"De az Úr igaz Isten, élő Isten ő, és örökkévaló király." (Jer. 10,10a)

Volt egy időszak az életünkben, amikor elsőszülöttünk folyamatosan így szólított meg bennünket: "de anya..." Azután esetleg javított "deapára". Hol mosolyogtunk rajta, hol bosszantott, hol észre se vettük, hol meg próbáltuk leszoktatni róla, hogy minden megnyilvánulása az ellenkezés szavával induljon. Így ma reggel azon gondolkodom, hányszor adunk okot Istennek mosolyra, bosszankodásra a magunk folyamatos ellenkezésével, mert nem lehet véletlen, hogy a mai napi igénk így kezdődik: de. Azután azt veszem sorba, mi mindennel szemben igaz Isten, élő Isten, örökkévaló király ő, amik még tegnap is fontosabbak voltak nekem nála. De ma talán már csak őrá figyelek. Ámen.

"Bölcs szívű és hatalmas erejű: ki szegülhetne ellene, hogy épségben maradjon?"  
(Jób 9,4)

Nem, nem, nem!!! Semmiképpen sem szeretném ezt a napot azzal tölteni, hogy Istennel hadakozom. Pedig tudom, lesz benne az is. De legalább ne lenne sok, és semmiképpen ne lenne maradandó károkat okozó. Most igazán jó, hogy épp csak reggeledik: még ezután kell az erőmet összeszednem és az eszemet is éber állapotra kényszerítenem. Máskor talán az indulat vagy a lendület, vélt-valós igazam tudata belevinne az ellenszegülésbe. De most csak azt érzem: én szorulok segítségre. És ahogy itt ülök, arra gondolok, hogy ő most is lát, és talán mosolyog rajtam, vagy összeráncolja homlokát, vagy csak nyugtázza, hogy ez a reggel is épp olyan tétova útkeresés, mint a többi számomra. Egészen különös lett így írni Róla, hogy magamon érzem a tekintetét... Uram, hozd ki belőlem ma a lehető legjobbat! Ámen.

"Isten van veled mindenben, amit cselekszel." (1Móz 21,22b)

Mennyire meghatározza jelenünket, gondolkodásunkat az, ami réges-régen történt! Konkrétan arra gondolok most, hogy első szüleink ettek a jó és gonosz tudásának fájáról, és azóta a jó és a gonosz együtt van jelen az ember életében. Amikor elolvastam ezt az igét, felderült az arcom, átjárt egészen a biztatás, hogy a következő pillanatban már ott legyen a kérdés: jó, persze, de a rosszban is???

Van egy festmény a hálószobánkban az ágy felett. Fák között megbúvó ház, udvar, kerítés. Fények és árnyak. Rég észrevettem már, hogy hangulatom szerint látom napsütötte, életteli árnyékos helynek, vagy reménytelenül félhomályba burkolózó elhagyott tanyának. Ez az ige is lehet örömteli biztatás, vagy súlyos figyelmeztetés. Nem tudjuk, kinek mit hoz a mai nap, da ha már tudjuk, hogy indulhat jó irányba, Isten áldásával gazdagon megrakva, tegyünk meg mindent, hogy a mindenben velünk lévő Istennek örömére legyünk. Ámen.

"Jézus ezt mondta a vaknak: "Láss! A hited megtartott." És azonnal megjött a szeme világa, és követte őt, dicsőítve az Istent. (Lk. 18,42-43a)

Egy egészen hétköznapi csodának vagyunk tanúi ezen a reggelen, legalábbis ha Jézus csodáit hétköznapinak lehet venni, és ha nem figyelünk a részletekre. Egy fogyatékkal élő ember visszanyeri testi épségét, ráadásul - ellentétben sok gyógyulttal - Jézus követője lesz.

A történet azonban túlmutat egy "egyszerű" gyógyításon. Jézus különös szavakat használ, amik mintha nem illenének a történethez. A vakság nem halálos betegség. Alkalmazkodni lehet hozzá, sajátos életformát kialakítva teljes életet lehet élni. A történetbeli ember sem beletörődni nem akart sorsába, sem megkeseredni miatta, sem lázadni ellene. Ő hitt. Hitt a látásban, hogy az számára is elérhető, csak találnia kell valakit, aki megnyitja szemeit. És az ő hite megtartotta és jutalmát elnyerte. Értjük ugye, mit üzen a mi Urunk ezen a reggelen? Ámen.

