg nem áldasz engem." (1Móz. 32,27b)

Az Úr megszentelt napjának közelsége sok hívő embernek jelent belső izgalmat: találkozni megyek testvérekkel, énekelni megyek Isten dicsőségére, hálát adni megyek, és áldásért esedezem. Jákób esetében az Istennel való találkozás kissé más formát öltött. Tusakodik az angyallal, nem akarja kiengedni szorításából, mert attól tart, hogy odalesz az áldás. Mennyire igaz, hogy sem ő, sem mi nem tehetünk egy lépést sem Isten áldása nélkül. Ezért fontos számára ez a harc.

Sokszor csak tradícióból, csak megszokásból érkezünk az Úr házába. Azért, mert így illik. Észre sem vesszük, hogy ott van az alkalmas idő, észre sem vesszük, hogy most igazán lehet könyörögni, igazán lehet esedezni. Most lehet. Igen. Ahol ketten vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben - mondja Jézus - ott vagyok velük.

Próbáljuk intenzíven megragadni a mai napi kegyelmet is, kapaszkodjunk Isten ígéreteibe erősen, legyen meg bennünk Jákób ragaszkodása: nem bocsátlak el Uram, míg meg nem áldasz engem! Ámen.

"Az Isten az ő Fiát, Jézust első sorban néktek támasztván, elküldé őt, hogy megáldjon titeket, mindegyikőtöket megtérítvén bűneitekből." (Ap.Csel. 3,26)

Gyerekkori emlékeim töredékei közül azok a pillanatok jutottak ma reggel eszembe, amikor az első sorba kellett állnom vagy ülnöm, mert valamilyen jutalmat akartak átadni nekem. Megmagyarázhatatlan érzés, élmény, igazi öröm. Ugyanaz a leírhatatlan öröm van ma is a szívemben, amikor itt állhatunk, az első sorban, Isten előtt, mert valamit adni akar nekünk. Áldást akar osztani. A legcsodálatosabb ebben az, hogy Urunk mindannyiunkat az első sorba állít, mert ajándékát mindenkinek át akarja adni. Előtte mindnyájan egyenlők vagyunk, és Nála nincsenek egyenlőbbek.

Azonban azt is tudnunk kell, hogy csak meghajtott fővel, gyermeki szégyenkezéssel állhatunk az első sorban előtte. Bűnösök vagyunk. Így azonban, hogyan is kaphatunk jutalmat? Úgy, hogy Fiát, a Jézus Krisztust elküldte, hogy kiutat mutasson a bűneink rengetegéből. A mai ószövetségi ige Jákóbnak az Istennel való tusakodását tárja elénk. Az áldás elnyerése előtt meg kell mondania Istennek a saját nevét. Jákób, azaz ügyeskedő, csaló, minden módon magán segíteni akaró ember. Be kell vallja bűnét, hogy áldást kapjon. Tegyünk így mi is, hogy Isten előtt állva e szent napon áldást kapjunk. Ámen.

"Amikor elcsügged a lelkem, te akkor is ismered utamat." (Zsolt. 142,4a).

Nem rég egy élet- és lélektani tanulmányt népszerűsítő cikkben arra lettem figyelmes, hogy biblikus depressziós lelkület kifejezést használva, a mai napi igénket idézve, példázták a diagnózist. Meglepett a dolog, illetve mégsem. Arra gondoltam, hogy amint az lenni szokott  a közmondás örökbecsű lényege szerint: nincs új a Nap alatt! 

Márpedig az emberi lelket jobban ki ismerhetné, mint az aki maga alkotta, tehát Ő annak legjobb ismerője és minden irányban elmozduló amplitudóit is képes ezért helyes mederbe terelni.

A zsoltáros a nehéz pillanatban erről beszél. Arról, hogy a csüggedés lelkiállapotában a hitben járó ember útját az Úr határozza meg, hiszen ezt az utat Ő maga is ismeri (Jézus a kereszten: "Én Istenem, én Istenem! miért hagyál el engemet!" Mt. 27,46b). Éppen ezért a bizalom és a megnyugvás hétköznapi szavaival élve elmondhatjuk: Az Úr előttünk jár és mutatja az utat, - akár a kiutat is - az Ő országa, az örök élet felé. Ámen.

"Tudom, hogy mindent megtehetsz, és nincs olyan szándékod, amelyet meg ne valósíthatnál." (Jób 42,2)

Jób imádságában, valamint barátaival való párbeszédeiben Isten nagyságának elismerése nem vitatható. Jób azonban veszteségeinek fájdalma között és arasznyi létének tudatában is hűséggel, sőt bizalommal keresi szavaival és érzéseivel az Urat. Úgy érzi, hogy legnagyobb gyötrelmei között is rá bízhatja magát, s nem véletlen, hogy éppen ő fogalmazhatja meg az Ószövetség egyik gyöngyszemének nevezhető evangéliumi mondatát is:" ...mert tudom, hogy az én Megváltóm él és utoljára az én porom felett megáll..." (Jób 19,21).

E csodálatos bizalom ismeretében már csak Isten jóságának ajándéka lehet mindaz, ami a sok szenvedés után a menny Urának bőségéből kárpótolhatja őt. Mert aki a keserű poharat is elfogadja hitben maradva ("Az Úr adta, az Úr vette el. Áldott legyen az Úrnak neve." Jób 1,21) annak Isten éppen Jób történetének tanulságaként példázza, hogy mindent kárpótolhat. Jób az alázat és a ragaszkodás szent töredelmeiben összegzi Isten nagyságát, s íme általa mindnyájunk felismerése lehet az, hogy számunkra is megpróbáltatásainkban és gyötrelmeink között ez a járható út. Ámen.

