2014. november 22., szombat

"És íme, két vak, a ki az út mellett ült, meghallván, hogy Jézus arra megy el, kiált vala, mondván: Uram, Dávidnak Fia, könyörülj rajtunk! A sokaság pedig dorgálja vala őket, hogy hallgassanak; de azok annál jobban kiáltottak, mondván: Uram, Dávidnak Fia, könyörülj rajtunk!" (Mt. 20, 30-31)

Meg lehet szokni azt, hogy "benne ül" az ember a nyomorúságában. Volt egy ember akit ismertem, akinek lebénult a lába. Várta a gyógyulást. Mindent megadott volna, hogy újra járhasson, mint régen. De nem tett egyebet, mint naphosszat ült és sajnálkozott állapota miatt. Haragudott Istenre, haragudott mindenkire, aki tudott járni. Nekikeseredett, lassan feladta. Néhány év múlva meghalt. Van egy másik ember is, akit ismerek, az édesapám, aki mikor megtudta, hogy lebénult, nem adta fel. Hosszú éveken keresztül tornáztatta béna lábait, minden emberi segítséget igyekezett felkutatni, ami segítségére lehet a gyógyulásban. Mindemellett és elsősorban, kiáltott Jézushoz is és kiáltottunk az Úrhoz vele együtt mi is. Most jár. Vannak más nyomorúságok is, vannak olyanok is, akik az Istenhez való kiáltásban akadályoznak, akadályozhatnak. Azonban a két vaknak, édesapámnak és sok meggyógyultnak a kitartó Istenhez kiáltás lett a megoldás. Kiáltsunk mindig, kitartóan az Úrhoz, mert nem marad el a segítség. Ámen.