2017. január 19., csütörtök


"Híre sem lesz országodban többé erőszaknak, határaid között pusztulásnak, romlásnak. Isten szabadítását mondod falaidnak, és dicséretét városkapuidnak." (Ézs.60,18)

A bíztatás azokhoz szól, akik mindezeket megtapasztalták évtizedeken vagy nemzedékeken keresztül: az országban erőszak van, a határok között pusztulás van, romlás van. Elég, hogyha erdélyi népünk utóbbi száz esztendejére tekintünk. Igaza lenne a mi esetünkben is a prédikátornak, hogy a dolgok, amik lettek, már rég megvoltak? Nem lehet szavakban leírni azt az odaadást, azt a reménységet és azt a szolgálatot, amit Trianon után kigyöngyözött magából az erdélyi magyar társadalom. Minthogy azt sem, hogy miközben évtizedekig nem épülnek autópályák manapság, 1940 után pár év alatt utak, vasutak, vasútállomások, infrastruktúra épült alig pár év alatt. Szerintem senki sem tudja megmagyarázni. Én a Szentlélekre gyanakszom. Mekkora kell legyen a pusztulás és a romlás, hogy a megmaradt nép összefogjon, térdre essen, böjtöljön, imádkozzon? Mekkora? Mert ma azt látjuk, hogy természetessé vált a pusztulás és a rombolás. Mit fognak mondani gyermekeid és unokáid ötven év után a te életedről? Bár ki akartam kerülni a gondolatot, szerintem posztmodern korunkban, ugyanilyen mintára meg kellene újra tervezni a dicső városkapukat. Na, nem a divatos nagy székelykapuk mintájára, amellyel sokan büszkélkednek.  Hanem úgy, ahogy ezt szépen tették nehéz, terhes időkben, azzal a céllal, hogy mentsék, ami menthető. És még stílusuk is volt. Aki hisz, annak Isten elhozza a szabadítást. Ámen.