"Péter ezt mondta neki: Uram te mindent tudsz, te tudod hogy szeretlek téged. Jézus ezt mondta neki: Legeltesd az én juhaimat." (Jn. 21, 17c)

A tanítványi lélekben beszennyezett becsületkódex morális vitájából származik a ma reggeli igénk. Péter fogadkozott, hogy akár a sírig kitart Jézus mellett. Kajafás főpap udvarában viszont a poroszlók tüze mellett nagycsütörtök éjjelén gyáván letagadta a Mestert. Majd a hajnali kakasszóra ráébredt saját gyarlóságára és nyomasztó szégyenérzete jelezte azt, hogy a legfontosabb pillanatban csorbult becsülete a hit próbáján.

A feltámadott Úr azonban alkalmat ad és lehetőséget biztosít a rehabilitációra. Nyomasztó bűneink szégyenével mar számtalanszor bennünket is Péternek többször is feltett kérdése: ..."szeretsz-é engem?". Ám az emberi válasz legméltóbb és legékesebb ajándéka a péteri lecsupaszított pőre önátadás: "Uram te mindent tudsz...". Mert csak így lehet és csak így szabad magunkat átadni az Úrnak, a Megváltónak, a Szabadítónak... "jövök semmit sem hozva, keresztedbe fogódzva...". Éppen ezért boldogító az ő megbocsátó szeretete és vele pedig a megtisztelő életfeladat: "Legeltesd az én juhaimat." Ámen.

"Az Úr így szólt Mózeshez: Megnyerted jóindulatomat, és név szerint ismerlek." (2Móz. 33,17)

Madách Imre -Az ember tragédiája- című művében az egyik leginkább jelenünket vitriolosan megjelenítő fejezet -a mű szerint szín- a Falanszter, azaz jövő. Ez a szín Madách szerint az akkor vázolható és vizionált jövőkép. Ebben a képben a történelem addig ismert nagy alkotói csupán szürke kis jelentéktelen hétköznapiak: Michelangelo széklábakat farag, Luther, Cassius és Plátó is hasonló sorsban, mindenki elszürkítve csupán, hiszen csak egy sorszám az ember. A kép szerint ez az uniformizált kommunizmus... Bármennyire elképesztő is a vázolt jövőkép, de megélte és a jelenben pedig úgyszintén megéli a mai társadalom ezt az akkor jósolt félelmetes korszakot. Elképesztő a mindennapok szintjén a mai ember (Ádám) fájdalma is hiszen munkája, szorgalma, tehetsége és törekvése belevész a leszürkítő, lefárasztó erőtlen küzdelembe.

Isten azonban csodálatos módon találja meg életünket, úgy mint gyöngyszemeket a kavicsok között. "Megnyerted jóindulatomat és név szerint ismerlek"... avagy a mai napi Újszövetségi ige: Az Isten által vetett szilárd alap azonban megáll, amelynek a pecsétje ez: "Ismeri az Úr az övéit!" (2Tim 2,19a). Más ez a jövőkép, hihetetlenül más... Felemelő és megtisztelő, olyan amely megbecsüli a menny értékrendjével az enyészet világának csodás remekművét, az embert. Ebben is jelen van Istenünk semmihez sem hasonlítható nagysága. Ámen.

"Az Úr Jézus Krisztus önmagát adta bűneinkért, hogy kiszabadítson minket a jelenlegi gonosz világból Istennek, a mi Atyánknak akarata szerint." (Gal. 1,4)

Önsajnálatunk tipikus mondatként fogalmaztatja meg velünk néha ezt: Egy fabatkát sem ér az életem, nem érek én semmit! Persze "tenni" is kell ezért "elég hathatósan", hogy az ember ennyire nekikeseredjen az életnek vagy éppen az életuntságnak..., hogy ne majd a halálnak!

Elfecsérelt, elrontott és elhibázott élet sorjázik a fenti mondat mögött amely már csak vonszolja így súlyos lelki keresztjét erőtlenül a sír felé, míg utol nem éri Isten szelíd hangja... az Ő szerető kegyelme... 

Csodálatos mennyei üzenetként készteti az embert a Ráfigyelésre: " Az Úr Jézus Krisztus önmagát adta bűneinkért...a mi Atyánknak akarata szerint." Ebből pedig kiderül a legfontosabb, éspedig az, hogy Valakinek mindennél többet ér az életünk. Ő pedig a mi Urunk Jézus Krisztus. Mert lám csak mégis mennyit érünk Istennek !...és mennyit ér számára a mi szabadításunk...

Kell nekünk ez a feloldozó és boldogító tudat, mert a "jelenlegi gonosz világban" csupán az Ő szabadítása teszi elviselhetővé a sokszor tengernyivé duzzadó keserűségeinket! Ámen.

"Az egek hirdetik Isten dicsőségét." (Zsolt. 19,2)

Az elmúlt hét napjai a hirtelen érkezett kánikulával komoly igénybevétel elé állították szervezetünket. Pihegtünk és árnyékot kerestünk, vizet kortyolgattunk és közben el is nyugtáztuk magunkban, hogy már csak ilyen az időjárás: szeszélyes és semmi jóra nem számíthatunk. Mindenféle rekordokat döntöget a klímaváltozás hozta szélsőség és mi pedig tehetetlenül szenvedünk miatta. El vagyunk "rendezve " már ami a jövendőt illeti.