"Jézus pedig így felelt: "Aki az eke szarvára teszi a kezét, és hátratekint, nem alkalmas az Isten országára." (Lk. 9,62)

Gyakran értelmezik félre Jézusnak ezt a mondását, mintha éppen a mi rohanó világunkat igazolná azzal, hogy a múltat magunk mögött hagyva, többé azzal már nem törődve kell nekiveselkednünk a mindenkori jövőnek. Aki volán mögé ül és csak előre tekint, mellé meg csak a gázpedált nyomja tövig, biztosan a vesztébe rohan.

Persze, Jézus korában még nem voltak versenyautók, legfeljebb lóhalálában lehetett rohanni, de hát valahol mégiscsak elkezdődött az a hajsza, ami bennünket jellemez...

Nekem már nem volt alkalmam eke szarvára tenni a kezem, de láttam párszor, hogyan működik. Nem lehet félre bámészkodni, hátra nézni végképp. Olyan munka, ami teljes figyelmet igényel, máskülönben az eredmény siralmas lesz. Bizony mi szívesen mutogatunk minden irányba: a körülmények, a gazdasági válság, a múlt rendszer, a tavalyi hó, minden hibás azért, ha valami munkánk nem jól sikerül. Pedig ami ránk bízatott, azért csak mi vagyunk felelősek. Az üdvösségünk nem a szomszéd dolga. Hát figyeljünk ma különösen arra, hogy az a keskeny út merre kanyarog. Ámen.

"A csúfolódókat az Úr megcsúfolja, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad". (Péld 3,34)

Gyermeteg dolog a csúfolódás, ennek ellenére a felnőtt társadalom sportja. Könnyen és felelőtlenül bélyegzi meg az apró hibát gúnyolódva és persze irreálisan felnagyítva azt a kisemberen...  Visszaélés ez a javából, állapíthatjuk meg Isten bölcsességéből kiindulva és bizony ki kell és ki is lehet azt mondani: nagyon nem Krisztust követő, keresztyén magatartás ez! Ám a szomorú ebben a dologban csupán az, hogy ennek ellenére mégsem csak az elvilágiasodott szellemiséget képviselő emberek gonoszsága ez, hanem a keresztyéneké is...

Isten azonban ezt a rendkívül csúf lelki és viselkedési magatartást elítélve, kilátásba helyezi a "saját fegyverünkkel való" büntetést... 

A csúfolódás lelki dölyfe helyett, a szép és szelíd alázatot sugallja Istenünk életformaként, hiszen ennek a viselkedésnek áldása az, hogy Ő maga elfogad és megbocsát nekünk. Ne feledjük, hogy az imádkozó és Istenhez ragaszkodó ember életmottója ez lehet: "Boldog ember az, aki nem jár gonoszok tanácsán, bűnösök útján meg nem áll és csúfolódók székében nem ül." (Zsolt 1:1) Ámen.

"Szent a te utad, Istenem !"(Zsolt 77,14a)

A Tövismadarak című film tette ismertté a mondatot: Isten útjai kifürkészhetetlenek... de néha a mieink is azok. Úttalan utakon bolyongunk járva-kelve kutatva, keresve a felfedezés és a megismerés tüzétől hajtva. Magát az életet is bizonyos értelemben útnak nevezzük...a saját életutunknak, amelyen járnunk kell. S néha szentimentális önsajnálataink pillanataiban pedig ezt az utat keresztútnak nevezzük...De hol áll ez attól a Via Dolorosától (szenvedés vagy fájdalom útja amely a Golgotára vezetett), amelyet Mesterünk Jézus Krisztus értünk bejárt, hátán mindnyájunk életének örök keresztjével?...

A Zsoltáros a mai rövidke napi Igében Isten útját szentnek nevezi...

A mi útjaink is azzá válnak, ha hagyjuk, hogy Ő előttünk menjen és mi követjük az Ő lábnyomait... "Mert szoros az a kapu és keskeny az az út, amely az életre visz és kevesen vannak, akik megtalálják azt".(Mt 7,14).

Lelkünk sóhaját fogalmazza meg ezért, mint egy rövidke imaként az ismert és szeretett énekünk kérése: Utaid Uram mutasd meg, hogy el ne tévelyedjem, Te ösvényidre taníts meg, miken intézd menésem, és vezérelj engemet, a te szent igaz Igédben, Oltalmazd életemet, mert benned bízom Úr Isten!" Ámen.

