2016. augusztus 30., kedd

„Formált tehát az Úristen a földből mindenféle mezei állatot, mindenféle égi madarat, és odavitte az emberhez ... Így adott az ember nevet mindennek.” (1Móz.2,19-20)

Mélységes mély a múltnak kútja – vallja Thomas Mann. Valóban ilyen mélyről szólít meg az ősi ige. Valahol elkezdődött. Miközben az emberiség az élet eredetét kutatja, megfeledkezik az életről. Jól elvan mindennel, bár nem talál választ alapvető kérdésekre. Élünk, de hogyan lehetséges? Vagyunk, de miért? Egy ideig ezek izgalmas kérdések, aztán csak elvagyunk. Működik ez, akár nélkülünk is. Akkor meg miért kérdezzünk? Nagyon meglepő és tanulságos a megállapítás, hogy az emberen kívűl mindenki itthon van a világban. Növények, állatok is. Csak az ember valahogy idegen. Nem találja a helyét. Állandóan bizonyítja felsőbbrendűségét, erőszakosan beavatkozik a természetes folyamatokba, átalakítja a világot. Látszólag. Mert a Föld mindent visszavesz. Bizony. Finom anyaggá porlasztja száz évek emberi megvalósításait. Az anyaföld mindig győz, csak idő kérdése. Az embernek pedig elfogy az ideje.
Amíg idő van, rá kellene döbbenni, hogy mekkora méltóságot kaptunk az Istentől. Hiszen megadatott a lehetőség, hogy az ember adjon nevet mindennek. Úrrá tette a természet fölött, és zsarnokká változott. Mindent megnyert, és mindent eltékozolt. Pfuj! Van még remény? Te vagy az Isten reménysége. Mihez kezdesz most? Ámen.