Az égre fel sem merünk nézni hisz csak a Nap vakít és olyan reménytelen azt is látni, hogy az ember már a légteret is meghódította. Repülőgépek kondenzcsíkjai mögött tudni azt, hogy éjjel és nappal műholdak pásztázzák az életünket, a környezetünket s ahol csak lehet beavatkozhatnak az emberi érdekek szerint.

De hála legyen Istenünknek, más szemmel "néz fel" a hívő ember. Számára az egek Isten dicsőségét hirdetik, a győztes Krisztus útját jelenti, ugyanakkor az Isten mindenható és mindenütt jelenlévő erejét jelenti. A Szentlélek Isten szívét új erővel megtöltő világát jelenti. Jó érzés ezzel az igei táplálékkal kezdeni ezt az új hetet mindannyiunknak! Ámen.

"Énekeltek, dicsérve és magasztalva az Urat, mert jó, mert örökké tart szeretete." (Ezsd. 3,11)

Jósua és Zorobábel vezetése alatt az építők lehelyezték az Úr templomának alapkövét. Az ószövetségi nép életében nagy pillanat volt az, hiszen az igei leírásból kiolvasható hogy mennyire felemelő és ünnepi! A zsoltárból ismert Aszáf fiai cimbalmokkal, a papok pedig kürtökkel kísérve "dicsérte és magasztalta az Urat, mert örökké tart szeretete" olvasható...

       Három és fél éve átéltem ezt az érzést. Azt amikor alapkövet helyeztünk le Isten dicsőségére azért, hogy gyülekezeti házat építsünk. Tudtam: nagy kegyelem (számomra) úgy a lelkipásztornak, mint az építőknek, de különösen a közösségnek egy ilyen nemes és szent ügy! ...az Úrnak építeni...

Sokaknak kívánom ezt az érzést! Istennel való kapcsolatomban meghatározó mérföldkő lett! azóta is zenél a lelkem... sokszor dúdolgatok... kedves zsoltársorok pörögnek lelkemben...

A mai igét olvasva boldogan mondom el: én már tudom milyen érzés így az Úr szeretetét megénekelni, dicsérve és magasztalva Őt!

       Azt kívánom: ezt mindenki élje meg, hiszen ez kegyelem és Isten szeretetének elvitathatatlan bizonyítéka! Szép vasárnapunk legyen a mai napon Isten hajlékaiban, otthonainkban...belső szobáinkban! Ámen.

"Megkoronázod az évet javaiddal. (Zsolt. 65,12a)

     Ülök a lesötétített szobában, csöpög rólam a víz, és próbálom megemészteni, amit a rádióban hallottam, hogy utoljára 1901-ben volt ilyen hőség a Kárpát-medencében. Hiszen akkor még nem voltak légkondicionálók, sem uniós szabályok, hogy munkahelyen nem lehet több 24 foknál, meg vizet kell osztani a dolgozóknak, és valahogy mégis kibírták...

     Egyszerű és egyben fenséges képpel hódol Isten előtt a zsoltáros kedvelt énekünk e rövid versében. A teremtett világ Isten szava által lett, ő alkotta minden részét, és ő gyarapítja azt áldásával, ajándékaival. Így teljes, királyhoz méltón fenséges és csodálatos a mindenség. Lassan én is látni kezdem, és egyben érteni is, hogy a kánikulának is megvan a maga pótolhatatlan szerepe a teremtésben. Mint minden másnak, amit ott és akkor talán bajnak, rossznak élünk meg, pedig Istentől jött, javunkra lett. Igyekszem ma a zsoltáros szemével nézni a világot, a szépet keresni és másnak is megmutatni. Ámen.

"Nem taszítja el népét az Úr, nem hagyja el örökségét." (Zsolt. 94,14)

     A keresztyén ember egyszerre egyén és a közösség tagja. Krisztus tanítása szerint egyéni voltunkat mindenkor a közösség szolgálatába kell állítsuk, de Isten előtt minden tettünkért magunk felelünk. Ha a közösség Istent szolgálja, akkor segít az egyénnek is jó szolgálatot tenni, de ha a közösség csak tömegként viselkedik, akkor bizony az egyénnek komoly kihívásokkal kell megküzdeni.

     Kezdetektől fogva voltak személyek, akiket Isten arra rendelt, hogy népüket felemeljék, vezessék. Egy-egy személyes példa hosszú időre meghatározhatja a nép gondolkodásmódját.  Napjainkban a dunai árvíz elleni védekezésben a nép tudott egy emberként összefogva önzetlenül segíteni a bajban, példát adva minden tagja számára. Isten akár kövekből is támaszthat népet magának. De ő minket hívott el, bennünket segít, téged és engem ott akar tudni maga mellett. Ámen.

"Jézus Krisztus mondja: "Bizony, mondom néktek, amikor megtettétek ezeket akárcsak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg." (Mt. 25,40)

    Megszokott látvány ma már, hogy egy-egy autónak jobb oldalon van a kormánya a hazai forgalomban. Tudjuk, hogy ezek Nagy-Britanniában voltak forgalomba helyezve, onnan kerültek hozzánk. Talán azt is tudjuk, hogy arrafelé a hosszt, a súlyt, a tömeget is másképpen mérik, mint mifelénk. Kicsit utánajárva megtudhatjuk, hogy az SI rendszer előtt nálunk milyen mértékegységeket használtak.