"Az igazak várakozása örömre fordul."(Péld. 10,28a)

Hogy jól induljon napunk, ehhez mai igénk kellően hozzásegít...

Néha elég csupán lélekben az a néhány gondolatnyi égi biztatás  – merthogy onnan érkezik, ahonnan a legszívesebben fogadjuk  - és az ember ismét ember, a keresztyén pedig újra keresztyén. Ezzel a biztatással, mint egy izgalmas ígérettel belevágni a mai szürke hétköznap kihívásának tengernyi teendői közzé, nos nem rossz ómen...

Újra olvasva a rövidke igeverset fiatalos lendülettel zsongja vissza gondolatban szívünk olyan repülabálnásan: ...vártam már eleget... Igen, ránk is fér már végre az öröm. Olyan ez, mint a hangulatfokozó lelki ajzószer, mert ezzel Isten visszaigazolja számunkra azt, hogy a sokszor türelmünket igénylő várakozásunk nem volt hiábavaló, mert most már az öröm vár ránk. Megpezsdül szívünk az izgalomtól, hogy vajon milyen jó dolog is történhetik velünk?... De mielőtt elvaduló nyers lelki brutalitástól eltorzulva örömvadászatra indulnánk apró önvizsgálatra van szükségünk: „az igazak várakozása”... nos mennyire vagyunk mi„igazak”?... ne feledjük: ...„mert rész szerint van bennünk az ismeret”...

Csakhogy ezzel Urunk Istenünk nem kedvünket akarja szegni...mindössze csendes visszafogottságra ösztönöz, azaz a benne hívő emberi méltóságunk megőrzésére... Hiszen ez az attitűd illik hozzánk leginkább és ez lehet még az örömben is a mi lelki eleganciánk. Ettől még lelkünkben édes fűszerként dúdolhatjuk Beethoven Örömódájának dallamát: „Lángolj fel a lelkünkben szép égi szikra szent öröm...” Ezzel az érzéssel vigyük magunkkal a mai napon igénk biztatását. Ámen.

"Hiszen nem kívánom én a bűnös ember halálát -így szól az én Uram, az Úr- hanem azt, hogy megtérjen útjáról és éljen". (Ezék 18,23)   

Honnan is csörgedezik a kegyelem forrása?... Hát az égből, Istenünk mennyei trónusa mellől mondhatjuk nagy örömmel...

Rá se merek gondolni, hogy a földi törvénykönyvek igazságszolgáltatásai szerint a már bebizonyított bűn illetve bűnösség nem maradhat (bár ezt országa választja!...hmmm Románia...) megtorlatlanul. Hátborzongató még csak említeni is a tálió elvét (lex talionis= súlyt mérlegelni) amelyről egyébként azt tartjuk, hogy olyan büntetőjogi alapelv, amely szerint a bosszúnak és a büntetésnek ugyanolyan jellegűnek és mértékűnek kell lennie, mint amilyet a büntetendő cselekmény okozott. Hiszen sokszor ezt érezzük az igazságosság megnyílvánulásának. Gondoljunk csak a sorozatgyílkosokra, nemi erőszakoskodókra, háborús bűnösökre, pedofil szatírokra... 

Istenünk nem osztja soha a bosszú elvét. Sokkal inkább a kegyelmét...mert bizony erről kellene akár ódákat is zengnünk... Noha Heidelbergi Káténk tanítása szerint Isten nem hagyja büntetlenül az engedetlenséget és a tőle való elszakadást, hanem azokat igazságos ítéletéből mind ideig való és mindörökké tartó büntetéssel sújtja és azért nekünk tökéletesen meg kell fizetnünk vagy saját magunk erejéből vagy más által. De Ő erről is gondoskodott, hiszen adta számunkra azt, aki képes elviselni Istennek a bűn ellen való örök haragjának súlyát, mert Ő valóságos igaz ember, mindazáltal minden teremtménynél hatalmasabb, mert Ő egyszersmind valóságos Isten is: a mi Urunk Jézus Krisztus, akit az Atya a mi tökéletes váltságunkra és igazságosságunkra ajándékozott nekünk... Aki Őt követi, az él Általa!  Ámen.