     Annak sem árt utána járni, hogy Isten országában milyenek a mértékegységek. Elsőre akár követhetetlennek is tűnhet az isteni rendszer. Munkát, időt, kitartást, megbocsátást, szeretetet, jó cselekedetet nem percre, súlyra, mennyiségre, megszokott módon mérnek. És mégis olyan egyszerű és áttekinthető, ha megértjük: nem méricskélni kell, hanem megtenni, amit Isten kér tőlünk. Mustármagnyi hittel hegyeket lehet elmozdítani. Egy életen át kell kitartással és hűséggel Istent szolgálni. Egyik is egy pillanat és a másik is. És közben minden apró mozzanat fontos lehet. Figyeljünk hát oda ma is, el ne mulasszunk semmi fontosat, meg ne csaljon minket holmi földi mérték. Ámen.

"Adjatok hálát az Úrnak, hívjátok segítségül nevét, hirdessétek tetteit a népek közt! (Zsolt. 105,1)"

     A keresztyén ember nagyfokú szabadságban élheti meg hitét. Nem az állami keretek által biztosított lehetőségekre gondolok, hanem a felekezetek által a hívőknek biztosított szabadságra. A vallási előírások sokkal inkább megengedők, mint szabályozók. Nem külsőségekben, vagy adott  rendszerességgel elvégzett gyakorlatokban kell bizonyítanunk Isten iránti hűségünket, hanem lélekben kell őt imádnunk.

     Az imádáshoz nyújt segítséget ma reggeli igénk. Nem előírásszerűen most sem, hanem mintegy ajánlásképpen. Hiszen amikor Jézus imádkozni tanít minket és azt mondja: "Ti azért így imádkozzatok...", az nem jelenti, hogy másképpen pedig ne. Így hát imádságaink lehetnek rendezettek ily módon: hálaadás, kérés, dicsőítés. Ez utóbbi továbbvisz a "négyszemközti" beszélgetésből, hiszen feladatunk Isten dicsőségét hirdetni. Ma se maradjon el. Ámen.

"Siralmamat vígságra fordítottad, leoldoztad gyászruhámat, körülöveztél örömmel." (Zsolt 30,12)

     "Valék siralom-tudatlan. /  Siralommal süppedek, /  Búval aszok, epedek." Gyermekkorom óta hullámzik bennem ez az ősi könyörgés. Együtt van benne a bűnös ember fájdalma, a Krisztussal és helyette szenvedni-vágyás és a megszabadultság tudata.

     Minden bizonnyal valahol innen, ma reggeli igénkből ihletődött az Ómagyar Mária-Siralom. Mindannyian megélhettük már a fájdalom és gyógyítás, siralom és vigasztalódás kettős érzését, amikor még bennünk van a szenvedés minden rezdülése, de már a lelkünk Isten tenyerén újul.

     Ha valaki ma fájdalommal ébredt, forduljon bizalommal a mi Istenünkhöz enyhülésért. Akinek a fájdalom csak emlék, adjon hálát a szabadulásért és imádkozzunk együtt a még szenvedőkért. Ámen.

"Jézus akkor így szólt Simonhoz: "Ne félj, ezentúl emberhalász leszel!" (Lk. 5,10b)

     Minden alkalommal megrendítő élmény az ember számára, amikor Isten megszólítja. Történjen magányban vagy közösségben, legyen egy ige, vagy halk és szelíd hang: a mennyei világ behatolása e jelenvalóba már-már elviselhetetlen az ember számára. 

     Próféták sora tiltakozott a történelemben az elhívás ellen mindenféle kifogást felsorolva. Az addig önmagával úgy-ahogy elégedett ember Isten elé kerülve döbben rá, hogy bizony mindenre alkalmatlan por és hamu csupán. Ezért hangzik el minden alkalommal az elhívás mellett biztatás is: "Ne félj..."

     A hét első reggelén hozzánk szól a hívás és a biztatás: nekünk van ma is dolgunk a világban, emberek várják a jó hírt. Ne gyengeségünk legyen akadály, hanem a mennyei hatalom segítsen bennünket jó szolgálatot tenni. Ámen.

"Isten pedig nem mindennapi csodákat tett Pál keze által." (Ap.Csel. 19,11)

     Ha azt mondjuk ma valamire, hogy nem mindennapi, legfeljebb pár pillanatra kötötte le a figyelmünket. A fogyasztói társadalom egyik vonása a szenzációhajhászás, ami magával hozza a kifejezések inflálódását. Mindenki pontosan tudja, hogy egy-egy reklámszövegnek gyakorlatilag köze sincs a valósághoz. Így aztán ez a mai ige könnyen válhat pillanatok alatt félretett gondolattá.

     Mielőtt továbblépnénk, azért nézzük meg a szavak valódi jelentését. Mert itt még valóban arról szólnak, amit megfogalmaznak. Az apostolok korában, kezük által Isten minden nap csodákat vitt véghez. Ők nyilván valamennyire alkalmazkodtak ehhez az állapothoz, de a környezetüket alaposan felrázta és megmozgatta. Pál apostolon keresztül pedig kitűnő csodák mentek végbe. 

     Varázstalanított korunk virtuális valóságban próbálja kielégíteni csoda iránti vágyát. Csodák pedig vannak. Ma is lesznek. Még akár általunk is. Ámen.

    

"És bocsásd meg a mi bűneinket; mert mi is megbocsátunk minden ellenünk vétkezőnek." (Lk. 11,4a)

Amennyiben minden Krisztus követő ember komolyan venné, amit az Úrtól tanult imádságnak e kéréséhez indoklásként hozzáfűz, nem lenne harag a keresztyének között. Sőt, egy ilyen viselkedésminta láttán biztosan megtelnének és gyarapodnának gyülekezeteink hívő emberekkel. Ne feledjük, hogy ez az igazi cél, amelyet követnünk kell.

A megbocsátás azonban nem az "elnézés és elhallgatás művészete". Jézus nem nézi el és nem hallgatja el a bűneinket, hanem rámutat, nevén nevezi és a megbánt bűnt megbocsátja. A bűn az, ami minket Tőle elválaszt, és ezekről, ha bocsánatot szeretnénk kapni, beszélnünk kell az Úrral. Nincs más lehetőség. De hajlandóak kell legyünk beszélni azokról a dolgokról is egymással, amelyek embert az embertől választják el. Ez az út a megbocsátás felé. Nincs más lehetőség. Váljon ez céllá az életünkben. Ámen.

"A miket pedig néktek mondok, mindenkinek mondom: Vigyázzatok!" (Mk. 13,37)

A legtöbb ember alig várta ezt a napot, amikor elengedheti magát, pihenhet, mert elfáradt a munkanapok állandó vigyázásában. Mi pedig azt olvassuk, hogy vigyázzunk. Figyeljünk, legyünk éberek, őrködjünk tovább. Nem vehetjük lazára, nem engedhetjük el magunkat, nem alhatunk el őrző-helyünkön.  Manapság azonban könyörtelen hajszoltságunk és fékezhetetlen rohanásunk miatt sokszor még hétvégén sem pihenünk. Kitartunk szerző-helyünkön. Így lassan, de biztosan idejekorán elenyészik a test és kitikkad a lélek.

Jézus az egész emberhez szól. Vigyázz! Hét közben is kell pihentetni a testet, de lélekben hétvégén sem engedheted el magad. Jézus ezt mindenkinek mondja, nem csak nekünk e reggelen. Szeressük úgy embertársainkat, felebarátainkat, hogy ezt elmondjuk nekik. Ámen.

"Oh Uram, te vagy a mi Istenünk, ne vegyen ember te rajtad erőt." (2Krón. 14,11c)

Ez nem egyszerűen egy kérés, egy könyörgés Júda királyának, Asának szájából. Ez egy imád-ság. Ott áll egy völgyben, a szerecsenek túlerejével szemben. Pillanatokon belül elkezdődhet a csata. Szívében azonban nem félelem van, s nem egy kétségbeesett könyörgéssel ajkain tekint előre, hanem segítségül hívja azt az Istent, akit imád, mert tudja, hogy az Úr legyőzi az ellenséget.

Nem egyszer állunk mi is életünk egy-egy völgyében és azt látjuk, hogy kicsik és kevesek vagyunk, hogy győzzünk az ellenséggel szemben. De mi tudunk-e ilyen imádsággal Istenhez fordulni? Vagy félelmeink szorításában megszokott szólamokat mondogatunk csupán? Mi van a kimondott kéréseink és könyörgéseink mögött?

E mögött az imádság mögött, ott van egy ember, aki királyként minden bálványt kivetett életéből és kivettetett a rá bízott nép életéből. Nem csak ismeri, hanem cselekszi és cselekedteti Isten törvényeit és parancsolatait. Ott van egy ember, aki nem reméli, hanem tudja, hiszi, hogy az ő Istene győzelmet tud adni. Egy ilyen ember, egy ilyen imádság és a győzelem. Ez a recept, a megoldás. Használjuk és tapasztaljuk meg a győzelem örömét. Ámen.

"Dicsérjétek az Urat! Hálát adok az Úrnak teljes szívből a becsületes emberek körében és közösségében." (Zsolt. 111,1)

Bár életünk minden momentumáért hálával tartoznánk az Úrnak, hisz nincs olyan földi létünk során, ami ne lenne javunkra, mégis legtöbbször csak a jó dolgokért tudunk teljes szívből hálát adni. Jó dolog, ha anyagiakban nem szűkölködünk, ha egészségünk teljes, ha sikereink és eredményeink vannak, ha szerető emberek között lehetünk. Mindez hálaadásra késztet minket.

A zsoltáros dicséretre fakad. Jó látni, hogy milyen környezetben nyílik ki lelke Isten felé. Becsületes emberek körében és közösségében. Milyen nagyszerű, hogy ilyen emberek veszik körül. Szinte irigyeljük, hisz olyan ritkán van részünk ilyenben. Elcsendesedek, mérlegelek, számolok. Kinyílik a lelkem és csatlakozok a zsoltároshoz. Hálát adok az Úrnak, mert körülöttem is vannak becsületes emberek, akikkel megélhetem a közösséget is. Ámen.

 

"Az ő hatalma örökkévaló hatalom, a mely el nem múlik." (Dán. 7,14b)

Felkeltünk, rálépünk az útra, melyet járnunk kell. Azt tapasztaljuk, hogy utunkat különböző hatalmak hálója szövi át. Hatalmak, melyek, mint idegszálak akarnak mozgatni, s adott pontokon akár elviselhetetlen fájdalmakat tudnak okozni.

Dániel élete sem volt mentes ettől. A babiloni hatalom szándéka az volt, hogy saját képére formálja Dánielt és a választott népet is. Szándék, mely beolvasztani akar, egy olyan formába, melyet földi hatalom mozgat. Babilon letűnt, de a szándék maradt.