"Tanuljatok jót tenni, törekedjetek igazságra, térítsétek jó útra az erőszakoskodót!" (Ézs 1,17a)

        Ha az ember mindezeket napi programként kapja, nos akkor is elképed azon feltételezett állapotán világának, amelynek csípős mennyei kritikáját kiolvashatja belőle. Igen, ezzel ő maga is egyetért...a világot meg kell változtatni, helyre kell hozni és ezt nem másoktól kell várnia, hanem ebben neki is szerepet szán Isten, mint ahogy ebben a szolgálatban minden korban mindenkinek. De akkor is óhatatlanul sajdul fel belőlünk a kérdés a Heidelbergi Kátét idézve:

Tényleg annyira megromlottunk-e, hogy a jóra egyáltalán alkalmatlanok vagyunk, minden rosszra pedig hajlandók? S a válasz rá pedig  ismerős: Bizonyára úgy van hacsak Szentlélek újjá nem szül bennünket...

        Savanyú lelki állapotunkra csak ráerősítenek költőnk Ady  Endre önálló szólammá merevedő sorai: Beteg a világ, nagy beteg… Kihűlt a szív, elszállt a lélek... Pedig a romlott társadalomnak Isten akaratából ismét talpra kell állnia! Hiszen így volt ez a múltban és így kell ennek lennie ebben a megújuló modern társadalmi helyzetben is. Nem kétséges hogy Isten segítségünkre van ebben, mert  prófétai útmutatásban, azaz a napi változtatások rendjén hirdeti meg a teendőket és ez által pedig a mindennapi életünk tisztaságáért harcol: azért, hogy ne legyen többé elnyomás, erőszak, hanem érvényesüljön az igazság.

        A mennyei szerviz tehát működésbe lendült. Az ember és az ő társadalma javítás alatt.  Elhangzottak a konkrét utasítások. Feladat van, lendület szintén...és Isten Szentlelke pedig a működést biztosítja... Nosza...ne tébláboljunk! Amit Ránk bízott Isten, abban ne okozzunk csalódást! Ámen.

"Jézus Krisztus mondja: "De egyetlen hajszál sem vész el a fejetekről." (Lk. 21,18)

               Eljátszadoztam már egy két gondolat erejéig azzal a blaszfémiával, hogy Isten mennyei országa akár olyan is lehetne, mint a talált tárgyak osztálya. Ott aztán mindent megtalálhat az ember önmagából, amit földi pályafutása során felszereléséből felelőtlenül elhagyott vagy elveszített. Akár meg is lepődhet ott teremtésbeli “szériafelszereltsége” gondos és kimunkált részletein. Hirtelen megpillantaná megtépázott becsületét, a tiszta lelkiismeretét, gyermeki őszinteségét, a makulátlan egészségét, az első tejfogait…el egészen az első levágott selymes tapintású hajszálakig… Mert ott minden megvan!

            Mielőtt e fenti gondolat teljesen eltájolna, jó érzéssel tölthet el a mai Ige tanítása…ugyanis visszacseng a tegnap előtt “születésnapját” ünneplő Heidelbergi Káténk első kérdésének válaszából a jól ismert sor…Jézus Krisztus tulajdona vagyok…és Ő úgy megőriz, hogy az én Mennyei Atyám akarata nélkül még csak egy hajszál sem eshetik le a fejemről…. Bizony jó tudni azt, hogy az Ő mennyei gondviselése életünk legapróbb részleteire is kiterjed…Persze ez még nem jelentheti azt, hogy akkor nekem felesleges erőlködnöm…vagy éppen azt, hogy nekem egyáltalán nem kell részt vennem a jó dolgok – dolgaim (nevezzem csak nevén:  értékeim) – megőrzésében… A végén még azt hiszem majd, hogy a felelőtlenségem erény….

           Amúgy maga az életünk kellően megtépázza fejünk hajkoronáját (még csak nullás gép sem kell néha!)… Nem is kutatom már, mi tette, hogy hajzatom ily gyér felette: talán a csókok lassú mérge? talán a gondok sunyi férge? (Dsida Jenő: Hulló hajszálak elégiája)… Okok akadnak, mint ahogy ezt Krisztus sem tagadta…”meg van minden napnak a maga baja”… Ám ott ahol baj van, ott a gondviselő Isten is egy lelki karnyújtásnyira áll, hogy megőrizzen és oltalmazzon…”csöndesen és váratlanul átkaroljon”…és megóvjon! Ámen.