Isten azonban látást ad Dánielnek, de látást ad nekünk is. Olyan látást, ami észreveszi, hogy Isten hatalmának nyomvonalát, amihez hozzá lehet igazítani életünk útját. Szükségem volt ma reggel arra, hogy lássam: a földi hatalmak idegszálai valahol kezdődnek és valahol véget is érnek. Az Isten hatalmának nyomvonala azonban a végtelenből indul és sehol nem ér véget. Adja Isten, hogy ezt a látást magunknak és másoknak hittel tudjuk továbbadni. Ámen.

"Az embernek elméje gondolja meg az ő útját; de az Úr igazgatja annak járását." (Péld. 16,9)

Ismét nekirugaszkodunk terveink megvalósításainak. Gondolom mindannyiunknak már tegnapelőtt tele volt a naptárunk erre a hétre. Sok szükséges feladat van benne, megannyi nem kívánt tennivaló, de biztosan vannak olyan alkalmak is, amelyeket mély izgalommal várunk. Csak vigyázzunk, hogy el ne rugaszkodjunk. Mert hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy amit elterveztünk az mind meg is fog valósulni és amit kigondoltunk, annak megvalósulása jó számunkra. Isten szava azonban az emberi értelem és gondolat álmából felébreszt ezen a reggelen.

A helyétől elrugaszkodott ember ugyanis keserű szájízzel olvashatja, hogy terveit Isten keresztülhúzhatja. A hívő ember azonban örömmel veszi, hogy az Isteni hatalom majd úgy fogja igazítani lépteit, hogy azt kelljen megélje és átélje, ami számára a legjobb. Tegnap szolgálni igyekeztem a leányegyházközségbe s azon bosszankodtam, hogy az út tele van verebekkel és nem akartak felszállni az úttestről. Hát lassan kellett mennem, hogy ne üssem el őket. Lelassítottak, pedig az volt a tervem, hogy korábban érkezek, s a gondnokkal fontos dolgokat beszélek meg. Egyik pillanatban egy kisgyermek szaladt át az úton, néhány méterrel előttem. A vér meghűlt bennem, amikor arra gondoltam, hogy mi van ha gyorsabban tudok haladni. Köszönjük meg, hogy az Úr az, aki igazgatja a mi járásunkat. Ámen.

"Mert micsoda vagyok én, és micsoda az én népem, hogy erőnk lehetne a szabad akarat szerint való ajándék adására, a mint tettünk? Mert tőled van minden, és a miket a te kezedből vettünk, azokat adtuk most néked." (1Krón. 29,14)

Mielőtt Dávid ezekkel a szavakkal Istenhez fordul, arról beszél, hogy "a munka nagy". Van tennivaló, mert a templomot, melyet elterveztek még fel kell építeni. Jobban mondva, lenne tenni való, de előtte  fontosabb megállni és hálát adni Istennek. A munka nagy ma is, közösségi és egyéni szinten. Védeni kell az országot a víztől, templomot kell építeni, ki kell fizetni a törlesztőrészletet, kenyér kell az asztalra... A legfontosabb azonban az, hogy tudjunk megállni. Megállni és Istennek hálát adni eddigi áldásaiért és erőt kérni az előttünk álló akadályok legyőzéséhez, a nagy munka elvégzéséhez. Méghozzá úgy, mint Dávid. Hogyan? Hasonlóan a hegymászókhoz.

Míg a hegymászók, azzal a belső és megmagyarázhatatlan indíttatással a legnagyobb csúcsra törnek, addig a keresztyén ember ugyanolyan elszántsággal a legnagyobb mélység felé kell igyekezzen. Az alázat mélysége felé. Oda ahonnan Dávid is Istenhez fordul. Oda, ahonnan mi is megláthatjuk, és megvallhatjuk őszinte imádságban a nagy munkáink előtt: Uram tőled van minden és hisszük, hogy ezután is tőled jön az erő, az áldás, a segítség.  Ámen.

"Ezután kiment Jézus, és meglátott egy Lévi nevű vámszedőt, aki a vámnál ült. Így szólt hozzá: Kövess engem! Az otthagyott mindent, felkelt, és követte őt." (Lk. 5,27-28)

Mekkora erő és tekintély kell ahhoz, hogy igazzá váljon az, amit Léviről olvasunk: otthagyott mindent, felkelt, és követte őt. A Jézus ereje nélkül szinte lehetetlenség. Az elmúlt hónapban a hegymászó-tragédia kapcsán megragadta figyelmemet többek között egy egyszerű megállapítás: legnagyobb ellensége az embernek a céltalanság. Hogy nincs út, és nincs irány. Nincs erő felkelni a magunk asztalától, a profit lehetőleg ülve találjon bennünket. Minden megszólítás, minden sugallat, ami most árvíz idején a testvéreink felé fordítja figyelmünket, a szeretet megélésének, az áldozatnak egy áldott lehetősége. Tudjuk, hogy sokan otthagytak mindent, felkeltek és dolgoznak a közös jóért. Ebben a jézusi szeretet mutatkozik meg. Ha most sokan nem így gondolják, meg fogják érezni, hogy áldozatukkal megszépül a saját lelkük is.

Ha csak vágyakoztál, de nem volt elég erőd, most a Jézus szavára, a Jézus erejével kelj fel a magad alkotta vámszedő asztalodtól, hagyd el a régi hiábavaló életedet, hogy megtaláld az igazit. Ahol minden szónak, mozdulatnak, áldozatnak megvan az értelme, és ahol a szív békességre lel, mert megtalálta testvéreit, és megnyerte Jézust. Kyrie eleison! Ámen.

"Amit csak akar az Úr, megteszi az égen és a földön és a mélységes tengerekben." (Zsolt. 135,6)

Akar az ember, mert szabad akarata van. Ez idáig a legnagyobb lehetősége és méltósága. Mit akarok? Mindig ez a kérdés. Közel járok-e az Úr akaratához? A földet belakjuk, kitermeljük, az eget kémleljük, és űrszondáink már nagyon messze járnak, és élő adásban tudósítanak az univerzumnak egy mégis nagyon parányi szeletéről. Az ember "tenger alatt jár", elmerült a tudományban. A részletek ismeretéből doktorálnak ezrek, miközben az egész átláthatósága alig adatik meg valakinek. Látjuk határainkat, és aki látja az alázatos emberré válik végre. Az egész pénzcsináló szerkezet önmagáról árulkodik. És az egyenletben az ember szánalmas törpeség. A múlt század végén fogalmazták meg: az ember a mennyek erősségeivel kezében, de a poklok ürességével szívében áll a harmadik évezred piedesztálján. Mi lesz veled emberke?

Boldog a zsoltáros, az imádkozó, mert tudja, hogy mi miért "működik". A teremtő Isten, a mindenhol jelenlévő Isten a magyarázata annak, hogy vagyunk. Ura Ő a szélnek, az esőnek, az árvízeknek, a villámoknak, de Ura Ő a történelemnek. Békességes gondolatai vannak irányunkban (Jeremiás), mert ha az egész univerzum rosszindulatú lenne velünk szemben, akkor a parányi paraméter eltérés miatt már réges régen nem lennénk. Vagyunk, hála legyen Istennek! Ámen.

"Minek adnátok pénzt azért, ami nem kenyér, keresményeteket azért, amivel nem lehet jóllakni? Hallgassatok csak rám, és jó ételt fogtok enni!" (Ézs. 55,2)

Legalább két dolog miatt bosszankodtam egy nagyáruházban: nem volt kis kosár csak "nagyszekér", továbbá pedig ahol el kellett volna járni oda szintén árus dobozokat állítottak. Valószínűleg azért, hogyha nem vetted volna észre, akkor belebotlasz az áruba, és megvilágosodsz, hogy valóban erre is szükséged van. Aztán megrakott szekerekkel sorban állva fizetünk, és távozunk. Aztán olyat is hallottam, hogy valakinek igazán nem is volt szüksége egy bizonyos árura, de hát akciós volt, ezért vette meg. Napi szükségleteinken túl vajon mi az amire valóban szükségünk van?

A köveket is kenyérré változtató igyekezetre Jézus szavai ma is érvényesek: nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Istentől származik. Kozmetikázunk, de vajon a lelkünket szépítjük-e? Napozunk, de vajon a lelkünket napoztatjuk-e? Van-e elegendő lelki eledel? Hallgassatok rám - ahogyan az igét követő versekben is olvassuk - keressétek az Urat, amíg megtalálható, hívjátok őt segítségül, amíg közel van. Jakab hasonlóan fogalmaz: közeledjetek Istenhez, és közeledni fog hozzátok. Hol Isten, ott szükség nincsen! Ámen. 

"Isten eltörölte a követelésével minket terhelő adóslevelet, amely minket vádolt, eltávolította azt az útból, odaszegezve a keresztfára." (Kol. 2,14)

Ha valaki adósságba keveredik a szükség miatt, többé nem lehet nyugodt, amíg mindent vissza nem fizetett. Ha így van ez a pénzzel, mennyivel inkább így van a lelkiekkel. Sok mindennel tartozunk családunknak: házastársunknak, szüleinknek, gyermekeinknek. Tartozunk gyülekezeti közösségünknek, népünknek. Tartozunk pedig leginkább Istennek. A káténk elmondja, hogy képtelenek vagyunk a megfizetésre, napról napra növeljük tartozásunkat.

Divatosan manapság mindenki válságról beszél. Mivel a szép magyar nyelvünk megengedi, a szavakból is lehet tanítást meríteni. Ideírom, amit már olvastam: a válságot csak váltság szüntetheti meg. És ebben az a bizonyos kereszt formájú t betű a hívőnek a keresztet juttatja eszébe. Azért nevezzük tehát Krisztust mi Urunknak, mert ő nem aranyon vagy ezüstön, hanem az Ő drága vérén váltott meg, és tett a maga tulajdonává. Válságban keresd az Urat, váltság után pedig áldjad őt a szabadításért, és többé ne vétkezzél! Ámen.

"Pál és Barnabás ... elbeszélték, milyen nagy dolgokat tett velük az Isten, és hogy kaput nyitott a pogányoknak a hitre." (Ap.Csel. 14,27)
 

Május és június a különböző találkozók hónapjai. Sokan közülünk résztvettünk ebben az évben is ilyeneken. Találkozhattunk újra régi barátokkal, kiváncsian figyeltük a történetüket, miközben izgultunk, hogy mi magunk mit emeljünk ki a saját élettörténetünkből. Elmúlt évtizedeink, éveink történeteit sokszor beárnyékolja az a tény, hogy kevés esetben tudjuk elhelyezni az életünket egy magasabb összefüggésbe. Létezik ugyanis egy szent történelem, amelyet Isten rajzolt meg, és ebben teremtettségünk titka, elindulásaink, válaszutaink, sikereink, kudarcaink, de megnyert csatáink is benne vannak. És ettől változik meg minden, ettől lesz más egy élet-értékelés.