"Keressétek az Urat mindnyájan e föld alázatosai, akik az ő ítélete szerint cselekesztek; keressétek az igazságot, keressétek az alázatosságot: talán megoltalmaztattok az Úr haragjának napján! " (Sofóniás 2:3a-b)

            Nem az az okos aki mindent tud, hanem az, aki tudja azt, hogy hol kell keresni...

Számítógép előtt ülő ember szokta tudásmankóként teljes nyugalommal használni a „mindentudó Google” keresőt. A „rákeresés” általában valamiféle rész-sikerrel szokott járni, ami számtalanszor nem feltétlenül a kívánt eredmény. Noha a keresés egyféle előfeltétele annak, hogy az ember meg is találja azt amit keres, ám a keresztyén embernek illik azt tudnia, hogy neki elsősorban nem MIT, hanem KIT kell keresnie...

           
           Különösen az Úr napján illik az Urat keresnie, ott ahol egyébként hittestvéreivel is találkozhat...ha éppen nem feledte el még azt is, hogy hány órától tartanak istentiszteletet a közösségben ahova tartozik... Így hát van különbség keresés és keresés között, azonban mindezek ismeretében megnyugtatóan hat a lélek számára az a tudat, hogy akik a krisztusi igazságot keresik és találják meg, azok számára az Úr haragjának napján nem a létezés fájdalmas csődje a jutalom...

           
           Néhány pokolnak tűnő –akár az Úr haragjának napjaként jegyezhető - napot már megélhetett Glóbuszunk népe távoli és közelmúltjában... Mindazok tanulságaként pedig könnyen kikövetkeztethetjük azt, hogy kezünkben és szívünkben a jövő lelki kulcsa: ..."keressük az Urat" mindnyájan...egyénenként és közösségben is...Áldott keresést a mai napra is! Ámen.

"Jézus Krisztus mondja: "Az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet." (Lk 19,10)

Ma reggel nem tudom az igét elvonatkoztatni a gondolattól, ami már napok óta foglalkoztat: születésnap van. A Heidelbergi Káté ma 450 éves. III. Frigyes pfalzi választófejedelem bízta meg Zacharias Ursinus és Caspar Olevianus református hittudósokat a megírásával. Zsinati jóváhagyás után 1563. január 13-án jelent meg nyomtatásban.  Magyar nyelven először 1577-ben olvashatták, és a szatmárnémeti nemzeti zsinat mondotta ki 1646-ban kánonilag, hogy „mindenütt megtartassék és taníttassék”. Remélhetőleg nincs konfirmált református magyar ember, akinek kezében ne járt volna, egy-egy gondolatát ne tudná felidézni akárhány év után is. Hisszük, hogy az Emberfia adta kezünkbe, hogy mint egy térkép segítségünkre legyen eligazodni az élet útvesztőiben. Eszköz, ami könnyebbé teszi megélni keresztyénségünket. Eszköz, amit tudni kell használni. Egy térkép is csak akkor lehet hasznos, ha tudjuk, merre vannak az égtájak, s mi magunk körülbelül hol vagyunk. A keresztyén embernek ismernie kell magasságot és mélységet, kegyelemnek és bűnnek széltét-hosszát, s a maga pillanatnyi helyzetét.  Bizony nem elég várni, hogy majd elküldi Isten az ő Fiát utánunk a világvégére, hiszen minden lehetőségünk adott arra, hogy mi magunk keressük meg őt.  Vegyük kézbe, vagy idézzük ma fel  a kátét, hogy segítségünkre legyen közelebb kerülni Istenhez. Ámen.

“Mostantól fogva új dolgokat hirdetek neked, rejtett dolgokat, melyekről még nem tudsz.” (Ézs 48,6b)

Szoktunk-e gondolkozni azon, hogy honnan kerülnek mindennapjainkba az új dolgok? Sokezer év megannyi felfedezése van birtokunkban, amiket egészen természetesnek veszünk. Ki őrölt először magvakat és kevert hozzá vizet és sütötte meg? Ki tett hozzá kovászt, hogy megkeljen? Kinek jutott eszébe a szőlő levét kipréselni és eltárolni? Hogy kezdődött barátságunk a kutyákkal, macskákkal, lovakkal és minden más háziállatunkkal?  Emlékszem még jól az iskolában tanultakra: egy majom kezdte az egészet... Hogy mennyire nem elégíti ki ez a magyarázat még az ateistákat sem, mutatja az űrlényekbe, idegen civilizációkba vetett rendületlen hitük, mert valahonnan a tudásnak származnia kell…