Az a gyönyörű ebben az igében, hogy elindulásuk helyére, Antiochiába érkeztek meg az evangélium hírnökei, ahonnan Isten kegyelmére bízták őket, összehívták a gyülekezetet, és ebben a megszentelt imádkozó közösségben történt a nagy beszámoló. Ebben pedig az a hangsúlyos, hogy milyen nagy dolgokat tett velük az Isten. Milyen áldott dolog lenne, ha történeteinkben a saját életünket Isten történetébe tudnánk helyezni. Ott látszana meg, hogy az Ő üdvösségre hívó szavát követtük-e, vagy pedig saját utunkat jártuk. Az a reménységünk mégis, hogy az eddig kanyargós útjainkat a Krisztus szeretetében fölülírta, és saját életünket is ráállította arra, aki az út, az igazság és élet. Mert számunkra is kaput nyitott a hitre. Áldott legyen az Ő neve. Ámen.

"Isten a Fiú által szólt hozzánk, akit örökösévé tett mindennek, aki a világot teremtette." (Zsid. 1,2)

Van bizonyíték arra, íme, hogy a Teremtő megszólalt. A bálványoknak szájuk van, szemük van, fülük van, de nem beszélnek, nem látnak, és nem hallanak. Az ember szereti a képeket és szobrocskákat, mert ott porosodhatnak a vallásos trendi polcocskákon, a kiképezett házi szentélyben, és ez milyen vagány. Legalább nem szólnak bele abba, amit nap mint nap teszünk, és mi megbecsült polgárai vagyunk a társadalom divatos vonalának. Csakhogy szólt az Isten, az igazi,... és ez megosztja a világot. Szólt a próféták által, és szólt az ő Fia által. Sőt, hús-vér emberként jött, hogy érinthessék őt. De a világnak nem kellett a tiszta, az ártatlan, a szent. Sosem kell, mert akkor meglátszik viszont a saját gyengeségünk, a szánalmas kapkodás, a fukarság, a szeretetlenség, az árulás, a bennünk lévő kisördög. Ettől pedig lelkiismereti problémáink akadnak. Mégis ez az igazság.

A szőlősgazda példázata egyenesen mutatja a Golgota kikerülhetetlenségét. Mindenkit elküldött a szőlőskert Ura a gyümölcsért, mindenkit kivetettek, végül az ő egyszülött Fiát küldte. Amikor közeledett, már készen volt az ítélet: Öljük meg az örököst, és miénk lesz az örökség! Igen, mi azt osztogatjuk, azt pereljük, azért fogadunk örök haragot testvéreinkkel, azért hagyjuk magukra szüleinket, ami nem a miénk, hanem azé, aki az Örökös. Kicsit szégyenlem magam!  Hol van az alázat testvérek? A  világot teremtő Isten ma ezt üzeni nekünk! Ámen.

"Aki titeket hallgat, engem hallgat, és aki titeket elutasít, engem utasít el." (Lk. 10,16)

A vasárnap különleges alkalom arra, hogy keressük föl templomainkat, és figyeljünk Isten beszédére. Akik nem így gondolják, azoknak templomaink fehér tornyai felkiáltójelként hirdetik, hogy ott van Isten köztünk. Ott ahol ketten vagy hárman a Jézus nevében összegyűlnek, és ahol az ige és a Szentlélek ma is azért munkálkodik, hogy a kegyelem sokasodjék. Az ún. ünneptelen félév kezdetén gondoljunk arra, hogy minden vasárnap ünnep, minden vasárnap az Úr napja. Csoda az, hogy a sokszor gyenge, töredékes emberi szó igeként hangzik el, és hogy ilyen módon mégis megérinti szívünket, átmossa életünket.

A napokban fejünk fölött átvonuló viharok, a mennydörgések szava, a villámok hirdették Isten erejét. Pál apostol a római levélben azt is megfogalmazta, hogy az evangélium  az Istennek ereje minden hívőnek üdvösségére.  Ennek az evangéliumnak a hirdetését bízta Jézus tanítványaira, és ez az erő sokszor erőtlenség által mutatkozik meg. Innen származik a reformátori gondolat: predicatio Verbum Dei, Verbum Dei est. A hirdetett Isten Igéje, bizony Isten Igéje. Ezért ne vesse meg senki azt, aki szól ma a Szentlélek által. Ámen.

"Az ég szétfoszlik, mint a füst, és a föld szétmállik, mint a ruha, lakói pedig úgy elhullnak, mint a legyek. De az én szabadításom örökre megmarad." (Ézs. 51,6)

A mulandóság és az örök lét bibliai tétele olvasható a mai napi Igénkben. A mulandóság és az örök lét is, mint kérdés komolyan foglalkoztatja akár a hétköznap emberét is. A világ elmúlásának gondolata pedig számos emberi fantáziában horrorisztikus katasztrófafilmként jelenik meg úgy, mint az ember belső félelme. Ezzel szemben azonban ott az emberi belső én igénye: túlélni... és megmaradni... Miközben ez a túlélési ösztön egyféle örökös csökönnyé merevedik, mint egyféle védekezés, addig a hívő emberek szívében felerősödik a belső bizonyosság: Isten szabadítása Jézus Krisztus a mi létünk evangéliuma. Az Ő szabadítása megoldja szíveinkben ezt a belső feszültséget és a mulandóság félelmét felváltva hangoztatja megnyugtató szavait: "Ne félj!" 

A mai nap magasztosságát is ezért Istenünk szabadításának öröme emeli és teszi széppé számunkra.  Ámen.