Sokszor elgondolkodom rajta, mit kezdhetett az Ószövetség embere a megváltásról szóló próféciákkal? Milyennek láthatták az eljövendő Messiást? Valamennyire következtetni tudunk abból, ahogyan Jézust fogadták: téves volt a kép még a tanítványokban is. És mi mit tudunk az eljövendőkről? A holnapunkról? Hová tart ez a világ? Semmit nem tudunk. Következtetünk, találgatunk, de a rejtett dolgok mindaddig titkok maradnak, míg Ő föl nem lebbenti a fátylat. Ézsaiás aligha volt kétségbeesve amiatt, hogy saját szemeivel nem láthatta azt, akit ő Csodálatosnak, Tanácsosnak nevezett. Boldog volt, hogy hirdethette majdani érkezését. Adjunk hálát érte mi is, hogy tudhatjuk, Ő az, aki ismét eljövendő. Ámen.

“Isten így szól: A szétszóródottakat összegyűjtöm, dicsővé és hírnevessé teszem őket az egész földön, ahol gyalázták őket.” (Sof 3,19b)

Isten a történelem ura. Ez jutott eszembe, amikor elolvastam a ma reggeli igét. Vajon hányan gondolták végig a világ nagyjai közül, hogy egyetlen dolguk van: Isten akaratát keresni és cselekedni. Egyiptomi fáraókat látok, akik isteni rangot tulajdonítottak maguknak. Belsazár királyt, aki gúnyt űz Isten tiszteletéből. Nagy Sándort világhódító terveivel. Az “isteni” római császárt, Augusztuszt és utódait mind. Spanyolokat, angolokat, és a gyarmatosítókat, akik nem is oly régen még kontinensnyi területeket birtokoltak. Ha maradt valami a régi birodalmakból, többnyire rom és múzeumi emlék. De mi lett a leigázottakkal? A halálra ítélt nemzetekkel? Fogságra, rabszolgaságra hurcoltakkal? Nekik is tudniuk kellett: egyetlen dolguk keresni és betölteni Isten akaratát.

Isten a történelemben is a gyengék, elesettek, üldözöttek pártfogója és reménysége. “Megfogyva bár, de törve nem él nemzet e hazán…” – mondjuk együtt hittel  Vörösmartyval, bár gyülekezeteink fogynak, a végek lemorzsolódnak, és már kilencvenkét éve háromszoros “nem” éget sebet a lelkünkben. Köszönjük meg ezen a reggelen a biztatást s kérjük a történelem urát, legyen kedves előtte szolgálatunk. Ámen.

“Rám figyeljetek a föld legvégéről is, és megszabadultok, mert én vagyok az Isten, nincs más!” (Ézs 45,22)

Igencsak érzékeny pontja a mai embernek az odafigyelés. Nekem egy jellemző kép ugrott be azonnal: fiatal a fülében mp4-es lejátszóval. Vajon mire figyel? Tudjuk, milyen kínos tud lenni az oda nem figyelés: elfelejtem kikapcsolni a mobilom, és persze, hogy megszólal. Kora reggel álmosan öltözök és papucsban indulok otthonról. Valamire megkér a párom és elfelejtem…

Lehet persze a figyelmetlenség súlyosabb következményekkel járó is: a gyerek nem figyel órán, halmozódnak a rossz jegyek. A sofőr nem figyel vezetés közben, balesetet okoz. Az ügyeletes nem figyel oda a vészjelre és katasztrófa következik.

“Rám figyeljetek” – mondja az Úr, ezzel egyszer és mindenkorra lelkünk fókuszába kívánva állni. Nem a tanártól kell fülünket az Úr hangja felé fordítani, sem az útról a szemünket az égre emelni, hanem a lelkünk legyen mindig az Úrra hangolva. Ő a föld végéről is “veszi az adást”. Nem kell kétségbeesetten mobiljelet keresni, hogy hívhassuk a 112-t, tökéletesen érzékeli a leggyengébb lelki rezdülésünket is. Éljünk vele, hogy éljünk általa. Ámen.